Képes Ujság, 1860 (2. évfolyam, 1-13., 1-39. szám)

1860-10-14 / 29. szám

* * & Kávéház a „Két bakancsoshoz“. — Életkép. — S z o k o 1 v Viktortól. Megint csak Baracskay Kálmán baráto­mat veszem elő, kinek nevével, ha másutt nem is, irományaimban többször találkozott az olvasó. VO az, kinek „Egy regg élményei“ dr. Csiszér miatt nekem annyi bajt okoztak. Ő az, kinek jelenlétében folyt le a „vörös orrú prókátor“ és a „magnetiseur“ közti kaland. Ő az, ki által napvilágot látott a „Hét ablakos csárdássá­g,Két öngyilkos“ czimü életkép a „Pesti Furcsaságokban. Legyen tehát most is ő, ki a „Két ba­kancsos“ czimü kávéházat, mint a pesti fur­csaságok nem utóló ritkaságát, — velünk megismerteti. Baracskay Kálmán tehát eltűnt jegyesét, Oktáviát kérése. Lehetséges, hogy azt valaha egy másik beszélyünkben megtalálja. Hogy Oktávia hollétét megtudhassa, arra nézve lépéseket kellett tennie. Ha a jelen időben, (midőn e sorokat ír­juk), valakinek tartózkodási helyét s társa­dalmi állását óhajtanák Pesten megtudni, leg­először is a fiók-rendőri hivatalhoz mennénk, hol a név megjelölése után a jegyzőkönyvek­ből csakhamar útbaigazítanának. A „meldzet­­lik“ a felettünk őrködő örök gondviselést kép­viselik, előttük senki sem rejtőzhetik el. Néhány év előtt azonban sehol sem rejt­hető el magát az ember oly biztosan, mint Pesten, mert az útlevél, bejelentési jegy s a Lloydban a vendégek lajstroma csak a kül­földi regényekből voltak ismeretesek. A város lakosainak élő jegyzőkönyvei akkoron az úgynevezett fertálymesterek, s a vörös sárga-kékzsinóros municipális darabon­tok valának. Hazám népe­ él-e még köztetek egy fer­tálymester? Ha él, olvasd el az ember e sorokat, s az édes visszaemlékezésnél öröm­­könyeket fogsz hullatni, s én­­ elnyertem jutalmamat. E fertálymesterek s a „Pesti titkok“ jóemlékezetü írója, Nagy Ignácz, ismerték a korcsmák rejtekeit, a kávéházak bűnbarlang­­jait, a festett arczu sűrének múltját, jelenét s talán jövőjét is. E darabontok személy­i név szerint elő tudták sorolni az utczák gaminjait, a dunapart csirkefogdosóit, a vásárok ganeff­­jeit, a Józsefváros roszhirű utczáinak hurok­­vetőit *), szóval, ismerték Pest jó­ madarainak fészkét. Nem akarjuk a helebárdos, csoszogó bak­tereknek eme hagyományos biztonsági szemé­lyeknek, illető érdemeit legkevésbbé sem két­ségbe vonni; de azt tagadni merjük, miként akár ők, akár fertálymester uraimék előtt vi­lágosságban állottak volna a függönyzött ab­lakok s kárpitozott falak mögötti titkok. Menelausnak nem lehetett oly nehéz a Páris herceggel Trójába szökött Helénát visz­­szakerítenie, mint Baracskay Kálmánnak egy eltűnt hölgy tartózkodási helyét kipuhatolnia. E feladatában oly egyén segélyére volt szüksége, kit a titkos viszonyok s a nagyúri pletykákbani jártassága tekintetében valóságos tudakozó­ intézetnek lehessen nevezni. De hol fog ő egy ilyest találni? Efféle tulajdonokkal bíró ember a fővá­ros minden körében elég találkozik , de midőn épen szükségünk van rájuk, senki sem akarja magát olyannak feltüntetni. Ezen emberek olyak, mint a hóhérok : csak akkor ismerhetni fel őket, midőn vala­kinek jó hírnevét, vagy családi boldogságát gyilkolják meg. Máskülönben a becsületes emberek öltözetében járnak. Baracskay a jó szerencsére bízta, hogy az hozza őt össze egy ilyen mende-monda­­kovácscsal. De a jó szerencse csak úgy hoz ternót, ha teszünk rá, így Baracskay barátomnak is mindenekelőtt tennie, egy és máshelyütt meg­fordulnia kelletett. Pestre érkezte után a harmadik este nyakába kerekítette tehát kettős gallérú kö­penyét, a­milyen 1845-ben s 10 évvel később is divatban volt: elment a színházba, ott fi­gyelmesen meglátcsövezett minden arczot; onnan benézett két vendéglőbe: az egyikben megvacsorált, a másikban egy palac­k bort ivott meg, s mindkét helyen figyelemmel ki­sérte a mulatozók beszédét, azonban sikerte­lenül, mert csak Sóderné Normájáról hallha­tott véleményeket. Pár év előtt még több patriarch­ális in­tézményünk volt, s igy midőn Baracskay a sűrü és nedves köd ellen fülig köpenyébe burkolódzva haladt át a Sebestyén-téren, az óra épen éjfélt vert, s a városház tornyáról harsogó hangon kiáltotta le az őr, a minden órában ismételt­e szavakat: „Dicsértessék az ur Jézus!