Képes Sport, 1988. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-05 / 27. szám
EMHŐS kupákban. Hogy a legnépszerűbb sportágakban — atlétika, kosárlabda, labdarúgás... — alig akad biztató mozzanat stb. Akár sikeresen, akár szerény eredményekkel zárul számunkra a szöuli olimpia, mindenképpen ugyanúgy hozzá kell látnunk a reformteendőkhöz. Kesernyésebb hangulatban vagy „feldobottabban”, de gyorsítanunk kell az érdemi változásokat. Vitathatatlan: egyáltalán nem mindegy, hogyan szereplünk az olimpián. Nemcsak az érdekelteknek, valamennyiünknek fontos, szívügy a siker. De sem siker, sem kudarc nem változtat a teendőkön, másrészt már ez a felismerés is a teendőkhöz tartozik. Az olimpia nagyszerű szórakozás, világméretű, varázslat, rengeteget jelent hírnevünk szempontjából, de mégiscsak játék. Ebből is következik a jövőben ismét nagyobb hangsúlyt kell kapjon a klasszikus ideál: győzni, de nem minden áron. A megújulás többnyire ősi igazságok újrafelfedezését, időszerű alkalmazását hozza magával. A reform mindenütt a realitások helyreállítását, a tényekkel való szembesülést jelenti. A valóságot elfogadni olyannak, amilyen, és nem amilyennek látni szeretnénk, nem könnyű a sportban sem. MINDENÜTT A VILÁGON az olimpiai esélylatolgatásra árnyékot vet a doppingkérdés. A félelem a lebukástól. Több sportvezető barátom — magas társadalmi beosztásban levők —, hangsúlyozta, hogy ők nem vállalnak közösséget a doppingolással , a tettenértekkel. Elgondolkodtak megjegyzésemen, hogy a lebukást elkerült eredmények esetén nincs aggályuk, szívesen osztoznak a sikerben. Egyszer véget kell vetni a struccpolitikának! Legalább addig a szintig, addig az őszinteségig, hogy aki siker esetén az erkölcsi, vagy anyagi kaszszához járulhat, az a kudarctól sem határolhatja el magát (a tájékozatlanság nem mentség, sőt!). A dolgok bonyolultságát jelzi egy közelmúltbeli információ. Mozgássérült gyerekek negyedik országos vetélkedője volt a Testnevelési Főiskolán. A sport egyik rokonszenves arca, egyszerre nyújt élményt és gyógyít, nevel testi-lelki értelemben. Az eseményen beszélgettünk Colin Rainssal, a mozgássérültek nemzetközi sportszervezetének a titkárával, aki egyébként Nottinghamban testnevelő tanár. Szóba került az olimpia, az élsport, a dopping is. Megjegyezte, hogy legutóbb a Svédországban tartott nemzetközi mozgássérült versenyen több résztvevőnél pozitív volt a doppingvizsgálat. Szomorú bizonyíték ez a sportélet „egysége” mellett. Egyébként azt hiszem, ami a munka tisztességét illeti, talán az eddigi legjobb sportorvosi ellátást kapják az olimpiai résztvevők. A Sportkórház is mozgósította erőit és — az előzőekkel ellentétben — semmi akadályt nem támasztott akkor sem, ha egy sportág nem az Intézetben dolgozó orvosokat kívánt igénybe venni. Ez igen tisztességes, kollégiális magatartás, bizonyosan a színvonal emeléséhez is hozzájárult. Azt hiszem, az olimpiai csapatban is minden eddiginél több orvos, és köztük a Sportkórházon kívüli, de egy-egy sportágban megbecsülést szerzett orvos fog helyet kapni. Mindez igen jó dolog. De nem változtat azon, hogy sportorvoslásunk egésze ma is alapvetően mennyiségorientált, éppen a minőségi kihívásokat nem vagy alig vállalja. Keveredik a tudományok, többek között a biológiai tudományok alkalmazása a sportági felkészítésben és a gyógyító sportorvoslás. A szakvezetők által kiválasztott orvosoknak valójában nincs szakmai kontrollja, de a többieknek is inkább szervezeti jellegű. Mindez nem csökkenti a tényleges tevékenység tiszteletreméltó értékeit, a versenyzésnek visszaadott sok sportolót. De e téren is meg kell tanulnunk nem fehér-feketében gondolkodni, ahhoz hogy előbbre lépjünk egyéni, csoport- és intézményi érdekeknél többet kell figyelembe venni. Amiben biztosan hátrányban vagyunk a nemzetközi élvonallal szemben, azok a területek, amelyek — bármilyen hihetetlennek tűnjék is — egészségkultúránkban is nagy