Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1879. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1879-10-05 / 40. szám

314 KÉPES NÉPLAP ÉS POLITIKAI HIRADÓ. várhatja ki felséged kezéből.» S pár napra rá a porosz sereg már Bécs alatt állt. A másik kép ama nagy napon mutatja Bismarckot, mikor a franczia hadsereget körülfogták Szedánnál s foglyul ejték fővezérét Mac-Mahont is, s a mi ennél még nagyobb fogás volt: magát a franczia császárt III. Napóleont, kit kocsiba ültettek s úgy vittek Vilmos király elé. Az után Bismarck maga lovagolt a fogoly császár kocsija mellett. Nagy képünk végre családja körében mutatja Bismarckot, hol bizonyára jobban érzi magát, mint akár irodájában, akár a csatatéren. Az asztalnál mellette ül neje — sz. Putthammer-leány — míg e mellett leánya, Mária áll, ki két év előtt ment nőül Rantzau grófhoz. A két fiatal férfi alak Bismarck két fiatal fiát mutatja: a harmincz éves Herbertet, és a huszonhét éves Vilmost, kik mind a ketten porosz tisztek, résztvettek s megsebesültek a német-franczia hadjáratban s most diplomácziai pályán vannak. Vilmos legközelebb kísérője volt atyjának bécsi útjában. Bismarck, a mily zord és merev a nyilvános életben, ép oly kedélyes, sőt tréfás a családi körben s baráti társaságban. Nagy kutyája mindig mellette van s egy pillanatra sem hagyja el. «Ez az én rendőrségem» — szokta mondani a kanczellár, ami azonban nem akadályozza az igazi rendőrséget abban, hogy szintén szemmel ne tartsa jártában-keltében, mint most legközelebb bécsi látogatása alkalmával is történt. A nagyapa. Elbeszélés. Irta PETŐFI SÁNDOR. (Folytatás.) Balra kanyarodtunk be a kukoricza földeknek, oly szándékkal, hogy majd valami félreeső tanyában meghalunk, de a sötétségben úgy eltévedtünk, hogy sem távol, sem közel még csak kutyaugatást sem hallottunk, ami útba igazított volna. Egy árokparton letelepedtünk, nagyhamar el is aludtunk, mert igen el voltunk fáradva. Subám jó bő volt, mind a ketten megfértünk benne, szívemhez szorítottam kedves Juliskámat, hogy meg ne fázzék, úgy aludtunk, s olyan szépségeseket álmodtunk, mintha selyempárnákon haltunk volna. Hm, azt tartják, hogy Tündérország s a tündérek csak mesebeszéd, pedig dehogy az egy a tündérek közül a szerelem.... igaz-e ez, Panni leányom ? Panni olyan mélyen bele volt a hallgatásba merülve, hogy észre sem vette, hogy az öreg úr neki szólt: Ferkó felelt helyette nagy tűzzel, hogy: — Ez igaz csak, egyéb semmi! S elragadtatással nézte kis szeretőjét, a ki még most szebbnek tetszett előtte, mint máskor, noha mindig gyönyörű leányka volt liz ő azzal a piros kis szájacskájával s azokkal a nagy kék szemeivel. Péter gazda így folytatta a beszédet: Én ébredtem föl először, Juliska még aludt egy darabig, meg sem mozdultam, nehogy fölkeltsem. Feje keblemen volt, olyan jól esett, mintha az úristen a megfestült üdvösséget tette volna oda. Végre fölnyitotta szemeit, zavarodva pillantott rám és elpirult, noha nem volt oka rá, mert én olyan jól viseltem magamat, mintha az oltár előtt a szűz Mária képe mellett töltöttem volna az éjszakát; de nem volt csoda, hogy kissé szégyelte magát, mert még tegnap ilyenkor nem merte azt csak gondolni is, hogy férfi mellett feküdjék. Fölkeltünk s arról