Képes Sport, 1968. január-december (15. évfolyam, 1-53. szám)

1968-05-14 / 20. szám

Novák majdnem térdre rogy a labda és Banyisevszkij előtt — legalábbis így lát­szik a képen. Való­jában azonban elfe­jelte a labdát Három magyar védő­játékos és öt (!) szov­jet támadó kapunk légterében. És a mieink közül csak Tamás aktív szereplő Albert Sesztyernyev és Albert Flórián küzd a szovjet 16 os közelében. Nemcsak az ös... A második szovjet gól után már megindult a képernyő előtt ülő milliók szájából a bírálat legegyszerűbb formájának árja: hibás volt az összeállítás... Miért kellett beállítani a csapatba Tamást, aki sérülés és hosszú pihenő után nem jöhe­tett formába? Miért hagyta ki a kapitány Göröcsöt, aki élete legjobb formájára futott fel és egy hete gólt is lőtt a szovjet válogatottnak? Miért kellett beállítani a félig sérült, keve­set edzett Albertet? Ez a három mondat ezernyi változatban fo­galmazódott meg. Kiváló kapusok neve ke­rült előtérbe. Kimerítő elemzések domborítot­ták ki a különbséget Göröcs és Komora kö­zött. Albert beállításában pedig egyenesen „Puskás-eset”-et láttak, az 1954-es világbaj­noki döntő baljós eseményeit felidézve. A csapatösszeállítást a legkönnyebb bírálni, már csak azért is, mert vereség után mindig az a jó játékos, aki nem játszott. Sohasem lehet megtudni, hogy mi lett volna, ha X he­lyett Y játszott volna. Mintha a kapitány csalhatatlan jós lenne, akinek mindenkor meg kell tudnia jósolni, hogy ki az, aki majd jól játszik. Azt jelenti ez a fejtegetés, hogy a csapat­összeállítást nem lehet bírálni, s nem lehet felfedezni benne hibát? K­orántsem. Moszkvai csapatunkban voltak összeállítási hibák, s a szurkolók milliói nem jártak téves úton, amikor például a fenti három megoldást bírálták. Mint a mérkőzésen kiderült, Tamás beállítása valóban korai volt, Göröcs kihagyása nehezen megindokolható, s teljes értékű harcosnak még nem számító Al­bert is nyugodtan kimaradhatott volna a „győztes csapaton ne változtass!” elv tisztelet­ben tartásával. Mindez igaz. Mégis hiba lenne összeállítási hibákra kenni a moszkvai kudarcot, s a ka­pitány fejének követelésével háttérbe szorí­tani a vereség igazi okait. Ne elégedjünk meg egyszerű megoldásokkal, bűnbak­kereséssel. Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy hol a győzelem ragyogásával, hol a vereség indulat­hullámaival eltakarjuk a lényeges hiányossá­gokat. A budapesti 2:0 sokak tisztánlátását elho­mályosította. A „nincs itt semmi baj!” hangulat töltötte el még azokat is, akiktől el­várható lett volna, hogy mint szakemberek, az eredmény mögé tudjanak látni. Az örömmá­mor azonban — úgy látszik — nem alkalmas elemzésre. Sőt, azokra néztek görbe szemmel, akik az elmúlt hónapokban igyekeztek rámu­tatni a hibákra, s vállalták az „ünneprontó” hálátlan feladatát. Azok, az önmagukat iste­nítő szakemberek, akik úgy érzik, hogy csak hódolat illeti meg őket, nem bírálat, szemé­lyük elleni „támadás”-nak tekintettek minden segítő, bíráló megjegyzést. Már-már gúny tár­gyává tették azokat a törekvéseket is, amelyek arra irányultak, hogy végre a labdarúgásban is véglegesen polgárjogot nyerjenek azok az edzési, felkészülési, az erőnléti és a techni­kára egyaránt kiterjedő módszerek, amelyek másutt már szervesen hozzátartoznak a labda­rúgó sporthoz. Nem egy „szakvélemény” sze­rint az alapozás, az atlétikus kiképzés afféle „jelszó”, holott