Képes Sport, 1955. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1955-07-05 / 27. szám
Labdarúgósportunk hátvédkét magyar labdarúgó válogatott az elmúlt másfél év alatt pontosan húsz alkalommal játszott nemzetek közötti mérkőzést. Amint emlékszünk, a húsz mérkőzés közül mindössze egy végződött vereséggel (a VB-döntő Nyugat-Németország ellen) s kettő döntetlenül (a Szovjetunió és Ausztria ellen). A világ szakembereinek véleménye szerint a VB-döntőben elszenvedett vereségünk sem csorbította labdarúgásunk tekintélyét s a magyar labdarúgó válogatottat — nem alaptalanul — ma is a világ legjobb együttesének tartják. Melyek voltak azok a tényezők, amelyek labdarúgósportunkat az elmúlt években ilyen magas színvonalra emelték? Pártunk, államunk és dolgozó népünk gondoskodása mellett — minden sportoló és szurkoló tudja, hogy a Sport nálunk állami ügy — edzőink jó munkája, a gondos szakvezetés mellett a játékosok egyéni adottsága, tehetsége, szorgalma járult még hozzá a nagy sikerekhez. Nem lehet kétséges a szakemberek és szurkolók előtt, hogy labdarúrgósportunk mai, igen magas színvonalát elsősorban a csatárjáték biztosítja. Az a csatárjáték, amely Londontól Oslóig és Kairótól Stockholmig Európa számos nagyvárosának szurkolóit ragadta magával. Ennek a csatárjátéknak fő jellemzői az ötletesség, a szellemesség, a gyorsaság, a csatárok technikai és taktikai érettsége, s a gólképesség. Nemcsak válogatott csatársorunkat, hanem egész együttesünnket jellemzi az egység s a jó kollektív szellem. A csatárokéhoz hasonlóan szellemes, színes és eredményes általában élvonalbeli fedezeteink játéka. Számos nagyszerű, kiválóan képzett csatárral rendelkezünk, nemcsak a „beérkezettek”, hanem a fiatalok között is. Hidegkúti, Kocsis, Puskás, Czibor, Sándor, Budai, Tóth II, Fenyvesi, Palotás és a többiek mögött már ott vannak a feltörő fiatalság képviselői, Tichy, Machos, Orosz, Kertész, Szimcsák, Ilku II, Koós és társaik. A fedezetek „mezőnyében” Bozsik, Szojka, Kovács I, Zakariás mellett Csernai, Klejbán, Dékány, Szabó, Tamás, Dávid és még néhány döngeti a válogatottság kapuját. Élvonalbeli hátvédeinkre — noha némelyiküknél tavaly óta javulás tapasztalható — sajnos, nem használhatunk ennyi dicsérő jelzőt. Nem vitás, hogy ma is rendelkezünk kiváló képességű hátvédekkel, de valahogy a hátvédhármasok sem a válogatottban, sem NB I-es vezető csapatainkban nem érik el a csatársorok színvonalát. A legtöbb mérkőzés tapasztalatai igazolják ezt a megállapításunkat. Nem lehet véletlen a mérkőzések szinte egész sorozatán át az, hogy egy- sőt kétgólos magyar vezetés után egy góllal elvesztünk olyan mérkőzést, amit a két csapat közötti tudást alapulvéve feltétlenül meg kellett volna nyernünk. Nézzük meg például sokszoros bajnokcsapatunk, a Bp. Honvéd néhány eredményét. Az 1053-as Bp. Honvéd—FC Austria találkozót csak azért említjük, mert a mérkőzést ugyan megnyertük, de a védelem hat gólt kapott. Ne beszéljünk a 9:7-es Bp. Honvéd—Bp. Vörös Lobogó rangadóról sem, de emlékezzünk vissza a Belgrádi Partizán elleni mérkőzésre (2:1-es vezetés után 3:2-es vereség), a Wolverhampton elleni találkozóra (2:0 után 2:3), az Austria elleni idei meccsre (3:1-es vezetés után 3:3), a A Középeurópai Kupa selejtezői során a Bp. Vörös Lobogó—Wacker (Bécs) mérkőzés 3:3 arányban végződött a Népstadionban. A Lobogó első gólját a jobbszélen lévő Arató létte, tőlé balra Foroth és Pelikán kapus. A harmadik Lobogó-gól: Kárász előreívelése után Kosibek I fejéről visszapattant labdát a felugró Sándor a földön lévő kapus fölött a kapu jobboldalába fejelte. Jobboldalt Kollmann. A második magyar gól... Hidegkúti—Sándor—Korány akció végén Kárász 7 méterrel élet lövést küldött a jobbsarokba. Baloldalt Kárász. (Magyar Foto — Szécsényi felv.)