Képes Újság, 1967. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-18 / 11. szám
MŰVE HITVALLÁSOS PROGRAM A nagy találmányok áldásait azok is érzik, akik nem ismerik a feltalálókat. És így van ez minden jelentős alkotással, Kodály Zoltán életműve nemcsak a zenészeké és a zeneértőké. Amit az ő alkotó munkája teremtett, az egy egész nép kincse s ami egy egész nép kincse, az mindig maradandó érték az emberiség kincsestárában is. Mivé lesz egy nép, ha elfelejti anyanyelvét? Kodály volt, aki először rádöbbentett bennünket, hogy az anyanyelv nemcsak szavakból és nyelvtani szerkezetekből áll, hanem muzsikából, dalokból is. És ő volt, aki — Bartók Bélával együtt — ezt a magyar zenei anyanyelvet megmentette a pusztulástól, fölvirágoztatta, s rangot vívott ki számára a világ minden nagy hangversenytermében. Micsoda ellenzést kellett legyőznie! Mikor munkáját megkezdte, Budapesten, a magyar zeneakadémián olyan professzorok tanítottak, akik egy kukkot se értettek magyarul (még a vizsgák nyelve is német volt!) — és akik el se tudták képzelni, hogy a paraszti magyar dalt komoly ember a szájára veheti. Az csak a cselédeké, a szolgáké. És amikor Kodály a magyar népdal elismeréséért harcolt, a parasztoknak, a cselédeknek, a magyar szegénységnek a jogaiért is harcolt. „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim, rátok gondolva írtam ezeket” — mondotta egyik műve előszavában. És ő írta le ezt is, éppen a németesítő törekvések ellen: „Nem akarunk többé zenei gyarmat lenni.” Egy küzdelmes, nehéz élet árán, hatalmas tehetséggel és műveltséggel munkálkodva megérte azt, hogy hazánk valóban nem zenei gyarmat többé, hogy a magyar népdalnak s az ebből fakadó új muzsikának rangja van az egész világon, hogy nagy népek kiváló fiai is hozzánk jönnek a zeneoktatás tanulmányozására. Teljes életművéről csak kötetekre menő tanulmányokban lehetne számot adni. Még azt is nehéz vázlatosan elmondani, mit jelentett nekünk, mai negyvenegynéhány éveseknek Kodály Zoltán. Mi már majdnem elfelejtettük zenei anyanyelvünket. Szüleinktől nagyon kevés igazi népdalt tanultunk. S akkor gimnáziumunk néhány lelkes tanára Kodály-estet rendezett. Nemcsak az ének, nemcsak a dallam volt programot adó számunkra. Milyen hittel énekeltük, hogy „Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre...” És nem a túlvilágra tartogatott üdvözülésre gondoltunk, amikor a Jézus és a kufárok című Kodály művel zengtük, hogy „kötélből ostort fonván kihajta őket a templomból”. És jól tudtuk már, kik azok a farizeusok, akik „félnek vala tőle, mivelhogy az egész nép úgy hallgató őt”. Eősze László Kodály életrajzában megírta, hogy 1939-ben a kaposvári nyolcadik gimnazisták magyar búcsúzó éneket kértek tőle. Mi voltunk ezek a kaposvári diákok. És milyen boldog voltam, amikor megérkezett Kodály Zoltán kézzel írott levele, amelyben örömét fejezi ki, hogy nem német nótával akarunk ballagni. „Nótát már Amikor meg, az országot járták és együtt gyűjtötték a népdalokat... Kodály Zoltán (áll) budai lakásán Bartók Bélával beszélget Feleségével és Pablo Casalsékkal a páholyban (MTI-fotó felv.) Gyakran meglátogatta az óvodásokat, iskolásokat. ..kik énekszóval, virággal köszöntötték a Mestert