Képes-Ujság, 1867 (3. évfolyam, 7-24. szám)
1867-07-01 / 19. szám
589 A 1( közig. Volt egykoron sok drága kincsed, Egész világ reád tekintett, Dús, boldog és szabad halál; Ragyogtál fennen fénysugárban, Hajh!a fény helyett már csak árny van, Élet helyett lassú halál. Szabadnak és dúsnak születtél Sim szolgáknak szolgája lettél, S ember, ki téged szánna, nincs; Sújt és epeszt gyötrelmes önvád, Mig a világnak gunyja hull rád, Megcsördül rajtad a bilincs. Kezed-lábad bilincsre verve, Oh sorsod meg van érdemelve, Bűnnek, nyomornak embere! Mert elpazarlád, a mit ősid Örökségül hagyának és így Az isten méltán megvere. Nagy őseid, dicső apáid Azért küzdöttek hát idáig Használva a telet, nyarat, Hogy a mit ők szereztek, óvtak, Számára a késő utódnak, Te azt sajátodként eladd ?! Oh átkos órában születtél! Óh ily nagy bűnt hogy is tehettél? — Ébredhet már jobb szellemed, Gyötörhet a késő bubánat, A földönfutó unokáknak Csak átka lesz sírod felett. VÁRADY GUSZTÁV. 590 Petőfi Sándorról. A nagy nemzeti költőkirály felől Szatmári Károly úr nyílt levelet intéz a „Hortobágy“ debreczeni lapban Jókai Mórhoz, kiről tudja, hogy a magyar nemzet lánglelkű dalnokáról minden részlet érdekli. Egy mondát közöl vele, mely szerint egy becsületes debreczeni polgár, foglalkozására nézve asztalosmester, a következő csodálatos eseményt beszéli el, melynélfogva ő mindig tökéletesen hitte, hogy Petőfi él: — A magyar szabadságháború lecsendesülése után 1850. vagy 1851-dik évben (az évszámra nem emlékszik tisztán) mestersége úgy hozván magával, utazott Debreczenből Pestre, és minthogy még az időben vasútvonallal nem volt összekötve a két nagy város, lófogató szekéren, útjában Pesttől már csak pár mértföldnyi távolra, lát a szekér előtt nem meszsze gyalog menni egy úri öltözetben levő embert, kit nemsokára utalért. Ő, becsületes ember módjára, ismeretlen létére is, megszólítja az urat, — miután megtudta utazási czélját — hogy tessék felülni szekerére és menjenek együtt. Az ur szabadkozott, hogy nincs elfáradva, nem messze van már a hova szándékozik .... stb. ... de a hivó ismételt felszólítására felült a szekérre, s igy utaztak tovább barátságos beszélgetések között a legközelebbi vendégfogadóig, hol leszálltak kevés időre. Itt a még ismeretlen úr behivta szives utitársát szomjaik eloltása végett a fogadóba és kérnek sört; iszogatás közben e szavakkal köszönte az ur jó polgártársára a söröspoharat : „Fiuk, az isten áldjon meg“ — mire a polgár nagyot sóhajtva igy felelt: „Én is iszom, igyatok !“ Ezt hallva az ur, mintegy meglepetve kérdező mulató czimborájától, hogy honnan tudja e dalt? A kérdezett polgár fájdalmas hangon felelt: — Volt nekem egy igen jó barátom, mikor még Pesten mint asztaloslegény laktam, egy udvarban volt szállásunk, esténkint többször elmentünk ideoda mulatni, igy aztán jól megismerkedtem azzal a szegény színész-gyerekkel, ki szünetlenül verseket irt és szavalt igen szép költeményeket; ezt épen — tudom — ő írta, onnan emlékezem rá, sokszor elmondta ezt előttem szegény barátom ! — Hát aztán, hogy hívták az ön barátját? — folytatja tovább kérdezősködve az úr. — Petőfi Sándor volt ő, de — fájdalom — csak volt, mert már meghalt szegény a csatában,— felelt a mester. — Megismerné-e ön most Petőfit, ha elébe állana? — kérdezősködik tovább a barátságos úr. — Tudja isten! igaz, régen volt már, midőn utólszor találkozánk, de azért biz én megismerném most is, nem is felejtem el a kelvonásait soha, míg élek! — válaszolt semmit nem sejtve a polgár. — Lenne szives ön becses nevét megmondani nekem ? — kéré az ur. A jó polgár megmondotta készséggel, és a név hallásakor mintegy felvillanyozva lelkesülten borult az ur állítólagos régi barátja nyakába: — Hát te vagy N. ? és nem ismersz engemet, régi jó barátom ?! — beszélt magas hangon az úr — én vagyok a te Petőfid ! Sokáig örültek azután a söröspoharak mellett e véletlen találkozásnak, — természetes, hogy a polgár fizetett, de végtére is elindultak. Útközben beszélgettek többi között Petőfi legújabb verseiről, az asztalos kérte az állítólagos Petőfit, mint barátját, hogy olvasson föl előtte néhány költeményét az újabbak közül. Petőfi úr elővett egyet, melynél több, mint monda, nem is volt nála — czime „Az alföldi magyarokhoz“, — ezt fel is olvasta, melyet aztán csaknem esdekelve kért tőle a polgár, hogy adja át emlékül, de ő azon kifogásokkal élve, hogy nem szabad azt közrebocsátani, és még más példányban nincs meg neki . .. stb. .. megtagadta a kérelmet, papír és irón sem lévén náluk : elmaradt a költemény lemásolása is. Az időt jól töltvén, csakhamar Pest alá érkeztek, hol az eszes Petőfi úr leszállott a szekérről és más ruhába öltözött, el is búcsúzott, azzal biztatva asztalos barátját, hogy majd egy bizonyos időben, bizonyos — megnevezett — helyen még találkoznak, azután bement gyalog a városba. Petőfi úr ekkor örökre eltűnt, nem találkoztak többé soha, s ezzel a mondának is vége. A közlő úr maga sem hisz e mesében, hanem inkább valami csaló művének tartja, de annak jeléül veszi, hogy mennyire el van magyar népünk közt terjedve Petőfi Sándor tisztelete.