Képes-Ujság, 1866 (2. évfolyam, 7-24. szám - 3. évfolyam, 1-6. szám)

1866-01-15 / 8. szám

— ? — de nem tudott tovább szólni, hangos s sirásra fakadt a szegény atya s csak könnyel­­­­műségét átkozd szomorú gondolataiban.­­ Gögösi ispán uram a sok szép ruha emle­­­­getésére még haragjában is elmosolyodott. Bobó te! — gondold magában — hát nem tu­­­­dod, hogy az ajándék lépes vessző a szép le­ányok megfogására, elejtésére? — Na, nekem itt prédikácziót ne tartson s ne pityeregjen kegyelmed! — förmedt a si­ránkozó atyára — hanem arról gondoskodjék, jobb lesz, hogy kölcsönzött pénzemet visszafi­zesse; mert hiszen tudja kegyelmed, mikép a pénz csak esztendeig volt zálogra adva s ha most le nem fizeti, tehát a birtok örököm le­­end. Most pedig takarodjék kend, mert kido­bom az ajtón. Azután egy másik szobába menve, magára zárd az ajtót, mert hogy ennyi megaláztatást elviselhessen egy megszomorodott atya valami tettleges kitörés nélkül, azt maga se hitte volna, ha most Gyöngy Pistától meg nem ta­nulta volna. Gyöngy Pista noha könnyelmű volt, de vallástalanságot legkonokabb ellensége sem vethetett szemére, azért legnagyobb levertsé­gében is vigaszt talált a szent hit sugalmában, s eltávozva a gaznép bűnös köréből, csak any­­nyit mondott, hogy majd megfizet neki Isten azért a gonosz tettéért. Midőn haza ment a gonosz embertől sze­gény Gyöngy Pistánk, az orkánok elkezdtek jajongani, mintha azok is éreznék mély fájdal­mát ; csikorgott még a faág is a vízkereszti kemény hideg miatt, mintha fogaikat csikor­gatnák a fák ily hallatlan bünszörny felett; a telehold ragyogó képét csak olykor fedé el egy-egy felhőfolt, mintha az is el-elszomorod­­nék szegény Katicza sorsán. Esti hat óra volt. Gyöngy Pistának felhevült vérét, mig haza ért, kihüté a hideg széli vihar s egy kicsit eny­­hü­ltebb lön fájdalma; de midőn meglátá kinzó fájdalmának forrását, az ágyon fekvő hervadt virágot, szerencsétlen leányát, és fölébredt benne a becsületérzet, melyet örökre meggya­lázottnak hitt, őrjöngő haragra lobbanva a leány ágyához ment s kirántván azt onnét, lábaival rugdosó és mint bőszült tigris ordíto­zott reá. — Takarodjál házamból — rikácsolt sirán­kozó hangon —­ te becsületem kárhozatja! Meg nem szenvedlek többé hajlékomban, újra elégne mindenem, ha ily korcsot tovább is magamnál tűrnék. Jaj, jaj! mivé lettem? Ujjal mutatnak reám az emberek, kik eddig mesz­­sziről megsüvegeltek, nevetni fogják bolond­ságomat, hogy úrnővé akartam tenni leányo­mat, s ime most egy rima van házamban az ispánné helyett! El el a nagyvilágba, hol sen­ki se hallhassa híredet. — Atyám! — csengett a szegény leány, csak még ez éjjel szenvedj meg házadban, hol­nap talán úgy is Istennél vagy akárhol, de nem itt leszek ; most nem mehetek, mert már egy órája, hogy a szülés fájdalma kinéz. De a szenvedélynek, a fellázadt indu­latnak fülei nincsenek! Gyöngy Pista nem hal­lott, nem látott mást, csak meggy­alázott becsü­letét, tehát az esengő leányt távozni nem ta­pasztalván, felnyalábolá azt, és kilöké az ut­­czára. A szegény leány lerogyott fájdalmában. Hová forduljon most e kényes helyzetében? senkihez se mert betérni, mert úgy is tudta, hogy mindenki gyűlöli ötét, de valahova mégis mennie kell: az idő halad s oly kemény hideg van. — Talán mégis van szivében irántam még egy szánó érzelem ? — gondolá magában s az ispánhoz bekopogtatott. A hyénaszivü ispán értesülve a bajról, aj­tót se nyitva, dühösen kiáltá a szerencsétlen­nek: „Csak nem vagyok bolond, hogy ily hely­zetben szállást adva, magamat apának ismer­jem? Menj akárhová, de hozzám ugyan be nem jösz, s ha nem távozol tüstént, elhaj­tatlak.­ Az ebek, azok könyörülőbbek voltak, s jól ismerve a leányt, épen nem bántották. — Huh, de hidegen fú a szél! dermesztő a hideg, s az óra közéig­ valahová mégis be kell vonulnom — gondolá magában az ,árva liliom.­ S megvonta magát az ispán félszeré­ben egy kis szalmán. Másnap az öreg béres, ki épen fáért me­nendő az erdőre, szekerét akará kivonni a fél­­szerből, lelkendezve szaladt be az ispánhoz, jelentve, hogy, ott egy n­ó zsémbelyeg dideregve s mellette egy megfagyott csecsemő.­ A gonosz ispán meg se hunyorodva e szo­morú híradáson, úgy is tudta, ki legyen az a szerencsétlen,— parancsot adott két béresnek,­­ hogy vigyék vissza atyjához — Hajh, szegény Katicza! — sóhajtott a már meglepett atya, meglátván szerencsétlen leányát — mért nem fagytál meg te is gyer­■ mekeddel ?! Hogyan fagyhatna meg, kinek keblében­­ aethna-láng lobbadoz, és fejében örült gondo­­­­latok járják a toborzót? ! Néhány hét múlva az ügyes orvosok visz­■ szandák a bukott leánynak egészségét, de nem ■ eszét is, melyet az ő okoskodásuk szerint a

Next