Képes Sport, 1964. január-június (11. évfolyam, 1-27. szám)

1964-06-23 / 26. szám

Negyedmillió nézője volt a Nemzetek Európa Kupája négy spanyolországi mérkőzésének. Telt ház izgulta végig a dön­tőt, 75 ezer ember volt kíván­csi a Spanyolország—Magyar­­ország találkozóra és bár min­denki tudta, hogy egyoldalú lesz a játék, a Szovjetunió— Dánia mérkőzésen mégis fél­százezer barcelonai szurkoló váltott jegyet, mert kíváncsi volt a szovjet labdarúgó válo­gatott csapat szereplésére Spa­nyolországban. Kétezer fizető nézője volt a szombat esti magyar—dán ösz­­szecsapásnak, amely nem ta­gadjuk — fájdalmasan hatott, de talán a körülmények meg­magyarázzák. A nagy torna egyedül a spa­nyolok győzelmi vágyát elégí­tette ki. Különben a játék szín­vonalát tekintve általános csa­lódást keltett mind a szakem­berek, mind a szurkolók köré­ben. Most, a döntő mérkőzés után megállapíthatjuk, hogy a négyes torna egyetlen résztve­vője sem rukkolt ki olyan já­tékkal, amelyre szívesen emlé­keznek majd vissza a labda­rúgás hívei. A döntő mérkőzéstől min­denki többet várt, mint az előbbi háromtól, de sem a spa­nyol, sem a szovjet válogatott gépezete nem működött valami kifogástalanul. A boldog spanyolok Megállapíthatjuk azt is, hogy a kupagyőztes hazai csapat nem tudott többet nyújtani ezen a mérkőzésen sem, mint szerdán, a magyar válogatott ellen. És hogy ez mégis elég volt a Szovjetunió válogatott csapatának legyőzésére, ez csak azt bizonyítja, hogy az ellen­fél játékának színvonala sem emelkedett a fölé az átlag fölé, amely ezt a tornát jellemezte. A döntő mérkőzés, amelyre zsúfolásig megtelt a Bernabeu­­stadion — olyannyira, hogy so­kan kiszorultak a kerítések mögé —, csak küzdelmet, te­gyük hozzá, lendületes küzdel­met hozott, amelyben néhány kiemelkedő játékos teljesít­ményétől eltekintve semmi kü­lönösebben felemelő nem volt. A mérkőzésre legjellemzőbb az, hogy a 90 perc alatt a spanyolok kapusának, Iribar­­nak csakúgy, mint Jasinnak mindössze két-három alkalom­mal kellett bemutatnia képes­ségeit, egyébként nem foglal­koztatták őket a csatárok, akik mindkét oldalon hadilábon álltak a lövésekkel. Nem csil­logtatták a legfontosabb és leg­értékesebb csatárerényt, össze­hasonlítva ezt a tornát a Nem­zetek Európa Kupája első ki­írása alkalmával lejátszott Fran­ciaország—Spanyolország dön­tővel, nyugodtan megállapít­hatjuk, hogy ez lényeges visz­­szaesést jelentett a négy évvel ezelőttihez képest. Az össze­hasonlításoknál meg kell mon­danunk, hogy most általában a hátsó alakzatok játszottak lé­nyegesen, jobban, a csatársorok azonban az egész vonalon erő­sen gyengélkedtek. És tárgyi­lagosan azt is kijelenthetjük, hogy valamivel jobb csatártel­jesítménnyel ezt a kupát eb­ben a mezőnyben akár a ma­gyar válogatott is megnyer­hette volna, amely ugyan lé­nyegesen elmaradt itt Madrid­ban az idei legjobb játékától. A spanyolok lelkes játékuk­nak és nem kis mértékben a hazai környezetnek köszönhet­ték győzelmüket. És ennek kapcsán nem ártana felvetni, helyes dolog-e a torna döntő­jét abban az országban ren­dezni, amely a négyes torna egyik résztvevője. TÁVBESZÉLŐ-JELENTÉSÜNK S TÖBBET VÁRT A VILÁG Akkor még nem tud­tuk, hogy ez a mérkő­­zés legszebb pillanata. Tichy és Olivella zász­lót cserél Albert rálövi. Igen, ilyesmi is előfordult. Calleja és Zocco cso­dálkozva nézi. Ekkor még minden lehetségesnek tűnt már a spanyol védelem. Bene előrehajolva keresi a rést, Albert ezúttal is hátat fordít a spanyol kapunak

Next