Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-13 / 24. szám
Valahányszor tollat veszek a kezembe, mindig ott bujkál bennem a kérdés: tulajdonképpen kinek is írok? Az Olvasónak? De ki az Olvasó? Munkás, paraszt, értelmiségi? Férfi, nő, öreg, fiatal? Vagy valamennyi? Keressük hát meg az Olvasót. A zsámbéki postán százegynéhány előfizető kartonját böngészve választottam ki a Szabics családot. Rózsika, a hírlapkézbesítő azt mondta róluk, nagyon szeretik lapunkat. Szabics néni minden csütörtökön kint áll a kapuban és onnét figyeli: JÖN-E MÁR RÓZSIKA? Szabicsék — ha szabad ezt mondanom — „szabályos” kisemberek. Nem a főtéren laknak, de nem is a falu végén. Házuk olyan, mint a legtöbb családé errefelé: kívül még régimódi, belül pedig . . . nos, belül már nem egészen, azaz hogy az öregeké még régies, a fiataloké viszont már modernebb: mai bútor, televízió, szőnyeg, miegymás. A családtagok foglalkozása is olyan, mint általában a kisembereké: Szabics bácsi, amíg dolgozott, kazánkezelő volt a MÁVAUT-nál, Imre, a fiuk leszázalékolt levélkézbesítő, a felesége kertész a Somodori Állami Gazdaságban. Van két kisiskolás gyerekük, akikre napközben a nagymama a varrógép mellől vigyáz. Szabics néni ugyanis mindig a varrógép mellett ül. Ott szabja-varrja a gyerekek ruhaneműjét, a maga részéről így járul hozzá a család létfenntartásához. Amikor hallja, kik vagyunk, ezekkel a szavakkal tessékel be bennünket: — Jaj, már éppen levelet akartam írni maguknak. Az öregek lakásában telepszünk le. Mikor látják, hogy a fotoriporter a gépét törölgeti, az ifjabb Szabics átszalad a két gyerekért a szomszédos iskolába, hogy ők se maradjanak le a nevezetes eseményről. — Hát a többiek merre vannak? — A menyem dolgozik, az öregem meg, mint afféle nyugdíjas a szőlőben tölti a napot. Reggel megy, aztán majd csak akkor jön haza, mikor a faluban felgyullad a villany. Azt szokta mondani: erről tudja, merre van a falu. — De miről is akart nekünk írni? — Az öregem ügyéről. De ő nem tud róla, különben összeszidna. Nem szeret zaklatni senkit a maga bajával. Pedig nagy sérelem érte. Mint MÁVAUT-kazánkezelő ment nyugdíjba. Amíg dolgozott, szabadjegye volt. Nekem is kedvezményes jegy járt utána. Aztán, mikor az utolsó nap bement leszerelni, úgy elszedtek tőle mindent, akár egy tolvajtól. Ha nincs nála pénz, vissza se tudott volna utazni. Ez az elbánás nagyon rosszul esett neki. Szégyellte, hogy bronzérmes dolgozó létére azt érdemelte, hogy a búcsú napján pénzért vásárolt jeggyel kellett hazajönnie. Ezt akarta megírni a Képes Újságnak Szabics néni. És most örül, hogy személyesen mondhatta el, így nem kell az ő nehézkes kezével levélírással küszködnie. Bizony a MÁVAUT ügyintézőinek eljárása — enyhén szólva — figyelmetlenség. Rászolgáltak, hogy e lap hasábjain megszellőztessük hírüket. Szabics néni minden esetre bízik a leírt szó igazában és erejében. Ezért várja minden csütörtökön a kapuban olyan türelmetlenül Rózsikét. — De a legtöbbször mégis utoljára jutok az újsághoz — mondja —, mert a gyerekek kikapják a kezemből. — Ti mit néztek benne? — kérdem tőlük. — A képeket. A szép városokat. Meg a mesét. — És a nagymama? — Én mindent elolvasok, az utolsó betűig. Ott a kis égő az ágyam fejénél, aztán, mikor lefekszünk, úgy belemerülök az olvasásba, hogy az öregem kénytelen rámszólni : éjfél van, oltsam el a villanyt. A legutóbbi csütörtökön Rózsika a Képes Újságon kívül még egy vaskos borítékot is hozott a házhoz, összehajtogatott újságlap volt benne, s a lapon egy teljes oldalas riport Gádoros község negyedszázados fejlődéséről. Az otthoni rokonok küldték el, hadd lássa. Szabics néni, mi lett az egykori sáros kis faluból. Szabics néni ugyanis gádorosi születésű. A férje karcagi. A gyerekek is Karcagon születtek. Zsámbékra 1946-ban telepedtek. — Nehéz sorsunk volt, mikor ide kerültünk. Egyszer valaki megszólított az utcán: „mondja már, lelkem, ki varrta azt a szép kötőt, ami előtte van?” „Én” — feleltem Akkor kezdtem el varrni. Leginkább éjjel, ötös lámpánál, így tudtuk a gyerekeket felnevelni. Mikor már jobbra fordult volna, megöregedtünk, az öregem nyugdíjas lett. Ezért van máig is búboskemence a házunkban. A múltkoriban Borús Feri elhozta a biai tanítót, megmutatta neki a kemencét. A tanító azt mondta, majd újra eljön, aztán, mikor kenyeret sütök, lerajzol. Mert állítólag festő is az a biai tanító. Borús meg afféle gyűjtő, aztán innét az ismeretségük. Hát csak hadd jöjjön, megkínálom majd jó puha kenyérrel. Minket is azzal enged el, hogy a szüretre majd elvárnak bennünket. Megígérjük, de most, hogy e sorokat írom, eszembe jut: jaj, hátha nem tetszik nekik, amit írtam. Pedig úgy szeretnék írni mindig, hogy bármikor odaállhassak a Szabics néniék szeme elé, mert a nagy előd, Bálint György szavaival vallom: „Ha tollat veszek a kezembe, hiába, mégis csak ők vannak minden gondolatnak alján.” Ari Kálmán Szabics néni a kapuban A gyerekek a képeket és a mesét kedvelik (Kiss Vera felvételei) 13