Képes Újság, 1967. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-18 / 11. szám

MŰVE HITVALLÁS­OS PROGRAM A nagy találmányok áldásait azok is ér­zik, akik nem ismerik a feltalálókat. És így van ez minden jelentős alko­tással, Kodály Zoltán életműve nem­csak a zenészeké és a zeneértőké. Amit az ő alkotó munkája teremtett, az egy egész nép kincse s ami egy egész nép kincse, az mindig maradandó érték az emberiség kincsestárában is. Mivé lesz egy nép, ha elfelejti anyanyel­vét? Kodály volt, aki először rádöbbentett bennünket, hogy az anyanyelv nemcsak szavakból és nyelvtani szerkezetekből áll, hanem muzsikából, dalokból is. És ő volt, aki — Bartók Bélával együtt — ezt a ma­gyar zenei anyanyelvet megmentette a pusztulástól, fölvirágoztatta, s rangot ví­vott ki számára a világ minden nagy hang­versenytermében. Micsoda ellenzést kellett legyőznie! Mi­kor munkáját megkezdte, Budapesten, a magyar zeneakadémián olyan professzorok tanítottak, akik egy kukkot se értettek magyarul (még a vizsgák nyelve is német volt!) — és akik el se tudták képzelni, hogy a paraszti magyar dalt komoly ember a szájára veheti. Az csak a cselédeké, a szolgáké. És amikor Kodály a magyar nép­dal elismeréséért harcolt, a parasztoknak, a cselédeknek, a magyar szegénységnek a jogaiért is harcolt. „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim, rátok gondolva ír­tam ezeket” — mondotta egyik műve elő­szavában. És ő írta le ezt is, éppen a né­­metesítő törekvések ellen: „Nem akarunk többé zenei gyarmat lenni.” Egy küzdelmes, nehéz élet árán, hatal­mas tehetséggel és műveltséggel munkál­kodva megérte azt, hogy hazánk valóban nem zenei gyarmat többé, hogy a magyar népdalnak s az ebből fakadó új muzsiká­nak rangja van az egész világon, hogy nagy népek kiváló fiai is hozzánk jönnek a zeneoktatás tanulmányozására. Teljes életművéről csak kötetekre menő tanulmányokban lehetne számot adni. Még azt is nehéz vázlatosan elmondani, mit je­lentett nekünk, mai negyvenegynéhá­ny éveseknek Kodály Zoltán. Mi már majd­nem elfelejtettük zenei anyanyelvünket. Szüleinktől nagyon kevés igazi népdalt ta­nultunk. S akkor gimnáziumunk néhány lelkes tanára Kodály-estet rendezett. Nem­csak az ének, nemcsak a dallam volt prog­ramot adó számunkra. Milyen hittel éne­keltük, hogy „Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre...” És nem a túlvi­lágra tartogatott üdvözülésre gondoltunk, amikor a Jézus és a kufárok című Kodály művel zengtük, hogy „kötélből ostort fon­ván kihajta őket a templomból”. És jól tudtuk már, kik azok a farizeusok, akik „félnek vala tőle, mivelhogy az egész nép úgy hallgató őt”. Eősze László Kodály életrajzában meg­írta, hogy 1939-ben a kaposvári nyolcadik gimnazisták magyar búcsúzó éneket kértek tőle. Mi voltunk ezek a kaposvári diákok. És milyen boldog voltam, amikor megér­kezett Kodály Zoltán kézzel írott levele, amelyben örömét fejezi ki, hogy nem né­met nótával akarunk ballagni. „Nótát már Amikor meg, az országot járták és együtt gyűjtötték a népdalokat... Kodály Zoltán (áll) budai lakásán Bartók Bélával beszélget Feleségével és Pablo Casalsékkal a páholyban (MTI-fotó felv.) Gyakran meglátogatta az óvodásokat, iskolásokat. ..kik énekszóval, virággal köszöntötték a Mestert

Next