Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1879. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1879-10-19 / 42. szám

330 KÉPES NÉPLAP ÉS POLITIKAI HÍRADÓ. arról kezeskednek, hogy legkészségesebben fogja felhívásomat követni, valahányszor és akármily téren venném ismét igénybe kipróbált szolgálatait. Legteljesb bizalmam és úgy biztosítva marad Önnek, mint leghálább elismerésem. Kelt Bécsben, 1879. évi okt. 8-án. Ferencz József, s. k. Gr. Andrássy e hó 19-én délben búcsúzott el a külügyi hivatal tisztviselőitől. Ca i c e báró mint a legidősb osztályfőnök mondott beszédet s a hivatalnokok által aláirt bizalmi nyilatkozatot nyújtott át a távozó miniszternek. Andrássy meghatottan válaszolt. Fölemlítette, hogy midőn nyolcz év előtt elfoglalta hivatalát, idegennek érezte magát, mert nem volt szakdiplomata; de a nagy és nehéz harczok csakhamar közelebb hozták környezetéhez s évek óta érezte oly támogatásukat, mely túllépi a kötelesség és fegyelem követeléseit. Ma mindnyájan megelégedéssel tekinthetnek vissza a nehéz időkre, s ő is hiszi, hogy az annyiszor óhajtott nyugalmat becsületesen kiérdemelte. Megvallja, örömest néz elő ama kilátásnak, hogy annyi évek súlyos felelőssége után végre szabadon és magának élhet. Ezután köszönetét fejezte ki a példás közreműködésért, s kérte, hogy utódját is, ki ugyanazon zászló alatt fog harczolni, hasonlóképen támogassák. A távozó miniszter kezet fogott volt tisztviselőivel, s eltávozott a külügyi hivatalból. Nemsokára megjelent Haymerle báró, kit szintén Caice üdvözölt. Az új miniszter legelőször megemlékezett elődjéről, ki (a haza történelmének egyik legfényebb lapját töltötte be i), és ígérte, hogy tovább fog dolgozni a munkán, melyen Andrássy nyolcz éven át odaadó tevékenységgel és sikeresen fáradozott, és melyet csak az ítélhet meg, kinek alkalma volt a monarchia politikai viszonyainak mélyébe tekinthetni. Andrássy e hó 11 én hagyta el Bécset. Az indóházba számos diplomata kísérte ki, úgy szinte Haymerle külügyminiszter és gr. Taaffe osztrák miniszterelnök. Andrássy Budapestre jött, hol e hó 11-én meglátogatta az országgyűlési szabadelvű párt helyiségeit, ott beírta magát a tagok közé s hoszszasan társalgott a képviselőkkel. Andrássy rövid időre Zemplénmegyébe terebesi birtokára utazott el. A nagyapa. Elbeszélés. Irta PETŐFI SÁNDOR. (Vége.) Akkor éjjel nem aludtunk. Beszélgettünk. El kellett mondanom minden viszontagságot, mely négy esztendei távollétem alatt ért. Mikor a lövésre jutottam, mely karomat fúrta keresztül, Juliskám eljajdult, elhalványodott, s oda kapott a maga karjához ... tán magamnak sem fájt úgy e seb, mint ő neki, szegénykének. Azután ő beszélte el, mi történt vele. A jó öreg gányó ott tartotta a tanyán, mondván, hogy ahol négy ember megél, az ötödik sem hal éhen. De az öreg nemsokára meghalt, leánya pedig férjhez ment, s így csak harmadmagával maradt a tanyán, a gányó két fiával. Az öregebbik beleszeretett és megkérte, s addig ostromolta minden módon, mig a lyányka megvallotta neki, hogy az a legény, a kivel ide jött, már mint én, nem testvére, hanem szeretője, s ő senki másé nem lehet az életben. A derék becsületes legény azóta egy szóval sem terhelte, hanem éjszakánként gyakran hallotta őt Juliska keservesen zokogni. Vigasztalta volna őt, mert szívéből sajnálta, de mit használt volna neki a