Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-11 / 15. szám
* REMETÉK A szomszéd fiatalasszony üde arcán derű fut át, de részvét van mögötte. — Három nap alatt húzták fel a házikót. De milyen ügyesen. Az anya nagyritkán lemegy a faluba, olyankor a házunk előtt halad el. De a fiát még nem láttam közelről. Nem bírja az embereket. — A kisasszonyka szemében megint megjelenik a sajnálni való embernek kijáró részvét. Füst száll a házikó mellől. Mikor feléje közeledünk, a tűznél kuporgó szakállas, vékony alak karjára kapja kabátját, meg valami táskafélét és nagy léptekkel fut a tüskés, bozótos szakadék felé. — Nem kell tőle félni, nem vét az senkinek — szól utánunk a fiatalasszony. A remete már többször volt a hárshegyi intézetben, de nem elmebeteg. Erős fizikumú, munkaképes 28 éves fiatalember. Szinte láthatatlanul él itt anyjával. A Pest környéki nagyközség kelet-nyugati irányban öt kilométer kiterjedésű. De ez csak a völgy. Itt vannak ezenkívül a nagy dombokra felfutó utcák. Tizenegyezer lélek él itt. A tanácsház felé menetben legalább tíz embertől kérdeztük, tud-e a remetéről? Senki sem ismeri őt. Hogyan jutottak idáig? Nem kutattuk. De a figyelem, amely a tanács részéről feléjük irányul, maga a diszkrét, gyógyító humanizmus. A paragrafusokon túllátó türelem. Kik és miféle emberek voltak a remeték? Az emberiség korábbi korszakaiban, a letűnt ókori kultúrák nyomaiban már sejteni jelenlétüket. A korai kereszténység századaiban történetek jegyződtek fel az aszkétizmusról, az aszkétákról, akik eleinte családon belül, később az otthontól elszakadva, Egyiptom, Palesztina, Szíria, Libanon pusztáinak magányába menekültek az élet nyűgei, gondjai elől. Egymástól távol, magános sziklabarlangokban, üres kriptákban, földbe vájt odúkba húzódva éltek, s csak istenük tiszteletére jártak össze. Keresztényüldözések, szociális bajok idején mindig meggyarapodott számuk. A remeteséghez, aszkétizmushoz kötődő közérdeklődést jól kihasználták céljaik érdekében az egyházak. Igen, mert hittételük volt a világ javairól való lemondás, az aszkézis. A barbárok térítésével, betegápolással, rabszolgakiváltással, tanítással, koldulással foglalkozó szerzetesrendek kialakulásához a remeteség adta az emberi alapot. Az egyházak szervező alakjai csakhamar felismerték a remeték szemlélődő életmódja mögött a tétlenséget, az ember természetével született lustaságot. Szent Benedek (nagy szervező volt) hangolta össze először e szemlélődő életmódot a cselekvésre, az elhivatottságra való hajlammal. Ily módon sikerült a remetéket a katolikus egyház érdekeinek szolgálatába állítani. Ettől az időtől kezdve kolostorokba költöztek a szétszórtan élő remeték. A XI., XII. század aszkétikus mozgalmaiban edződött és az elvilágiasodott dúsgazdag főpapokra bíráló bizalmatlansággal tekintő remeték szerzetes utódai már engedelmes eszközök voltak a rendházfőnökök, perjelek és a pápa kezében. Akik nem vállalták a szolgálatot, azokat eretnekeknek, csodabogaraknak tekintették. A középkorban még voltak a főúri parkokban úgynevezett szentéletű remeték. Később, a reneszánsz korban már csak remetelakókat, kápolnákat építettek a kastélyaik, váraik körül levő erdőkbe a nagyurak. E remetekultusz emlékét a barokk korban is tovább ápolták. Műbarlangokat, szobrokat emeltek mesterségesen készített patakocskák, sziklacsoportok közelében. A furcsa rekvizitum egészen a XX. század elejéig terjedt. Az urakat utánzó sznob kispolgárok kerti törpéinek magyarázatát is ebben a kultuszban kell keresni. A mostani remeték? Akkor jó a nap, ha az ember testileg, lelkileg rendben érzi magát, ha természete, mint egész, betölti funkcióját. Ha nyíltan, érdeklődéssel közeledik az emberekhez... De vannak rossz órák. Depressziós pillanatok is. Ma nagyjából ismerjük ezek testi, lelki okait. S vannak életvezetésre ugyan képes, de gyenge idegzetű, pszichopata egyének . . . Aztán a környezetüktől visszahúzódók és túlérzékenyek, önfejűek, tévedéseikhez is makacsul ragaszkodók. Ezek hajlamosak voltak a múltban is és a jelenben is a vallásos fanatizmusra, a szektázásra. A világvége várására. Ma is vannak különböző szekták. Ezek tagjai, hívői ugyancsak a világvége eljövetelében hisznek. Ezek között vannak betegidegzetű, de zárt intézeti kezelésre nem szoruló emberek is, s közöttük ma is akadnak remeték. A nem mindennapi iránt örökké kíváncsi ember különös érdeklődéssel tekint ezekre a remetékre. Persze sajnálattal is, főleg azokra a rossz sorsú emberekre, akik elöregedés vagy betegség miatt kényszerültek remete életre. Fotóinkon e különös sorsú emberek közül mutatunk be néhányat. Nádasdi Péter Mai remetelak egy Pest környéki község határában. A fotó akkoriban készült, amikor éppen megépítették a házikót A középkori egyházi festészet egyik kedvenc témája volt a szent remeték életének, csodatetteinek ábrázolása. E remeték közé tartozott Szent Egyed is. A kép Kolozsváry Tamás festménye, s azt a legendát ábrázolja, amely szerint a vadászok elöl menekülő szarvas Egyednél keres menedéket. A festmény az esztergomi Keresztény Múzeumban található A szendrőládi remete. A jehovista szekta híve, a világ végéről jövendözget. Nyaranként az egykori Szendrő várának romjait bontogatja Az egykor nagy hatalmú Csáky család parkjának remetekápolnája (Fotó: Dolezsál László és Kiss Vera)