Képes Sport, 1983. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-15 / 7. szám

Évek múltán SÁNDOR Messib­ől megismerem az EMKE előtt várva. Hosszú, ruganyos, ha­tározott léptekkel jön a Körúton. Arcán széles mosoly. Öltözete, nem tudom megmondani miért, de olyan igazi sportemberes. Csak az a diplomatatáska hat valahogy furcsán a kezében. Néhány perc múlva, amikor leülünk a jóval csendesebb Hungáriában, megint­­csak feltűnik, hogy kissé esetlenül „rendezi el" a földön táskáját.­­ Ne haragudjon, de nekem valahogy „nem stimmel” ez a tás­ka, valahogy nem illik Mátrai Sán­dorhoz ... — Ne is mondja! Rémesen ide­gen nekem is. Most egy nagy ven­déglátóipari egység vezetőhelyet­­tese lettem Csepelen. Eddig, míg kis presszókban dolgoztam, meg­szoktam, hogy „Sanyikám” vagyok, hogy mosogatok, ládát cipelek, felszolgálok, szemetet ürítek, most viszont Mátrai kartárs lettem, iro­dában kell ülnöm, meg ilyen cuc­cot járkálni ... Szóval nehezen áll­tam még rá minderre ... - Amikor tudakolódtam, hogy hol tudnám megtalálni, az egyik volt csapattársa azt mondta, hogy Sanyi már rég elszakadt a labda­rúgástól. Valóban így volna? - Hát..., hogy is mondjam, amikor abbahagytam a játékot, szerettem volna gyerekekkel fog­lalkozni, de hamar rájöttem, nem­igen tudok már szót érteni ezek­kel a fiatalokkal. A szövetségben is bent voltam egyszer, úgy tud­tam, kaphatok pályabelépőt, egyik ajtótól küldtek a másikig, aztán közölték, hogy sajnos kérésem nem teljesíthető. Nemrég kimen­tem a Fradi pályára, alig láttam már ott ismerős arcot. Lehet, hogy én vagyok makacsabb, érzéke­nyebb, lehet, hogy a világ válto­zott meg, és én ezt már nem ér­tem, de úgy éreztem, jobb, ha szép emlékekkel továbbállok. Az egykori játékostársakkal, nem mon­dom, szívesen össze-összejönnék. Szörnyű, hogy, mint legutóbb sze­gény Logodi Laci bácsi búcsúzta­tásánál, csak egy-egy temetésen találkozunk. Ahogy a vállalatok is megszervezik a nyugdíjas-találko­zókat, úgy szerintem érdemes len­ne a Fradiban is az öreg legénye­ket néha összehozni. Sokan boldo­gan mennénk. # Még mindig ennyire fontos a Fradi? - Egy ismerősöm azt mondta, hogy még az ereimben is zöld-fe­hér vér folyik. Igaz, az Egyetértés­ből vonultam vissza, de a nagy, örök szerelem csak a Fradi marad számomra. # Akkoriban átigazolása nagy viharokat is kavart... - Tudom, elterjedt, hogy Albert­­tel való összeugrásom miatt kellett távoznom. Ez nem igaz. Alberttal korábban tényleg voltak komoly nézeteltéréseink, ő is nyakas volt, én is, de ezek akkoriban már el­csitultak. Az igazság az, hogy már 36 éves voltam és úgy éreztem, hogy kell gondoskodnom a jö­­vőmről. Az Egyetértés segített, hogy elhelyezkedhessek a vendég­látóiparban. Becsülettel le is húz­tam náluk másfél évet, benn is maradtunk az NB I-ben, de ettől függetlenül mindig „fradista” vol­tam és az is maradtam. • Ön azon kevesek közé tarto­zott, akik két nagy korszakban, az ötvenes­ és a hatvanas években is ott tudtak lenni a magyar labda­rúgás élvonalában ... - Az ötvenes években, bár ját­szottam már a válogatottban, Bo­­zsikék mellett még csak legfeljebb inás voltam. Számomra még az is megtiszteltetés volt, hogy velük egy csapatban rúghattam a lab­dát és tőlük tanulhattam. Jaj, em­lékszem egy meghatározó élmé­nyemre, még Orosházán játszot­tam a