Képes Sport, 1968. január-december (15. évfolyam, 1-53. szám)
1968-05-14 / 20. szám
Novák majdnem térdre rogy a labda és Banyisevszkij előtt — legalábbis így látszik a képen. Valójában azonban elfejelte a labdát Három magyar védőjátékos és öt (!) szovjet támadó kapunk légterében. És a mieink közül csak Tamás aktív szereplő Albert Sesztyernyev és Albert Flórián küzd a szovjet 16 os közelében. Nemcsak az ös... A második szovjet gól után már megindult a képernyő előtt ülő milliók szájából a bírálat legegyszerűbb formájának árja: hibás volt az összeállítás... Miért kellett beállítani a csapatba Tamást, aki sérülés és hosszú pihenő után nem jöhetett formába? Miért hagyta ki a kapitány Göröcsöt, aki élete legjobb formájára futott fel és egy hete gólt is lőtt a szovjet válogatottnak? Miért kellett beállítani a félig sérült, keveset edzett Albertet? Ez a három mondat ezernyi változatban fogalmazódott meg. Kiváló kapusok neve került előtérbe. Kimerítő elemzések domborították ki a különbséget Göröcs és Komora között. Albert beállításában pedig egyenesen „Puskás-eset”-et láttak, az 1954-es világbajnoki döntő baljós eseményeit felidézve. A csapatösszeállítást a legkönnyebb bírálni, már csak azért is, mert vereség után mindig az a jó játékos, aki nem játszott. Sohasem lehet megtudni, hogy mi lett volna, ha X helyett Y játszott volna. Mintha a kapitány csalhatatlan jós lenne, akinek mindenkor meg kell tudnia jósolni, hogy ki az, aki majd jól játszik. Azt jelenti ez a fejtegetés, hogy a csapatösszeállítást nem lehet bírálni, s nem lehet felfedezni benne hibát? Korántsem. Moszkvai csapatunkban voltak összeállítási hibák, s a szurkolók milliói nem jártak téves úton, amikor például a fenti három megoldást bírálták. Mint a mérkőzésen kiderült, Tamás beállítása valóban korai volt, Göröcs kihagyása nehezen megindokolható, s teljes értékű harcosnak még nem számító Albert is nyugodtan kimaradhatott volna a „győztes csapaton ne változtass!” elv tiszteletben tartásával. Mindez igaz. Mégis hiba lenne összeállítási hibákra kenni a moszkvai kudarcot, s a kapitány fejének követelésével háttérbe szorítani a vereség igazi okait. Ne elégedjünk meg egyszerű megoldásokkal, bűnbakkereséssel. Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy hol a győzelem ragyogásával, hol a vereség indulathullámaival eltakarjuk a lényeges hiányosságokat. A budapesti 2:0 sokak tisztánlátását elhomályosította. A „nincs itt semmi baj!” hangulat töltötte el még azokat is, akiktől elvárható lett volna, hogy mint szakemberek, az eredmény mögé tudjanak látni. Az örömmámor azonban — úgy látszik — nem alkalmas elemzésre. Sőt, azokra néztek görbe szemmel, akik az elmúlt hónapokban igyekeztek rámutatni a hibákra, s vállalták az „ünneprontó” hálátlan feladatát. Azok, az önmagukat istenítő szakemberek, akik úgy érzik, hogy csak hódolat illeti meg őket, nem bírálat, személyük elleni „támadás”-nak tekintettek minden segítő, bíráló megjegyzést. Már-már gúny tárgyává tették azokat a törekvéseket is, amelyek arra irányultak, hogy végre a labdarúgásban is véglegesen polgárjogot nyerjenek azok az edzési, felkészülési, az erőnléti és a technikára egyaránt kiterjedő módszerek, amelyek másutt már szervesen hozzátartoznak a labdarúgó sporthoz. Nem egy „szakvélemény” szerint az alapozás, az atlétikus kiképzés afféle „jelszó”, holott a labdarúgásban a „spilázni kell, kérem!” a lényeg. Nyugodtan kiadhatták volna azt a jelszót is, hogy „vissza a kőkorszakhoz !” Aki figyelmesen (nemcsak bosszankodva) nézte végig a képernyőn a szovjet—magyar mérkőzést, jól láthatta, hogy itt nemcsak öszszeállítási kérdések voltak, s a hibák gyökerére a legkevésbé sem lehet rátapintani akkor, ha neveket emlegetünk, s azt latolgatjuk, hogy mi lett volna, ha nem ez, hanem az játszik. Jól látható volt a két csapat közötti lényegeskülönbség, úgyszólván minden tekintetben. A szovjet csapatnak mérhetetlenül jobb volt az erőnléte. Kitűnően mozgó, a nagy iramot ragyogóan bíró játékosokból állt ez a csapat. S ez azzal az előnnyel szolgált, hogy állandóan tudtak mozogni, tellett az erejükből, s ennek köszönhették, hogy a pálya minden területén számbeli fölényt tudtak kiharcolni. Az az ismert kép alakult ki, hogy mintha „többen lettek volna a pályán”... A sokat és gyorsan mozgó csapat jobban benépesíti a pályát, mint a keveset mozgó. JL megfigyelhető volt, hogy a szovjet játékosai sok gyorsabbak voltak, az összecsapásokban rendszerint ők győztek, fejjátékuk fölényes volt, s minden mozdulatukon látszott a ruganyosság, az átdolgozottság. Alaposan fokozni tudtak a budapesti gyengébb szereplésük után. A mieinkből éppen ez hiányzik. Szinte közhelynek hat ma már, hogy a magyar válogatott egyetlen mérkőzésre nagyszerűen fel tud készülni, s egyenrangú ellenfele lehet a legjobbaknak is. De a második mérkőzéssel — különösen idegenben! — már baj van. Nem is beszélve mérkőzéssorozatokról, amelyek a világbajnoki küzdelmek lényegét jelentik. Ami pedig a sokat emlegetett nagy tecnikai tudást, művészi játékfelfogást, látványos játékot jelenti, nos, ebben a tekintetben is a szovjet csapat nyújtott jobbat. Ragyogó labdaátvételeket, ördöngös cseleket láttunk, gyors átadásokat, kiugrásokat. Láttunk igazi szélsőmegoldásokat, átgondolt középpályás játékot, és nagyszerűen szervezett védőjátékot. A szovjet csapat tehát nemcsak erőfölénnyel győzött, hanem — nézzünk végre szembe az igazsággal! — nagyobb játéktudásával. Szemre is jobban, szebben játszott ez a csapat, s ma már senki sem áltathatja magát azzal, hogy a mi lassú, egyhelyben mozgó játékunk valamiféle szépséget képviselne. Mit tehet minderről Sós Károly? Vajmi keveset. Eléggé panaszkodott az elmúlt hónapokban a hiányos előkészületek, az elmaradt alapozás, a dél-amerikai szórakoztató portyák miatt. Mint megírtuk, a szövetségi kapitánynak valóban nincs csapata, neki azokból az elemekből kell felépítenie a válogatott csapatot, amelyeket az egyesületek rendelkezésére bocsátanak. Ezek az elemek pedig inkább bauxit-betonhoz hasonlítottak, mint megbízható téglákhoz. Lemaradtunk, ez az igazság. Ezt kell végre felismernünk ahhoz, hogy újra fel tudjunk zárkózni, őszintén szembe kell néznünk a helyzettel, újra át kell vizsgálnunk labdarúgásunk egész épületét, és utat engednünk a fejlődést elősegítő korszerű módszereknek. A régi módon csak áltathatjuk magunkat. Idő — sajnos — van. Szeptemberig válogatott csapatunk sehol sem szerepel, s akkor is csak egy hazai barátságos mérkőzést vívaz osztrákokkal. Vajon mi akadályozza meg labdarúgásunk szakembereit abban, hogy erejüket, tapasztalataikat összetéve, közös erővel helyezzék új alapokra a tehetségekben bőséges magyar labdarúgást? Utas