Képes Újság, 1970. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-04 / 27. szám

FOGÁTÜLTETÉS Fogorvos­tan­hallgatónak nehéz a szakmájába vágó csodát mutatni. Hans Haller mégis ámulva nézte Franz Graeber pedagógiai főiskolai hallgató szájában a jobb hátsó, utol­só zápfogat. Az „illető” fogat több mint egy évvel előbb kihúzták, és most ugyanott állt a helyén. Ezek szerint, gondolta Hans, ott egy új fognak kellett kinőnie, ami húsz­éves koron felül legalábbis ritkaság. Graeber azonban hamarosan fel­­lebbentette a fátylat a „csodáról”. A fog azelőtt bölcsességfog volt, s egy másik emberhez tartozott, akit Graeber nem is ismert. Dr. Heinz Camps, mühlheimi fogorvos ültette át a fogat Graeber szájába. Az orvostanhallgató számára ez az elbeszélés a csodát szenzációvá vál­toztatta, miután az ő klinikáján ilyen fogátültetést még nem látott. Haller bevitte barátját a kliniká­ra, ott megnézték a fogat, röntgen­­felvételt is készítettek róla, s meg­állapították, hogy a fog nem lesz hosszú életű. Tévedtek. Azóta el­múlt több mint egy év, s a fog tö­kéletesen áll Graeber szájában. Dr. Heinz Camps nem örülhetett sokáig a sikernek. Düsseldorfban a fogorvosi kamara hivatalos eljárást indított ellene. Közben a fogorvos tovább dolgozott: egy 12 éves kis­lány egyik zápfogát ki kellett húzni, s ezt átültette a 39 éves édesanya szájába. Az újabb sikeres műtét után egy újságíró interjút akart készíteni dr. Camps-szal, ez azonban csak nagyon nehezen sikerült: a kamara megtil­totta a fogorvosnak, hogy eljárását bármi módon nyilvánosságra juttas­sa. Az interjú mégis elkészült, most már csak azt nem lehet tudni, kinek van igaza, a fogorvosnak, vagy a Ka­marának. Az eredmény — egyelőre — Camps-ot igazolja. Dr. Heinz Camps egyik betegével és asszisztensnőjével Franz Graeber, az új jog „tulajdonosa” A BOGÁRHÁTÚ KOCSIK GYÁRA Középnagyságú város Alsó-Szászország­­ban, húsz kilométerre az NDK államhatá­rától. Wolfsburgnak hívják, de nyugodtan hívhatnak Völkswagenburgnak is. igazi nevezetessége, hogy a VW-kocsik felleg­vára. Egy férfi száll le a Hannoverből érkező vonatról, kilép a pályaudvar ajtaján, ta­nácstalanul körülnéz, merre kell vajon mennie, hogy a VW-gyárba jusson. Ha elő­re pillant, nem lát belőle semmit, ha meg­fordul, egyebet sem lát. A csatorna, a Mit­telland kanal partján, a pályaudvar ellenke­ző oldalán másfél kilométeres vöröstéglás, egybefüggő épületóriás húzódik. Csaknem olyan hosszú, mint a mi Népköztársaság utunk, szabályos térközönként kiugrókkal és számtalan kapuval tagolva. Nem messze a pályaudvartól egy alagúton megy át a fér­fi, majd rálép a mozgólépcsőre, amelynek túlfelén előtte áll a gyár főbejárata. Be­mondja az üvegfalú kalitkában posztoló portásnak, hogy kit keres. Telefon: termé­szetesen várják a sajtóosztályon. A látoga­tó ugyanis újságíró. Az aznapi újságíró. Napi átlagban ugyanis legalább egy kül­földi újságíró érkezik a Volkswagen gyár­ba, évente több, mint háromszáz. A „civil” látogatók száma esztendőnként 150 ezer kö­rül mozog, nyaranta naponta háromezren érkeznek. A Volkswagen-gyár nemcsak autót csinál, de idegenforgalmat is. No persze, elsősorban autót. Percenként ötöt, naponta több mint hétezret, évente egymillió-nyolcszázezret, fennállása óta csaknem 17 milliót. Apropó fennállás ... Mióta is áll fenn ez a gyár? A „káderlapját” ne nagyon firtas­suk. 1938. május 26-án rakták le az alap­kövét, azzal a jelszóval, hogy minden bi­rodalmi németnek legyen népautója. A népautó még messze volt, de a birodalmi németek felszólíttatták, hogy kezdjék meg a takarékoskodást. A felszólító a hírhedt „Kraft durch Freude”, Göbbelsék szabad­idő-mozgalma volt. Az emberek takarékos­kodtak, vitték szépen a pénzecskét a bank­ba, aztán a Kraft (az erő) elapadt, a Freude (az öröm) nem jött meg, a háború elveszett, 1945 végén egy halom pénz feküdt a német Munkabank zárolt számláján Berlinben. 12 évi küzdelem következett a befizetők és a gyár között, mígnem megegyeztek: a haj­dani spórolók az új VW-kocsikból árenged­ményt kaptak vagy valami végkiegyenlí­tést. Eme kitérő után lássuk megint azt az embert, aki belépett a gyár kapuján. Ta­lán mondanunk sem kell, hogy e sorok író­járól van szó. Mi keresnivalója van egy ma­gyar újságírónak a Volkswagen-gyárban ? Magyar cégek szállítanak a Volkswagennek, cserébe a Volkswagen kocsit szállít Ma­gyarországnak. Magyar szempontból sem érdektelen tehát a wolfsburgi cég. Amel­lett mégis a világ egyik legnagyobb autó­gyára, csak a három nagy amerikai­t a General Motors, a Ford és a Chrysler előzi meg. Igaz, Magyarországra eddig még csak 2700 kocsit szállítottak, ez az amerikaiak által (a legnagyobb VW-vevő!) vásárolt 3 és fél millióhoz képest igazán semmiség. De — így mondja a kelet-európai osztály veze­tője — a kis országok viszonylatában a ma­gyar piac nem lebecsülendő. Két okból: egyrészt, mert mi nem gyártunk autót (ezt itt, érthetően, nagy erényünknek könyvelik el), másrészt, mert mi nemcsak vevőjük vagyunk, hanem szállítójuk is. Győri mű­bőr borítja minden tizedik Volkswagen ülé­sét, méghozzá — mint hallottam — kitűnő műbőr, a magyar cég jól, pontosan és ru­galmasan szállít. Az egyszerűség kedvéért eddig Wolfsbur­­got írtam. De Wolfsburg csak egy, bár a legnagyobb gyár, ám a VW karjai messzi­re érnek. Wolfsburgban a 165 ezer alkal­mazottból 55 ezer dolgozik (köztük 5000 olasz vendégmunkás), de 26 ezren csinál­ A wolfsburgi Volkswagen gyár A leggyorsabb: a 80 lóerős 411 E 13

Next