“ — Még csak éjfél! — gondolá magában az ifjú. — Hm, némely helyütt még csak most kezdődik a valódi mozgás, sürgés-for­gás, a lebujok élete. Keressünk fel egy ilyen helyet! Nem sokáig kellett keresnie ! Alig haladt végig néhány szélesebb s keskenyebb utc­zán, midőn egy ronda ház földszinti osztályából különös zsibaj ütötte meg füleit. A ház sarkán pislogó lámpa épen e pil­lanatban aludt ki, különben az akár égett, akár nem, az mindegy lehetett, mert a bőven kivilágított, s transparent­ függönyökkel ellá­tott ablakok elég fényt vetettek nemcsak a ház tulajdonosa nevére, de a kövezetre is. Baracskay lerázta köpenyéről a csöp­­pekké üllepedett ködöt, s vagy három lépcsőn feljutva, kinyitotta a „Két bakancsoshoz“ czím­­zett kávéház ajtaját, mely előtte, mint hajdani pesti jurátus előtt, nem volt egészen ismeret­len, de azon látvány, mely most eléje tárult, mégis meglepte. A sok ember kigőzölgése, s a tisztátlan lámpák és szeszesitalok bűze lélekzetét egy perezre elfojtotta, s szemei a sűrü dohány­füstön keresztül csak lassan kint különböztet­hették meg a tárgyakat. Az egyetlen tekeasztalon athlétai termetű férfiak játszottak, s egy lapta miatt össze­veszve, épen most fenyegették egymást meg­fojtással, sőt az egyik csizmaszára mellől elő is rántott egy tenyérnyi széles kést, s a lapta­­kérdésnek alkalmasint szomorú kifejtése leen­­dett, ha a kávésgazda parancsára előugrott szolgák nem egyenlítik ki a villongást azzal, hogy mind a két czivódót kidobják a terem­ből! A kidobott urak tímár- és mészároslegé­nyek voltak, a­mint azt szagukról meg lehe­tett ítélni. Az így megüresedett asztalt, mint „res nulliust“ egy czinkotai subás gavallér s quie­­tált kocsi pajtásai foglalták el, s az érdemes közönség bámulá az orosz bábjátékbani ügyességüket. Az úgynevezett kávéházi trónust erősen kifestett, ide-oda kaczéran hunyorgató huszon­­nyolc­ éves leányka foglalta el, s körülötte három faczér kereskedősegéd sóhajtott a maga módja szerint. Baracskay megpillantva egy zöldre fes­tett üres széket, azt elfoglaló s­pin ezért hí­vott elő, kire meglehetősen soká kellett vára­koznia. — Adjon nekem egy pohár maraskinót, mondá. — Mi az ? — kérdé a pinezér csodál­kozva. — Ital. — Ilyennel nem szolgálhatok. — Tehát mivel ? — Rum, t­ea, fekete kávé, kapuczinus, slivovica és rostopcsin közt szabad a válasz­tás ! — — Adja az utolsót. A pinezér nagyon kopott fekete tálc­án elhozta a kívánt rostopcsint. — Mire vár, barátom ? — kérdő Kál­mán, látva, hogy a ragyásarczú pinezér nem távozik. — Que désirez — vous manger, mon­sieur ? — Semmit sem ehetném. De a­mint lá­tom, ön franczia! Honnan vetődött e nem leg­fényesebb helyre ? — Ah, monsieur, je ne suis pas l’enfant de la France, hanem csak úgy, qua dilletáns beszélem ezt a nyelvet. — Tehát valami tönkre jutott jó család ivadéka? kérdé Baracskay részvéttel. — Oui, az apám főzőkanalakat farag Nyitra megyében. — Annál dicséretesebb, hogy ilyen szép nyelismeretet szerzett, mi önnek valóban sok küzdelmébe kerülhetett. — Nem nagyon sokba, monsieur, mert a franczia szó csak úgy rám ragadt. — Rája ragadt?! — Igen, mert egy nevelő­intézetben inás voltam, hol az urfiak mindig csak francziául beszéltek egymás közt, s francziául parancsol­ták, hogy a csizmájukat kitisztítsam. Hélas! mily boldogság volt oly haute-créme közt élni! — S miért hagyta el az intézetet? — Üldöztetések, rágalom, irigység, ráfo­ *) 1844—45-ben Pest roszul vagy épen nem világí­tott utczáján félőssé tették éjjel a járást azon ujnemű banditák, kik mint a peczérek, sodronyhurokkal fog­­dosták el áldozataikat. 334

Next