Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-28 / 9. szám
Maurice Leblanc: A KÉK GHÉMÁM. 9. — De hát akkor hová lett ez az ember? — Ah, Maxime, félek. — Nincs rá semmi oka, ne aggódjék. De megvallom, a helyzet nagyon komoly. Mit tud Sholmes? Hol bujkál? Ereje elszigeteltségében van, nincs semmi, ami elárulja. — Mit ajánl ön? — A legnagyobb óvatosságot, Clothilde. Már régen akarom egész berendezésemet arra a hozzáférhetetlen helyre vinni, melyet ön is ismer. Ha az olyan férfi, mint Sholmes, nyomon van, a nyomot követni fogja egészen végig, ez bizonyos. Én tehát mindent előkészítettem. Holnapután, szerdán, hurcolkodunk. Délben már minden be lesz fejezve. Két órakor én magam is elhagyhatom a helyiséget, miután eltakarítottam ottani tartózkodásunk utolsó nyomait is, ami bizony nem kis munka. És attól fogva . . . — Attól fogva?... — Nem szabad, hogy lássuk egymást és nem szabad, hogy bárki is lásson bennünket, Clothilde. Ne menjen el hazulról. Nem magamat féltem. De rettegek mindentől, amint önről van szó. — Lehetetlen, hogy ez az angol el tudjon jutni hozzám. — Minden lehetséges, mikor őróla van szó. Nem bízom benne. Amikor az ön atyja tegnap majdnem tetten ért, azért jöttem volt, hogy átkutassam a szekrényt, melyben régi írásai, okmányai vannak. Veszedelmet rejtenek. S a veszély itt van mindenütt. Sejtem az ellenséget, mely a sötétben lappang és mind közelebb jő. Érzem, ránk les ... Kiveti ránk hálóját. Ez egyike ama sejtéseknek, melyek sohasem csalnak meg ... — Akkor utazzék el, Maxime és ne törődjék könnyeimmel. Erős leszek és várni fogok, míg a veszély elmúlt. Isten vele, Maxime. Hosszan megölelte a férfit. é5 maga sürgette, hogy menjen. Sholmes hallotta, ahogy hangjuk mindjobban távolodik. Bátran, felizgultan a cselekedni vágyás érzésétől, mely tegnap óta ösztökélte, kisurrant egy előszobába, melynek hátsó ajtaja a lépcsőre nyílt. De amikor le akart menni, az alsó emeleten beszélgetést hallott; erre inkább egy összekötő folyosón ment végig, mely egy másik lépcsőhöz vezetett. Lenn, a lépcső alján nagyon meglepődött, mert olyan bútorokat látott, melyeknek alakja és elrendezése ismerős volt neki. Egy ajtó állott félig nyitva. Egy nagy kerek terembe jutott, Destange könyvtártermébe. — Pompás! Nagyszerű! — dünnyögte. — Most már mindent megértek. Clothilde, vagyis a szőke hölgy boudoirja öszszeköttetésben áll a szomszédos ház egyik lakásával, s ennek a háznak a kijárása nem a Place Malesherbes-re nyílik, hanem egy mellékutcában van, a rue Mondaninben, ha jól emlékszem... nagyszerű, nagyszerű! S itt a magyarázata annak is, hogy Clothilde Destange hogyan találkozhatik hőn imádott szerelmesével, s mégis az hírlik róla, hogy sohase megy el hazulról. És most azt is tudom, hogyan bukkanhatott fel tegnap este Arséne Lupin hirtelen mellettem a karzaton. A szomszédos lakás meg a könyvtárterem között van még egy másik öszszeköttetés is. És elmélkedését így fejezte be: — Ez megint csak fortélyos egy ház. Bizonyosan megint „Destange, műépítő”. Ha már itt vagyok, megpróbálom és élek az alkalommal, hátha a szekrény okmánykészletében találok egy pár, egyéb fortélyos házakra vonatkozó írást is. Sholmes felment a karzatra és a párkányzat szövetfüggönye mögé bújt. Ott maradt éjjelig. Egy inas lecsavarta a villamoslámpákat. Egy óra múlva az angol elővette zseblámpáját, működésbe hozta és a szekrényhez ment. Tudta, hogy a szekrényben a műépítő régi írásai, akták, tervrajzok, elszámolási könyvek vannak. A második polcon mutatók sora állott, évszám szerinti rendben. Elővette az utolsó évek mutatóit, megnézte azt a lapot, melyen a tartalomjegyzék volt, főképpen a H betűt nézte. Amikor végre megtalálta ezt a szót „Harmingeat”, mely után ez a szám: 63 volt írva, fellapozta a 63. lapot és olvasta: „Harmingeit, rue Chalgrin 40. sz.” Következett a telken történt építkezéseknek pontos felsorolása egy fűtési berendezés keretében. A lap szélén ez a jegyzet állt: „Lásd az M. B. aktamappát”. — Aha, már tudom — mondotta magában Sholmes — az M. B. aktamappa kell nekem. Ebből fogom megtudni, hol tartózkodik most Lupin. Reggelre járt, mire egy mutató második részében rábukkant a becses aktamappára. Tizenöt lapra terjedt. Az egyik lapra még egyszer le volt írva mindaz, ami Harmingeat-ra