gondot jelentenek, nevezetesen a táplálkozás és a pszichológiai tényezők. AZ ÉLSPORTOLÓK is a lakosság egészére jellemző táplálkozási szokásokkal és pszichológiai kultúrával rendelkeznek. Csak náluk ez mérhetően keményen visszaüt a teljesítményben. Erre is céloztam az olimpiát követő teendőinkre gondolva. Ifjúságunk egészének romló teljesítményszintje az élsport utánpótlását leginkább gátló tényező. Az egészséges ifjúságért és az eredményes élsportért folytatott erőfeszítéseinknek sokkal jobban összhangba kell kerülni, tudatunkban és tevékenységünkben — ez is realitás! — mint eddig. De természetesen nemcsak a közvélemény idegeit talán kevésbé borzoló, tudományos ízű példákkal illusztrálható a reformfolyamat tartalma és szükségessége. Kényesebb példák. Labdarúgás. Az 1986-ban hivatalba lépett sportvezetés, amelyik két év alatt több reális, régen esedékes, a reform irányába mutató intézkedést hozott, induláskor a mexikói vb-kudarc okait, pontosabban a történteket meglehetősen világosan tisztázni próbálta, bízott abban, hogy ezután másként lesz. Miért lenne másként?! Így akarva-akaratlan meghagyta a folyamatosságot, a jelen vezetés de facto átvállalta a korábbi, az előző elnökség előtt már sokkal régebben a futballra nehezedő bátyút. Történtek szervezeti változások, a vezetés bizakodása érthető, szándéka vitathatatlanul tisztességes volt. Csakhogy a „nehezékek” nem távolíttattak el! Ezért nehéz most a kínos kudarcok és még kínosabb bundagyanúk esetében határozottan fellépni. Hiszen él a cinkosság. Ha akkor nem, azokkal nem, velünk most miért?! És meddig terjedjen a megtisztulás?! CSAK EGY SZERÉNY HOZZÁJÁRULÁS a képhez. A szezon előtt terhelésélettani laboratóriumunkban az egyik „érintett” csapat játékosait vizsgálták. (Korábban is volt kapcsolatunk az egyik szakvezető révén a gárdával.) Az eredmény enyhén szólva nem volt kielégítő. Ilyenkor a vizsgálók és a játékosok között mindig egyfajta rokonszenv alakul ki. Ezúttal ez abban is megnyilvánult, hogy a munkatársak őszinte együttérzéssel figyelték a szezon folyamán a csapat vergődését. Hiszen előre látták. Azt, hogy felhalmozott tudását, közte erőnlétét, sikerre tudja-e váltani egy csapat, sok mindentől függ, de hogy alap nélkül csak kudarc következhet, az bizonyos. Nincs szükség detektívekre bundák bizonyításához. Egyszer már igen szomorú vége lett ennek a „nem lehet bizonyítani”, „nem akarok rágalmazni” korszaknak. Mindig tragikomikus, amikor a gengszterek, főleg, ha kis kaliberűek, hivatkoznak a jogra. Hozzáteszem: semmit nem változtatna a helyzeten példák statuálása, néhány ilyen-olyan büntetés. A kérdés ugyanis itt is az, lesz-e az egész sportágat érintő, következetes reformkoncepció, amely véget vet a féligazságoknak,mának élésnek, csodavárásnak, vagy továbbra is mindig a napi „balhét” kell csak túlélni. VÉGÜL, ISMÉT CSAK AKTUÁLISAN, reformpélda házam tájáról. Örömmel hallgatom nap-nap után a tévében, olvasom az újságban okos oktatáspolitikusok értelmes magyarázatát az egyetemi felvételi vizsga megújításának szükségességéről, az életközelibb, reálisabb, humánusabb stb. szisztémáról. Örömömet csak az rontja, hogy egyidejűleg a TF- re felvételiző néhány száz fiatal az orvosegyetemre felvételizőkkel azonos biológia-, és a történelemtanári pályára készülőkkel azonos történelem-írásbelit írja. Sohasem voltam a magas követelmények ellen. Talán enyhítené gondomat, ha a holnap medikusai atlétikából, a történészek labdajátékokból „szóbeliznének” (a tornát — humanista lévén — meg sem merem említeni). Tréfán kívül, több érvet tudnék felhozni medikusok, bölcsészek fittségi próbája mellett, mint a jelen gyakorlat oldalán. Folytathatnám a jelenségeket és okainak elemzését, a megváltoztatásuk szükségessége melletti érveket, de talán már ennyi is meggyőz róla, hogy a sportban is egyetlen esély a reform, az oly szükséges megújulás, értve ezen a sport teljességét, iskolától olimpiáig. "