harmadosztályban, amikor lejött edzőmérkőzésre az „arany­csapat "! Hetekkel korábban már gombóc volt a torkomban, és tü­zeltem magam, hogy most majd megmutathatom. Mit tesz a sors, rögtön­ az elején egy támadásunk végén a kapu felé csörgött a be­lőtt labda. Nosza, itt a nagy pil­lanat gondoltam, és kezem-lábam összetörve rohantam, hogy bevág­jam a hálóba. Lövésre is lendült a lábam, amikor egyszercsak be­nyúlt Bozsik spicce, kiemelte a labdát, átpörgette a fejem felett, és máris indította Budait a szélen. Majd elsüllyedtem akkor... Kép­zelheti, mit jelentett később, ami­kor ilyen társak mellett játszhat­­tam a nemzeti színekben. • A hatvanas évek eleji nagycsapatának viszont már egyik meghatározó egyénisége lett... - Máig is csoda előttem, hogy 3-4 évvel a nagy veszteségek után hogy jöhetett össze ismét egy olyan kitűnő gárda. Talán nem voltunk akkora játékosok, de fű­tött a bizonyítási vágy, nem vol­tak klikkek, hanem tényleg nagyon együtt voltunk, és azért voltak olyan vezéregyéniségek, mint egy Sípos, Mészöly, Sándor, Albert, Tichy. Ha 1962-ben nincs az a li­,­dérces mérkőzés a csehszlovákok­kal, biztos VB-döntősök vagyunk. Most sem értem, hogy kaphattunk ki. Máskor, nem túlzok, tíz gólt lö­vünk annyi helyzetből, ott azonban átok ült rajtunk. • Akkor volt a csúcson a csa­pat? - Szerintem igen. A londoni ta­lán látványosabban játszott, de az igazi számomra a chilei volt. De, látja a londoni is egy rémálomba illő góllal esett ki." Ha csak egy kis szerencsénk lett volna...!­s Önnek azért legalább meg­adatott, hogy részese lehetett a mindmáig egyetlen magyar klub­csapat kupagyőzelemnek, a '65-ös VVK-ban. - Hú, az fantasztikus győzelem volt! Te jó ég, micsoda mérkőzé­sek! Manchesterben 3-1-re veze­tett a fénykorában levő United. Úgy látszott, összeomlik a csapat, amikor Rákosi Gyuszi szinte az ol­dalvonalról rászúrta a labdát, és az bevánszorgott. Aztán Pesten, amikor harába vagy 40 méterről lőtte ki a felső sarkot. Vagy a döntőben, Torinóban. Fenyvesi, a mindenkinél alacsonyabb Fenyve­si, ez a csupaszív ember felhőfe­­jesből szerezte a győztes gólt! # Ön, azt hiszem, mindent el­ért, amit magyar labdarúgó eddig elérhetett: 80 ízben volt váloga­tott, részt vett három VB-n, nyert az FTC-vel VVK-t, egy sor bajnok­ságot,megszavazták az Év játéko­sának. Mindezek után volt egy olyan mérkőzés, amelyre azt mondja: ez volt a csúcs? - Tudja, melyik volt az? Az utolsó mérkőzésem Orosházán. Nyerni kellett Szegeden, hogy be­jussunk az NB II-be. 3-3 volt az állás, a bíró már az óráját nézte, amikor a jobbszélsőnk megiramo­dott az ellenfél kapuja felé. Fu­tott, futott a­­vonal mellett, én ro­hantam, mint egy megszállott bent középen, az ötös vonalánál lehe­tett, amikor ő nagy erővel bevág­ta a labdát. Én még csak a 11-es­nél jártam, kétségbeesve láttam, nem érhetem el. Nem mérlegel­tem, nem gondolkodtam, hanem minden erőmet összeszedve be­dobtam magam. Félig csúsztam, A piramisok tövében - Albert Flórival. A szfinx a megmondhatója, hogy nem volt közöttünk harag . . . félig repültem, 20 centire lehel­tem a földtől, amikor a labda ta­lálkozott a fejemmel . .. Újrakez­désre már nem volt idő, ezzel a góllal jutottunk fel. Látja, milyen vén csataló vagyok, ahogy beszé­lek róla, még ma is csurom viz­e lettem . .. Szegő András

Next