a rue Chalgrin-ben vonatkozott. Egy másik lapon részletesen fel volt sorolva az a munka, mely egy Vatinel nevű háztulajdonosnak készült a rue Clapeyronban. Egy harmadik lap d’ Hautrec báróra vonatkozott, avenue Henri-Martin 134, egy negyedik a Crozon-kastélyra és a többi tizenegy különböző párizsi háziurakra. Sholmes leírta ezeket a lapokat, a tizennégy nevet s a hozzávaló címeket, azután mindent visszatett helyére, kinyitott egy ablakot és kiugrott a néptelen térre; az ablaktáblákat gondosan becsukta maga mögött. Szállóbeli szobájában méltóságteljesen, ahogyan mindig szokta, rágyújtott pipájára, s füstfelhőbe burkolva tanulmányozta, milyen következtetéseket lehet levonni az M. B. aktacsomóból, vagy helyesebben a Maxime Bermond alias Arséne Lupin aktacsomókból. Nyolc órakor csőpostán a következő levelet küldte Ganimardnak: „Ma reggel alkalmasint felkeresem a rue Pergolese-ben. Közölni fogom önnel egy olyan ember nevét, akinek elfogatása igen fontos. Maradjon mindenesetre ma éjjel és holnap, szerdán délelőtt egészen délig otthon, s intézkedjék, hogy mintegy harminc ember álljon rendelkezésre.” Azután a boulevardon kikeresett magának egy bérautót, melynek sofőrje jóravaló, vidám és nem nagyon értelmes arcával megtetszett neki és elvitette magát a place Malesherbesre, ötven lépésnyire a Destangepalota mögé. — Sofőr, csukja be a kocsiját — mondotta neki — hajtsa fel a szőrmegallérját, mert hideg szél fű és várjon türelmesen. Másfél óra múlva indítsa el a motorját. Mihelyt lejöttem, gyorsan elvisz a rue Pergolesébe. Amikor átlépte a palota küszöbét, tétovázott egy pillanatig. Nem volt-e hiba, ennyire foglalkoznia a szőke hölggyel, mialatt Lupin utazásra készül? És nem tenné-e okosabban, ha a házakról szóló jegyzék segítségével előbb megkeresné ellenfele lakását? — És — gondolta — mihelyt a szőke hölgy a foglyom, úr vagyok. Becsengetett. * Destange már a könyvtárban volt. Dolgoztak egy kis ideig, azután Sholmes ürügyet keresett arra, hogy felmenjen Clohilde szobájába. Ebben a pillanatban lépett be a fiatal leány, atyjának jó napot kívánt, beült a kis szalonba és írni kezdett. Sholmes átment a kis szalonba, úgy állt Clothilde elé, hogy az atyja nem láthatta és azt mondta: — Stickmann vagyok, Destange úr új titkára. — Úgy? — mondotta a hölgy és nem zavartatta magát — atyámnak tehát új titkára van? — Igenis, nagyságos kisaszszony és én szeretnék kegyeddel beszélni. — Tessék kérem, üljön le, mindjárt befejezem az írást. Még néhány szót írt levelébe, aláírta, lezárta a borítékot, félretolta levélpapirosait, megcsengette a telefont, összeköttette magát a szabónőjével, megkérte, hogy csinálja meg gyorsan az utazóköpenyét, mert sürgősen kell neki, azután Sholmeshez fordult. — Így ni, kérem, most rendelkezésére vagyok. De nem beszélhetnénk atyám jelenlétében? — Nem kisasszony, sőt arra kell kérnem, hogy amennyire csak lehet, beszéljen halkan, mert jobb, ha Destange úr nem hall bennünket. — Kinek jobb? — Önnek, kisasszony. — Én azonban nem tűrök meg olyan beszélgetést, melyet az atyámnak nem szabad hallani. — Ezt azonban mégis meg kell tennie. Mind a ketten felálltak, pillantásaik kereszteződtek. — Nos, hát beszéljen — mondta Clothilde. Sholmes hozzákezdett: — Kérem elnézését, ha néhány lényegtelen pontban tévedek, de általánosságban szavatolok azoknak a dolgoknak a helyességéért, melyeket most el fogok mondani. — Ne frázisokat, kérem, tényeket ! E rideg félbeszakításból látta Sholmes, hogy a fiatal hölgy résen van. — Jól van, kérem, tehát egyenesen a tárgyra térek. Ezelőtt öt évvel az ön édesatyjának alkalma volt megismerkedni egy bizonyos Maxime Bermonddal, aki neki mint vállalkozó, vagy talán mint mérnök (nem tudom biztosan) mutatkozott be. Tény az, hogy a fiatalember tetszett Destange úrnak és mert a műépítőt egészségi állapota gátolta abban, hogy üzleti dolgaival kimerítően foglalkozzék, Bermond-ra bízta több megbízás kivitelét, melyeket régi üzletbarátaitól fogadott el, s melyek munkatársa képességeinek megfelelni látszottak. Sholmes abbahagyta. Úgy tetszett neki, mintha a fiatal leány még sápadtabb lett volna. De azért a legnagyobb nyugalommal felelte: — Nem ismerem azokat az ügyeket, melyekről ön beszél és nem tudom megérteni, mennyiben érdekelhetnének?