Képes Sport, 1984. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-03 / 27. szám
MTf* FILEKI LÁSZLÓ A berni döntőre kiküldött tudósítónktól... A tévé Elmebajnokságában az egyik versenyző az „Aranycsapat”-ról szóló kérdéscsoportot választotta. Mint elmondta, hat könyvet olvasott el a nevezetes legénységről. A hat könyvnek egyetlen közös tulajdonsága van: mindegyik ellentmond a másiknak. Nemcsak az elmebajnoki címre pályázó sporttárs volt elégedetlen az ajánlott olvasmányokkal, hanem például Rózsa András is, aki a Sportvezető múlt októberi számában „Olvasgatok ...” címmel leírta kétségeit a visszaemlékezésekkel kapcsolatban. Én is kaptam egy oldalvágást: „Sőt, hallgat — ki tudja miért?! az általam íróként is tisztelt Feleki László, a kor újságíró-koronatanúja.” Naplóm olvasói tanúsíthatják, hogy szívesen közlöm kifogásaikat írásaim ellen, a dicséreteket viszont köszönettel lenyelem, érdektelen magánügyként kezelem. Való igaz, hogy én nem írtam könyvet a berni vereségről, s ha átnézem irodalmi terveimet, valószínűleg nem is fogok. De hogy hallgattam volna ... Ha emlékezetem nem csal, akkor sem hallgattam, amikor a sokat emlegetett ötvenes évek első felében a hallgatás valóban arany volt, s a beszéd kockázatos. Alapjában véve nem történt semmi bajom, kezem-lábam ép, nagyjából még mindig megfelelő sorrendben tudom leütni a betűket, de annak idején volt néhány kellemetlen hetem. Életemben éppen az idézett elő jelentős változást, hogy nem hallgattam. És most, amikor 30 év elmúltával felidézem az 1954-es VB-döntő eseményeit, elsősorban saját cikkeimre támaszkodom, amelyeket mint egykori krónikás írtam-diktáltam. Előre bocsátom, a gyűlölködés nem szokásom, perben-haragban nem vagyok senkivel. rsmma gyarország-Nyugat-Németország mérkőzés lesz.” De hát a nyugatnémetekkel már játszottunk és — tíz emberrel — ronggyá vertük őket, 8-3-ra. Amit Puskás lerúgása után a fiúk összefociztak — elképesztő volt. Ezt nem sikerült megismételni a döntőben. Nem is egyetlen ok miatt. Ám nézzük meg azt, mit tett csekélységünk annak érdekében, hogy elsősorban a győzelemre éhes (és biztos) hazai közvéleményen ne vegyen erőt az elbizakodottság. „A döntő előtt" című cikk, amely a Népsport július 4-i számában jelent meg, telve van „baljós” figyelmeztetésekkel: „Ellenfelünket a nyolcaddöntőben nagy gólaránnyal, megsemmisítő módon győztük le. Vajon mi akadályozhatná meg csapatunkat abban, hogy ezt a győzelmet megismételve, megszerezze a döntő babért is? A válasz talán kijózanító, de nem indokolatlan. A győzelmet az akadályozhatná meg, ha a magyar csapat biztosra venné győzelmét, lebecsülné ellenfelét, s azt hinné, hogy a döntőben már csak fel kell tenni az i-re a pontot.” Másutt: „Elbizakodottságra nincs is ok. Megállapíthatjuk, hogy a nyugatnémet csapat nem véletlenül került a döntőbe." Egy kis konkrétum: „Nem akármilyen győzelemmel kerültek be a döntőbe, hanem az esélyesnek kikiáltott osztrákok ellen aratott megsemmisítő győzelmükkel. Az őrültséggel lenne határos ezek után elbizakodottsággal gondolni a döntő mérkőzésre.” Ódaszerű dicséretek a német játékosokról, Eckeltől Fritz Walterig. És a 8-3-mal kapcsolatban is egy kis figyelmeztetés: „Látható volt, hogy Herberger elsősorban a Törökország elleni várható második mérkőzésre gondolt, erre a mérkőzésre tartogatott, vagy próbált ki játékosokat.” Enynyi óvatosság már szinte túlzásnak látszott. Ellensúlyozásként szükség volt a cikk utolsó mondataira: „És hogy mi mit érzünk? — Azt, hogy győzünk.” Ez a nyolc szó később vádpontként szerepelt, íme, az elbizakodottságra való tüzelés. Mondanom sem kell, hogy ezt a cikket egy nappal a döntő előtt nem is olvashatta a magyar csapat. Ilyen egyszerű. Helyt adtunk a zürichi „Sport” csöppet sem egyoldalú latolgatásának: „Magyarország esélyesebb, de nem mehet biztosra, mert a német válogatott igen nagytudású csapat.” Figyelmeztetés volt bőven. ... és a mérkőzés Nem jó külsőségek. Eső. Egyórás autóbuszút Solothumtól Bernig, a Wankdorf-stadionig. (A németek a közeli erdőben töltötték az éjszakát csendes erdei lakban.) Amikor a hangszórón át kihirdetik a magyar csapat összeállítását, nagy taps fogadja Puskás nevét, de a magyar tábor egy kicsit idegenkedve veszi tudomásul a csatársor összetételét. Czibor a jobbszélső, Tóth Miska a balszélső. Tóth II. sérült, Sándor nincs nevezve. Budai kimaradt. Vajon miért? Ennek ellenére a mérkőzés ragyogóan kezdődik. Tíz perc alatt két gól! Szerencsés gólok, az igaz, de ezt nem jegyzik az évkönyvekben. Először egy hatalmas Kocsis-lövés pattan le Liebrichről, egyenesen Puskás elé (a sors