Képes Ujság, 1860 (2. évfolyam, 1-13., 1-39. szám)
1860-10-14 / 29. szám
* * & Kávéház a „Két bakancsoshoz“. — Életkép. — S z o k o 1 v Viktortól. Megint csak Baracskay Kálmán barátomat veszem elő, kinek nevével, ha másutt nem is, irományaimban többször találkozott az olvasó. VO az, kinek „Egy regg élményei“ dr. Csiszér miatt nekem annyi bajt okoztak. Ő az, kinek jelenlétében folyt le a „vörös orrú prókátor“ és a „magnetiseur“ közti kaland. Ő az, ki által napvilágot látott a „Hét ablakos csárdásság,Két öngyilkos“ czimü életkép a „Pesti Furcsaságokban. Legyen tehát most is ő, ki a „Két bakancsos“ czimü kávéházat, mint a pesti furcsaságok nem utóló ritkaságát, — velünk megismerteti. Baracskay Kálmán tehát eltűnt jegyesét, Oktáviát kérése. Lehetséges, hogy azt valaha egy másik beszélyünkben megtalálja. Hogy Oktávia hollétét megtudhassa, arra nézve lépéseket kellett tennie. Ha a jelen időben, (midőn e sorokat írjuk), valakinek tartózkodási helyét s társadalmi állását óhajtanák Pesten megtudni, legelőször is a fiók-rendőri hivatalhoz mennénk, hol a név megjelölése után a jegyzőkönyvekből csakhamar útbaigazítanának. A „meldzetlik“ a felettünk őrködő örök gondviselést képviselik, előttük senki sem rejtőzhetik el. Néhány év előtt azonban sehol sem rejthető el magát az ember oly biztosan, mint Pesten, mert az útlevél, bejelentési jegy s a Lloydban a vendégek lajstroma csak a külföldi regényekből voltak ismeretesek. A város lakosainak élő jegyzőkönyvei akkoron az úgynevezett fertálymesterek, s a vörös sárga-kékzsinóros municipális darabontok valának. Hazám népe él-e még köztetek egy fertálymester? Ha él, olvasd el az ember e sorokat, s az édes visszaemlékezésnél örömkönyeket fogsz hullatni, s én elnyertem jutalmamat. E fertálymesterek s a „Pesti titkok“ jóemlékezetü írója, Nagy Ignácz, ismerték a korcsmák rejtekeit, a kávéházak bűnbarlangjait, a festett arczu sűrének múltját, jelenét s talán jövőjét is. E darabontok személyi név szerint elő tudták sorolni az utczák gaminjait, a dunapart csirkefogdosóit, a vásárok ganeffjeit, a Józsefváros roszhirű utczáinak hurokvetőit *), szóval, ismerték Pest jó madarainak fészkét. Nem akarjuk a helebárdos, csoszogó baktereknek eme hagyományos biztonsági személyeknek, illető érdemeit legkevésbbé sem kétségbe vonni; de azt tagadni merjük, miként akár ők, akár fertálymester uraimék előtt világosságban állottak volna a függönyzött ablakok s kárpitozott falak mögötti titkok. Menelausnak nem lehetett oly nehéz a Páris herceggel Trójába szökött Helénát viszszakerítenie, mint Baracskay Kálmánnak egy eltűnt hölgy tartózkodási helyét kipuhatolnia. E feladatában oly egyén segélyére volt szüksége, kit a titkos viszonyok s a nagyúri pletykákbani jártassága tekintetében valóságos tudakozó intézetnek lehessen nevezni. De hol fog ő egy ilyest találni? Efféle tulajdonokkal bíró ember a főváros minden körében elég találkozik , de midőn épen szükségünk van rájuk, senki sem akarja magát olyannak feltüntetni. Ezen emberek olyak, mint a hóhérok : csak akkor ismerhetni fel őket, midőn valakinek jó hírnevét, vagy családi boldogságát gyilkolják meg. Máskülönben a becsületes emberek öltözetében járnak. Baracskay a jó szerencsére bízta, hogy az hozza őt össze egy ilyen mende-mondakovácscsal. De a jó szerencse csak úgy hoz ternót, ha teszünk rá, így Baracskay barátomnak is mindenekelőtt tennie, egy és máshelyütt megfordulnia kelletett. Pestre érkezte után a harmadik este nyakába kerekítette tehát kettős gallérú köpenyét, amilyen 1845-ben s 10 évvel később is divatban volt: elment a színházba, ott figyelmesen meglátcsövezett minden arczot; onnan benézett két vendéglőbe: az egyikben megvacsorált, a másikban egy palack bort ivott meg, s mindkét helyen figyelemmel kisérte a mulatozók beszédét, azonban sikertelenül, mert csak Sóderné Normájáról hallhatott véleményeket. Pár év előtt még több patriarchális intézményünk volt, s igy midőn Baracskay a sűrü és nedves köd ellen fülig köpenyébe burkolódzva haladt át a Sebestyén-téren, az óra épen éjfélt vert, s a városház tornyáról harsogó hangon kiáltotta le az őr, a minden órában ismételte szavakat: „Dicsértessék az ur Jézus!