tanácskoztunk, merre forduljunk ? s abban állapodtunk meg, hogy mindegy lesz akármerre, mert sehol sincsenek jó embereink. Az ő apja élt ugyan, de őt nem szerette, minthogy a lyányka élete anyja életébe került. Meghalt, mikor Julcsát szülte, s ezért apja olyan idegen volt iránta, hogy még gyermekkorában elküldte magától szolgálatba, s azóta meg sem nézte, csak vagy kétszer, ő rája tehát nem számolhattunk, hogy menedéket találunk nála. Föltettük annak okáért magunkban, hogy megyünk, mendegélünk, míg valamely jó embernél helyet nem kapunk. Estig jártunk egy tanyáról a másikra, mindenütt azt kérdeztük, van-e szükség cselédre ? s mindenütt azt felelték, hogy nincs, és gyanúsan néztek végig rajtunk, mi elértettük, ha nem mondták is, hogy odább mehetünk, és mentünk nagy szomorúan. Még nem volt késő, de őszi idő lévén, besötétedett már, a mint az utolsó tanyához értünk. Messze benn feküdt ez a pusztában magányosan; egy végén magas bokorfa feketedett, más végén nádtól környezett tó csillámlott a félhomályban, s középütt a tanya istálójából a nyílt ajtón keresztül lobogó tűz fénylett felénk. Hátul a juhakolban megkondult az ürü kolompja, ha szomszédja meglökte. Különben minden csendes volt. Bementem Julcsával az istáléba, ahol a tűz égett. Valami hat-hét ember volt benne; a vén gányó, annak két fia, egy leánya s két vagy három betyár ember. A gányó kisebbik fia rakta a tüzet az istáló közepén, s épen akkor vetett rá egy jó marok szalmát, amint beléptünk; egy pillanatra sötét lett, aztán hirtelen lobbot vetett a szalma, s megvilágította az egész istálót. Láttuk a tűz körül letelepedve az embereket, fönn a füstös gerendákat, melyekről kaszák, gereblyék, szénavágók és vonyigók lógtak. Középütt a fal mellett állt a szekrény, azon a csobolyó, s benne a nádszál, melylyel ittak belőle. Jobb felől két pejle ropogtatta a jászolnál a takarmányt; bal felől egy pár tehén kérődzött fekve, mellettök egy nagy fehér komondor guggolt, mely elugatta magát, a mint beléptünk. — Csiba ki, te! kiáltott rá a gányó leánya s a kutya elhallgatott. — Adjon isten jó estét! szóltam kalapomat megbillentve. — Fogadj isten! felelt az öreg gazda. — Szállást keresnénk, ha találnánk, mondtam, beljebb húzva Julcsát, ki félénken állt meg a küszöbön. — Amilyen olyan lesz, ha megelégedtek vele, fiaim, válaszolt az öreg barátságosan, hát mi járatban vagytok ? hanem jöttek hát közelebb a tűzhöz, mert, amint látom, az a kis leány inkább fázik, mint izzad. Közéjök ültünk, s elmondtam, mi hozott bennünket ide, őszintén megvallottam mindent, csak azt nem, hogy Julcsa szeretőm. Azt mondtam, hogy testvérem. — Ne aludj, Marczi, szólt kis fiához a gányó, amint én elvégeztem beszédemet, ne aludj fiam, mert majd aztán fölkeltelek, aztán megfájul a füled czimpája. Tudod, ha te alszol, a tűz is alszik. Tápláld. Marczi szót fogadott, hanem hevenyében olyan nyaláb szalmát talált a félholt pörnyére vetni, hogy az egészen majd kialudt. Egyet emelt a piszkafával rajta, s alá fújt, és ismét lobogott a tűz. Végig pillantottam a betyárokon ; kettő úgy harmicz körül lehetett, a másik alig volt húsz esztendős. — Mondd csak tovább, öcsém, szólt a vén gányó ehhez a legfiatalabbhoz, mondd csak tovább, hadd halljam. Ott hagytad el, hogy apád meghalt.