Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-11 / 15. szám

* REMETÉK A szomszéd fiatalasszony üde arcán derű fut át, de részvét van mögötte. — Három nap alatt húzták fel a házikót. De milyen ügyesen. Az anya nagy­ritkán lemegy a faluba, olyan­kor a házunk előtt halad el. De a fiát még nem láttam közelről. Nem bírja az embereket. — A kis­asszonyka szemében megint megjelenik a sajnálni való em­bernek kijáró részvét. Füst száll a házikó mellől. Mikor feléje közeledünk, a tűz­nél kuporgó szakállas, vékony alak karjára kapja kabátját, meg valami táskafélét és nagy léptekkel fut a tüskés, bozótos szakadék felé. — Nem kell tőle félni, nem vét az senkinek — szól utánunk a fiatalasszony. A remete már többször volt a hárshegyi intézetben, de nem elmebeteg. Erős fizikumú, mun­kaképes 28 éves fiatalember. Szinte láthatatlanul él itt any­jával. A Pest környéki nagy­köz­ség kelet-nyugati irányban öt kilométer kiterjedésű. De ez csak a völgy. Itt vannak ezen­kívül a nagy dombokra felfutó utcák. Tizenegyezer lélek él itt. A tanácsház felé menetben leg­alább tíz embertől kérdeztük, tu­d-e a remetéről? Senki sem ismeri őt. Hogyan jutottak idáig? Nem kutattuk. De a fi­gyelem, amely a tanács részéről feléjük irányul, maga a diszkrét, gyógyító humanizmus. A parag­rafusokon túllátó türelem. Kik és miféle emberek voltak a remeték? Az emberiség koráb­bi korszakaiban, a letűnt ókori kultúrák nyomaiban már sej­teni jelenlétüket. A korai ke­reszténység századaiban törté­netek jegyződtek fel az aszké­­tizmusról, az aszkétákról, akik eleinte családon belül, később az otthontól elszakadva, Egyip­tom, Palesztina, Szíria, Libanon pusztáinak magányába mene­kültek az élet nyűgei, gondjai elől. Egymástól távol, magános sziklabarlangokban, üres krip­tákban, földbe vájt odúkba hú­zódva éltek, s csak istenük tisz­teletére jártak össze. Keresz­tényüldözések, szociális bajok idején mindig meggyarapodott számuk. A remeteséghez, asz­­kétizmushoz kötődő közérdeklő­dést jól kihasználták céljaik ér­dekében az egyházak. Igen, mert hittételük volt a világ javairól való lemondás, az aszkézis. A barbárok térítésével, betegápo­lással, rabszolgakiváltással, ta­nítással, koldulással foglalkozó szerzetesrendek kialakulásához a remeteség adta az emberi ala­pot. Az egyházak szervező alakjai csakhamar felismerték a remeték szemlélődő életmódja mögött a tétlenséget, az ember természetével született lustasá­got. Szent Benedek (nagy szer­vező volt) hangolta össze először e szemlélődő életmódot a cse­lekvésre, az elhivatottságra való hajlammal. Ily módon sikerült a remetéket a katolikus egyház érdekeinek szolgálatába állítani. Ettől az időtől kezdve kolosto­rokba költöztek a szétszórtan élő remeték. A XI., XII. század aszkétikus mozgalmaiban edző­dött és az elvilágiasodott dús­gazdag főpapokra bíráló bizal­matlansággal tekintő remeték szerzetes utódai már engedel­mes eszközök voltak a rendház­­főnökök, perjelek és a pápa ke­zében. Akik nem vállalták a szolgálatot, azokat eretnekek­nek, csodabogaraknak tekintet­ték. A középkorban még voltak a főúri parkokban úgynevezett szentéletű remeték. Később, a reneszánsz korban már csak re­metelakókat, kápolnákat építet­tek a kastélyaik, váraik körül levő erdőkbe a nagyurak. E re­metekultusz emlékét a barokk korban is tovább ápolták. Mű­barlangokat, szobrokat emeltek mesterségesen készített pata­kocskák, sziklacsoportok kö­zelében. A furcsa rekvizitum egészen a XX. század elejéig terjedt. Az urakat utánzó sznob kispolgárok kerti törpéinek ma­gyarázatát is ebben a kultusz­ban kell keresni. A mostani remeték? Akkor jó a nap, ha az ember testileg, lelkileg rendben érzi magát, ha természete, mint egész, betölti funkcióját. Ha nyíltan, érdeklődéssel közeledik az emberekhez... De vannak rossz órák. Depressziós pillana­tok is. Ma nagyjából ismerjük ezek testi, lelki okait. S vannak életvezetésre ugyan képes, de gyenge idegzetű, pszichopata egyének . . . Aztán a környeze­tüktől visszahúzódók és túlérzé­­kenyek, önfejűek, tévedéseikhez is makacsul ragaszkodók. Ezek hajlamosak voltak a múltban is és a jelenben is a vallásos fana­tizmusra, a szektázásra. A világ­vége várására. Ma is vannak különböző szek­ták. Ezek tagjai, hívői ugyan­csak a világvége eljövetelében hisznek. Ezek között vannak be­tegidegzetű, de zárt intézeti ke­zelésre nem szoruló emberek is, s közöttük ma is akadnak re­meték. A nem mindennapi iránt örökké kíváncsi ember különös érdeklődéssel tekint ezekre a re­metékre. Persze sajnálattal is, főleg azokra a rossz sorsú em­berekre, akik elöregedés vagy betegség miatt kényszerültek remete életre. Fotóinkon e különös sorsú em­berek közül mutatunk be néhá­nyat. Nádasdi Péter Mai remetelak egy Pest környéki község határában. A fotó akko­riban készült, amikor éppen meg­építették a házikót A középkori egyházi festészet egyik kedvenc témája volt a szent remeték életének, csodatet­teinek ábrázolása. E remeték közé tartozott Szent Egyed is. A kép Kolozsváry Tamás fest­ménye, s azt a legendát ábrázol­ja, amely szerint a vadászok elöl menekülő szarvas Egyednél ke­res menedéket. A festmény az esztergomi Keresztény Múzeum­ban található A szendrőládi re­mete. A jehovista szekta híve, a világ végéről jövendöz­­get. Nyaranként az egykori Szendrő várának romjait bontogatja Az egykor nagy ha­talmú Csáky család parkjának remete­kápolnája (Fotó: Dolezsál László és Kiss Vera)

Next