“ — Még csak éjfél! — gondolá magában az ifjú. — Hm, némely helyütt még csak most kezdődik a valódi mozgás, sürgés-forgás, a lebujok élete. Keressünk fel egy ilyen helyet! Nem sokáig kellett keresnie ! Alig haladt végig néhány szélesebb s keskenyebb utczán, midőn egy ronda ház földszinti osztályából különös zsibaj ütötte meg füleit. A ház sarkán pislogó lámpa épen e pillanatban aludt ki, különben az akár égett, akár nem, az mindegy lehetett, mert a bőven kivilágított, s transparent függönyökkel ellátott ablakok elég fényt vetettek nemcsak a ház tulajdonosa nevére, de a kövezetre is. Baracskay lerázta köpenyéről a csöppekké üllepedett ködöt, s vagy három lépcsőn feljutva, kinyitotta a „Két bakancsoshoz“ czímzett kávéház ajtaját, mely előtte, mint hajdani pesti jurátus előtt, nem volt egészen ismeretlen, de azon látvány, mely most eléje tárult, mégis meglepte. A sok ember kigőzölgése, s a tisztátlan lámpák és szeszesitalok bűze lélekzetét egy perezre elfojtotta, s szemei a sűrü dohányfüstön keresztül csak lassan kint különböztethették meg a tárgyakat. Az egyetlen tekeasztalon athlétai termetű férfiak játszottak, s egy lapta miatt összeveszve, épen most fenyegették egymást megfojtással, sőt az egyik csizmaszára mellől elő is rántott egy tenyérnyi széles kést, s a laptakérdésnek alkalmasint szomorú kifejtése leendett, ha a kávésgazda parancsára előugrott szolgák nem egyenlítik ki a villongást azzal, hogy mind a két czivódót kidobják a teremből! A kidobott urak tímár- és mészároslegények voltak, amint azt szagukról meg lehetett ítélni. Az így megüresedett asztalt, mint „res nulliust“ egy czinkotai subás gavallér s quietált kocsi pajtásai foglalták el, s az érdemes közönség bámulá az orosz bábjátékbani ügyességüket. Az úgynevezett kávéházi trónust erősen kifestett, ide-oda kaczéran hunyorgató huszonnyolc éves leányka foglalta el, s körülötte három faczér kereskedősegéd sóhajtott a maga módja szerint. Baracskay megpillantva egy zöldre festett üres széket, azt elfoglaló spin ezért hívott elő, kire meglehetősen soká kellett várakoznia. — Adjon nekem egy pohár maraskinót, mondá. — Mi az ? — kérdé a pinezér csodálkozva. — Ital. — Ilyennel nem szolgálhatok. — Tehát mivel ? — Rum, tea, fekete kávé, kapuczinus, slivovica és rostopcsin közt szabad a választás ! — — Adja az utolsót. A pinezér nagyon kopott fekete tálcán elhozta a kívánt rostopcsint. — Mire vár, barátom ? — kérdő Kálmán, látva, hogy a ragyásarczú pinezér nem távozik. — Que désirez — vous manger, monsieur ? — Semmit sem ehetném. De amint látom, ön franczia! Honnan vetődött e nem legfényesebb helyre ? — Ah, monsieur, je ne suis pas l’enfant de la France, hanem csak úgy, qua dilletáns beszélem ezt a nyelvet. — Tehát valami tönkre jutott jó család ivadéka? kérdé Baracskay részvéttel. — Oui, az apám főzőkanalakat farag Nyitra megyében. — Annál dicséretesebb, hogy ilyen szép nyelismeretet szerzett, mi önnek valóban sok küzdelmébe kerülhetett. — Nem nagyon sokba, monsieur, mert a franczia szó csak úgy rám ragadt. — Rája ragadt?! — Igen, mert egy nevelőintézetben inás voltam, hol az urfiak mindig csak francziául beszéltek egymás közt, s francziául parancsolták, hogy a csizmájukat kitisztítsam. Hélas! mily boldogság volt oly haute-créme közt élni! — S miért hagyta el az intézetet? — Üldöztetések, rágalom, irigység, ráfo *) 1844—45-ben Pest roszul vagy épen nem világított utczáján félőssé tették éjjel a járást azon ujnemű banditák, kik mint a peczérek, sodronyhurokkal fogdosták el áldozataikat. 334