a labdarúgásban a „spilázni kell, kérem!” a lényeg. Nyugodtan kiadhatták volna azt a jelszót is, hogy „vissza a kőkor­szakhoz !” Aki figyelmesen (nemcsak bosszankodva) nézte végig a képernyőn a szovjet—magyar mérkőzést, jól láthatta, hogy itt nemcsak ösz­­szeállítási kérdések voltak, s a hibák gyöke­rére a legkevésbé sem lehet rátapintani akkor, ha neveket emlegetünk, s azt latolgatjuk, hogy mi lett volna, ha nem ez, hanem az játszik. Jól látható volt a két csapat közötti lényeges­­különbség, úgyszólván minden tekintetben. A szovjet csapatnak mérhetetlenül jobb volt az erőnléte. Kitűnően mozgó, a nagy iramot ra­gyogóan bíró játékosokból állt ez a csapat. S ez azzal az előnnyel szolgált, hogy állandóan tudtak mozogni, tellett az erejükből, s ennek köszönhették, hogy a pálya minden területén számbeli fölényt tudtak kiharcolni. Az az is­mert kép alakult ki, hogy mintha „többen let­tek volna a pályán”... A sokat és gyorsan mozgó csapat jobban benépesíti a pályát, mint a keveset mozgó. JL megfigyelhető volt, hogy a szovjet játéko­­s­ai sok gyorsabbak voltak, az összecsapások­ban rendszerint ők győztek, fejjátékuk fölé­nyes volt, s minden mozdulatukon látszott a ruganyosság, az átdolgozottság. Alaposan fo­kozni tudtak a budapesti gyengébb szereplé­sük után. A mieinkből éppen ez hiányzik. Szinte köz­helynek hat ma már, hogy a magyar váloga­tott egyetlen mérkőzésre nagyszerűen fel tud készülni, s egyenrangú ellenfele lehet a leg­jobbaknak is. De a második mérkőzéssel — különösen idegenben! — már baj van. Nem is beszélve mérkőzéssorozatokról, amelyek a vi­lágbajnoki küzdelmek lényegét jelentik. Ami pedig a sokat emlegetett nagy tecnikai tudást, művészi játékfelfogást, látványos játé­kot jelenti, nos, ebben a tekintetben is a szov­jet csapat nyújtott jobbat. Ragyogó labdaát­vételeket, ördöngös cseleket láttunk, gyors át­adásokat, kiugrásokat. Láttunk igazi szélső­megoldásokat, átgondolt középpályás játékot, és nagyszerűen szervezett védőjátékot. A szovjet csapat tehát nemcsak erőfölénnyel győzött, hanem — nézzünk végre szembe az igazsággal! — nagyobb játéktudásával. Szem­re is jobban, szebben játszott ez a csapat, s ma már senki sem áltathatja magát azzal, hogy a mi lassú, egyhelyben mozgó játékunk valamiféle szépséget képviselne. Mit tehet minderről Sós Károly? Vajmi ke­veset. Eléggé panaszkodott az elmúlt hóna­pokban a hiányos előkészületek, az elmaradt alapozás, a dél-amerikai szórakoztató portyák miatt. Mint megírtuk, a szövetségi kapitány­nak valóban nincs csapata, neki azokból az elemekből kell felépítenie a válogatott csapa­tot, amelyeket az egyesületek rendelkezésére bocsátanak. Ezek az elemek pedig inkább bauxit-betonhoz hasonlítottak, mint megbíz­ható téglákhoz. L­emaradtunk, ez az igazság. Ezt kell végre felismernünk ahhoz, hogy újra fel tudjunk zárkózni, őszintén szembe kell néznünk a helyzettel, újra át kell vizsgálnunk labdarúgásunk egész épületét, és utat engednünk a fejlődést elősegítő korszerű módszereknek. A régi módon csak áltathatjuk magunkat. Idő — sajnos — van. Szeptemberig váloga­tott csapatunk sehol sem szerepel, s akkor is csak egy hazai barátságos mérkőzést vív­­az osztrákokkal. Vajon mi akadályozza meg lab­darúgásunk szakembereit abban, hogy erejü­ket, tapasztalataikat összetéve, közös erővel helyezzék új alapokra a tehetségekben bősé­ges magyar labdarúgást? Utas

Next