keze...) és a frissen gyógyult öcsi habozás nélkül a bal alsó sarokba lövi első gólunkat. Hajrá, magyarok! Ez a 7. percben történt. Két perc múlva az ideges Kohlmeyer hazaadja a labdát kapusának, Turek meglepődik, a nedves labda kicsúszik a kezéből, a szemfüles Czibor elcsípi és mintegy 3 méterről az üres kapuba rúgja. Ez már 2-0. Nincs itt semmi baj! Puskás makkegészséges, a csatársor összeállítása nagyszerű ... Aztán újabb két perc telik el, Schäfer, a balszélső beadását két védő is elvéti (elkanyarodott tőlük a labda...), Morlock (jobbösszekötő) közvetlen közelről a jobbkapufa mellett nyomja a hálóba a labdát. Kellemetlen, de még mindig vezetünk. Sajnos, nem sokáig. A 19. percben két szögletet is rúgnak a németek. A másodikat baloldalról Fritz Walter íveli be, Grosics két (!) méterrel a kapu előtt nem tudja sem megfogni, sem kiütni a labdát, túlszáll rajta, Rahn a felpattanó labdát az ötös sarkáról kapásból a jobb sarokba lövi. 2-2. Támadunk, egyik helyzetet a másik után hagyják ki a mieink, Turek többek között egy 8 méteres Hidegkúti-bombát üt léc fölé, alig érthető, hogyan tudott beleütni. Kocsist vágja fel a 16-oson belül Fritz Walter, nem kapunk 11-est. Jó féltucat magyar gólhelyzet kihagyása után ér véget az első félidő, s a szünetben jelentős átszervezés történik. Czibor visszamehet igazi helyére, a balszélre (ahonnan ugyan szeret elkalandozni), a jobbszélső pedig Tóth. Miska vérbeli balszélső, ha nem is egy Kohut, vagy Gyetvay. De jobbszélen ... Várjuk a magyar csapat szünet utáni nagy negyedóráját. Támadgatnak is a mieink, de kihagyják a helyzeteket, Kocsis lécre fejel egy labdát. Aztán fogyfogy a magyar csapat ereje, az ellenfél egyre jobban feljön, a mieink mintha már nem állnának a lábukon. Eső, csúszós pálya, ez nem magyarnak való. Kimaradnak a helyzetek, múlik az idő ... Aztán hat perccel a befejezés előtt — hogy is mondjam — beteljesedik a végzet. Bozsikot hancsolja Schäfer, Cucu megáll egy pillanatra, a játékvezető int: nem történt semmi. (A játékvezetők rendszerint akkor intenek így, amikor történt valami, hiszen ha nem történt, nincs szükség integetésre.) Innen kezdve mintha az NSZK írná a sporttörténelmet. Ottmar Walteré a labda, ő odanyomja Rahnnak. A jobbszélső, akit Herberger Dél-Amerikából rendelt Bernbe, előretör, cikázik a védők között, senki sem tudja megállítani, s a „technikátlan, csak jobbal rúgó” csatár (részlet egy magyar ,,szakjellemzés”-ből) becselezi magát középre és mintegy 12 méterről ballal (!) a jobb alsó sarokba vágja a labdát. Grosics rajta van, de csak utána tud nyúlni. Későn vetődött? Ki tudja, 3-2-re vezetnek a németek. A magyar csapat még feltámad, Kocsis Puskást szökteti, Puskás a német kapu bal oldalába vágja a labdát, de közben már szól Ling, az angol játékvezető sípja. Les címén nem adta meg a gólt. Angol sportújságírókhoz fordulok. Desmond Hacket, híres angol sportújságíró csóválja a fejét: „Puskás határozottan nem volt lesen!" („He was definitely on side!”) Nem adta meg... Még egy Czibor-lövést üt ki Turek, aztán vége. Gépiesen összeszámolom a szögleteket, 8-5 a németek javára. Ez is mond valamit. Az eredmény annál többet. De a munka nem állhat meg. Fogalmazom a főcímeket. „A gólhelyzeteket jobban kihasználó nyugatnémet csapat legyőzte a fáradtan, formán alul játszó magyar csapatot... A magyar csatársor összeállítása helytelennek bizonyult...” A nyilatkozatok tanulságosak: szó esik bennük a nagy balszerencséről, a kihagyott helyzetekről, a meg nem adott 11-esről és Puskás szabályos góljáról, de legalább ennyi szó esik a fáradtságról. Megemlíti a fáradtságot Pozzo, Mándi, Buzánszky, Czibor, Sándor, Várhidi, de maga Sebes Gusztáv is, aki azt mondta, hogy „A II. félidőben a nehéz talaj sokat kivett a játékosokból, és sajnos, már nem bírták úgy az iramot, mint az előző mérkőzéseken.” Elbizakodottság A harminc év előtti balsikerrel kapcsolatban felvetődik az első kérdés, hogy elbizakodottak voltak-e a mieink. Erre a kérdésre igennel kell válaszolni, s hozzáteszem, hogy bizonyos magabiztosság, derűlátás emberileg érthető volt. A döntőt nagy teljesítmények előzték meg. A döntő előtt a sérült Puskás nélkül kiverték a két dél-amerikai csapatot, Brazíliát és Uruguayt. Volt alapja annak a megállapításnak, hogy „Magyarország tulajdonképpen már két világbajnoki döntőt játszott: egyet a brazilok, egyet az uruguayiak ellen”. Alig tudta csillapítani a viharos győzelmi tudatot egy ilyen mondat: „Gondoljunk arra, hogy minden sajtóvélemény ellenére nem a magyar—brazil és nem a magyar—uruguayi mérkőzés volt a világbajnoki döntő, hanem a Ma©