puszta vigasztalás ? Különben nappal mindig vidám volt, legalább tettette, hogy az. Tavaly őszszel halt meg sorvadásban. Ráhagyta az egész gazdaságot, csak arra kérte, hogy kis öcscsét, Marczit nevelje föl. Juliska így végezte szavait: — Ez a gazdaság hát féligmeddig az enyém, megosztod-e velem, Péter ? — Nem, feleltem én, hagyjuk azt a kis Marczinak; de megosztod-e te velem az én gazdaságomat ? — Hát szereztél valamit ? — Annyit, amennyivel tisztességesen megkezdhetni a házas életet. — Igy hát nem válunk el egymástól ? — Nem, édes szentem, soha ! Három hét múlva Juliska letette a párját, s helyébe fejkötőt tett és Pergő Péternének hívták, ahogy mai napig is hívják. Távollétem alatt meghervadt egy kicsit a bánat miatt, de mióta feleségem lett, naprólnapra szépült, s nekem legalább úgy tetszett , hogy menyecske korában még szebb lett, mint lyány korában volt. De többet mondok, ha kinevettek is. ő most már hatvan esztendős, s még most is szebbnek tartom, mint minden leányt, a kit valaha láttam. — Minden czigány a maga lovát dicséri, gondolta Ferkó, s Pannira pillantott, a kit meg ő tartott a legszebb leánynak a nap alatt s volt is benne valami, ha nem egészen volt is igaz, a mit hitt. — Gazdaságunk folyvást gyarapodott, folytatta Pergő Péter, s mikor szépen megnőtt, és Marczi is megemberedett, őt megházasítottuk, mi pedig ebbe a faluba jöttünk, megvettük e házat és beletelepedtünk, s mig én a gazdaság után láttam, feleségem egyetlen fiunkat Mihályt nevelte, s hogy nem hiába fordított rá annyi gondot, megtetszik, mert apátok, kis unokáim, talpig becsületes ember és még tán jobb gazda, mint mi voltunk, mert most hat akkora a gazdaság, mint akkor volt, mikor mi neki átadtuk. Nem tudom, volt-e még valami mondanivalója a nagyapának vagy elvégezte már ? e pillanatban megjöttek a disznótorból a kis unokák szülei s nagyanyja. A kisebbik leányka, Erzsi már jóizűn aludt a nagyapa ölében; testvére Katicza, fölvette őt onnan s az ágyba fektette, Peti pedig azzal állt elő, hogy mit hoztak neki a disznótorból ? A két cseléd ment lefekünni, egyik a konyhába, másik az istállóba. Amint a szobából kiléptek, Ferkó megfogta Panni kezét s ezt kérdezte tőle súgva: — Szólj igazat, Pannikám, ha engem katonának vinnének, mint az öreg gazda uramat, várnál-e rám négy esztendeig hűségesen, mint ő rá a nagyasszony ? ne hazudj Panni, hanem lelkedből beszélj! — Várnék rád, Feri, igazán mondom, felelt a kis leány, várnék rád nemcsak négy esztendeig, hanem halálom napjáig is! — Édes jó kis Pannikám ! szólt Ferkó, s dalolva ment az istálóba. Odabenn megmondta fiának és menyének a nagyapa, hogy ez a szegény öreg koldus hálásra jött, hát vessenek neki valami ágyat a kemencze mellett, s Mihályné ezt szívesen tette. — Egy, igaz, nagyapám, szólalt föl a kis Katicza, hát abból a gonosz urfiból mi lett, aki miatt nagyapám és nagyanyám annyit szenvedett ? — Biz én nem tudom, felelt a nagyapa, mert nem is igen kérdezősködtem utána. — Tudom én, mi lett belőle, szólt az öreg koldus. — Kelmed tudja ? kérdé Péter gazda. — Igen, tudom, apja halála után mindenét eltékozolta gonosz czélokra, s végre arra jutott, hogy most kopasz és mezítelen fővel, hóna alatt mankóval, lábán csizma helyett szalmatekercscsel, itt áll kegyelmed előtt, szánva-bánva tetteit, mikor már késő! A nagyapa meglepetve és egyszersmind sajnálkozva