Képes-Ujság, 1866 (2. évfolyam, 7-24. szám - 3. évfolyam, 1-6. szám)
1866-01-15 / 8. szám
— ? — de nem tudott tovább szólni, hangos s sirásra fakadt a szegény atya s csak könnyelműségét átkozd szomorú gondolataiban. Gögösi ispán uram a sok szép ruha emlegetésére még haragjában is elmosolyodott. Bobó te! — gondold magában — hát nem tudod, hogy az ajándék lépes vessző a szép leányok megfogására, elejtésére? — Na, nekem itt prédikácziót ne tartson s ne pityeregjen kegyelmed! — förmedt a siránkozó atyára — hanem arról gondoskodjék, jobb lesz, hogy kölcsönzött pénzemet visszafizesse; mert hiszen tudja kegyelmed, mikép a pénz csak esztendeig volt zálogra adva s ha most le nem fizeti, tehát a birtok örököm leend. Most pedig takarodjék kend, mert kidobom az ajtón. Azután egy másik szobába menve, magára zárd az ajtót, mert hogy ennyi megaláztatást elviselhessen egy megszomorodott atya valami tettleges kitörés nélkül, azt maga se hitte volna, ha most Gyöngy Pistától meg nem tanulta volna. Gyöngy Pista noha könnyelmű volt, de vallástalanságot legkonokabb ellensége sem vethetett szemére, azért legnagyobb levertségében is vigaszt talált a szent hit sugalmában, s eltávozva a gaznép bűnös köréből, csak anynyit mondott, hogy majd megfizet neki Isten azért a gonosz tettéért. Midőn haza ment a gonosz embertől szegény Gyöngy Pistánk, az orkánok elkezdtek jajongani, mintha azok is éreznék mély fájdalmát ; csikorgott még a faág is a vízkereszti kemény hideg miatt, mintha fogaikat csikorgatnák a fák ily hallatlan bünszörny felett; a telehold ragyogó képét csak olykor fedé el egy-egy felhőfolt, mintha az is el-elszomorodnék szegény Katicza sorsán. Esti hat óra volt. Gyöngy Pistának felhevült vérét, mig haza ért, kihüté a hideg széli vihar s egy kicsit enyhültebb lön fájdalma; de midőn meglátá kinzó fájdalmának forrását, az ágyon fekvő hervadt virágot, szerencsétlen leányát, és fölébredt benne a becsületérzet, melyet örökre meggyalázottnak hitt, őrjöngő haragra lobbanva a leány ágyához ment s kirántván azt onnét, lábaival rugdosó és mint bőszült tigris ordítozott reá. — Takarodjál házamból — rikácsolt siránkozó hangon — te becsületem kárhozatja! Meg nem szenvedlek többé hajlékomban, újra elégne mindenem, ha ily korcsot tovább is magamnál tűrnék. Jaj, jaj! mivé lettem? Ujjal mutatnak reám az emberek, kik eddig meszsziről megsüvegeltek, nevetni fogják bolondságomat, hogy úrnővé akartam tenni leányomat, s ime most egy rima van házamban az ispánné helyett! El el a nagyvilágba, hol senki se hallhassa híredet. — Atyám! — csengett a szegény leány, csak még ez éjjel szenvedj meg házadban, holnap talán úgy is Istennél vagy akárhol, de nem itt leszek ; most nem mehetek, mert már egy órája, hogy a szülés fájdalma kinéz. De a szenvedélynek, a fellázadt indulatnak fülei nincsenek! Gyöngy Pista nem hallott, nem látott mást, csak meggyalázott becsületét, tehát az esengő leányt távozni nem tapasztalván, felnyalábolá azt, és kilöké az utczára. A szegény leány lerogyott fájdalmában. Hová forduljon most e kényes helyzetében? senkihez se mert betérni, mert úgy is tudta, hogy mindenki gyűlöli ötét, de valahova mégis mennie kell: az idő halad s oly kemény hideg van. — Talán mégis van szivében irántam még egy szánó érzelem ? — gondolá magában s az ispánhoz bekopogtatott. A hyénaszivü ispán értesülve a bajról, ajtót se nyitva, dühösen kiáltá a szerencsétlennek: „Csak nem vagyok bolond, hogy ily helyzetben szállást adva, magamat apának ismerjem? Menj akárhová, de hozzám ugyan be nem jösz, s ha nem távozol tüstént, elhajtatlak. Az ebek, azok könyörülőbbek voltak, s jól ismerve a leányt, épen nem bántották. — Huh, de hidegen fú a szél! dermesztő a hideg, s az óra közéig valahová mégis be kell vonulnom — gondolá magában az ,árva liliom. S megvonta magát az ispán félszerében egy kis szalmán. Másnap az öreg béres, ki épen fáért menendő az erdőre, szekerét akará kivonni a félszerből, lelkendezve szaladt be az ispánhoz, jelentve, hogy, ott egy nó zsémbelyeg dideregve s mellette egy megfagyott csecsemő. A gonosz ispán meg se hunyorodva e szomorú híradáson, úgy is tudta, ki legyen az a szerencsétlen,— parancsot adott két béresnek, hogy vigyék vissza atyjához — Hajh, szegény Katicza! — sóhajtott a már meglepett atya, meglátván szerencsétlen leányát — mért nem fagytál meg te is gyer■ mekeddel ?! Hogyan fagyhatna meg, kinek keblében aethna-láng lobbadoz, és fejében örült gondolatok járják a toborzót? ! Néhány hét múlva az ügyes orvosok visz■ szandák a bukott leánynak egészségét, de nem ■ eszét is, melyet az ő okoskodásuk szerint a