Képes Újság, 1972. január-június (13. évfolyam, 2-26. szám)
1972-04-22 / 17. szám
MONDJON VALAMIT... a női műsorközlőnek estéről estére meg kell küzdenie a sikerért, mert ha alaposan szemügyre veszik, nem mondhat akármit, nem mesélhet pikáns sztorikat könnyedén, mint férfi kollégái. Igaz, a szerelemről szívesebben hallanak tőle, dehát a színpadon sem lehet mindig érzelmeskedni. Kornay Mariann, az egyetlen női konferanszié tíz évig Latabár Kálmán partnere volt, különböző bohózatokban. A felejthetetlen művésznek köszönheti pályafutását is. Egy debreceni haknin megbetegedett a konferansziéjuk és Latabár „utasította” partnerét: — Mariann drága, menjen ki a függöny elé és mondjon valamit! Mariann mit tehetett? Elmesélt egy történetet a közönségnek. Maga is meglepődött a sikeren. De vajon lehet-e igazi sikere a műsorközlőnek, ha nem jó a műsor? — Nehezen. — feleli Kornay Mariann —, hiszen minden a programtól függ. A konferanszié hiába szimpatikus és szellemes, ha a közönségnek nem tetszik a műsor. Persze két szám között sokat tud segíteni, fel tudja lelkesíteni a nézőket, ha megfelelően tálalja a „menüt”. Kornay Mariann nem tagadja, hogy poénvadász — mint minden konferanszié —, ám nem épít túlzottan a csattanókra, nem csikarja ki a nevetést, — vagy jön magától, vagy baj van — igyekszik kulturáltan szórakoztatni, négy nyelven beszél és konferál — ez sem lényegtelen, hiszen egyre több a külföldi az éjjeli szórakozóhelyeken, — magánszámaival, amelyeket férje, Szenes Iván, a népszerű szerző ír — méltó partnere a műsorban fellépő neves színészeknek. Kornay Mariann egyébként már több színházban játszott. Nem hiányoznak neki a szerepek? Szívesebben konferál? — A legfontosabb, hogy a színpadon legyek — mondja őszintén. — Egyébként a nyáron folytatom a szereplést, Rejtő Jenő Tulipánjában. Én vagyok a Kajlingemé. — Ki az a Kajtingemé? — Hát tudja... — mosolyogva kacsint, nem fejezi be a mondatot, az arcáról olvasom le a választ. Csakugyan színésznő is, nemcsak konferanszié... h. t. Latabár Kálmánnal Kornay Mariann Családi együttes a XV A MOZDULAT MŰVÉSZEI Mi is a pantomim? Magyarul némajátékot jelent. A szó eredetileg a görög nyelvben a mindent utánzó színészt jelölte, azt a szereplőt, aki szavak nélkül, csupán mozdulatokkal játszotta el szerepét. Ma a pantomim: különálló színpadi műfaj. Szenvedélyeket kiváltó, kiemelkedő nagyságaival, lelkes közönségével és hangos ellenzőivel, „értetlen” kritikusaival. Századunk első harmadában, a harmincas évek után virágzott föl legutoljára a némajáték művészete, és hódította meg sok helyütt a közönséget. Ma is sok neves külföldi művész fémjelzi az előadásokat: Decroux, Barrault és a nálunk is nagy sikert aratott Marceau. Ma már akad olyan magyar pantomimes is — Köllő Miklós, a Dominó együttes vezetője —, akinek a nevét tanulgatja Európa, és talán már ott áll a nagy siker küszöbén. Köllő Miklós és csoportjának külföldi turnéi sikert hoztak, nem csupán a némajáték magyar képviselőinek, hanem magának a pantomimnek is. / ' A / / De hiába lesz valaki virtuóz zongorista, ha a közönsége botfülű. Különösen akkor szerencsétlen az ilyen találkozás, ha történetesen a közönség vétlen is „botfülűségében”. Vétlen azért, mert nem tanították meg a zene nyelvére, mert nem ízleltették meg vele a muzsika gyönyörűségeit. Zeneoktatásunk világhírű. A földgolyóbis minden pontjáról pedagógusok utaznak hozzánk, hogy ellessék a titkait. Vajon hiányozhat-e a fiatalok nevelési köréből a mozgáskultúra világa? Dölle Zsolt, huszonhat esztendős, vékony, fegyelmezett arcú fiatalember nem a kérdést tette föl, hanem a választ fogalmazza meg. Először szóban, szépen csiszolt szavakkal. Azután elnémul és most már azon a nyelven folytatja, amelyet mindenütt értenek, és amely művészetének anyaga is: a mozgással, a pantomimmel. Előadásának első része tehát amolyan ismerkedésféle. Dölle Zsolt feladatának tartja, hogy a közönség szeretetét és érdeklődését felkeltse a pantomim iránt. Hiszen minden művész éltető eleme: az értő közönség. Műsorának második felében rövid, néhány perces jeleneteket mutat be, ízelítőt ad abból, ami a pantomim maga. Ám előtte — mint lelkes és tisztességes „pedagógushoz” illik — szigorúan kijelenti: „Ha valaki bármit nem ért meg, arról csak az előadó tehet, ő játszott rosszul”. Ő, a pantomimes, vagy ahogyan egymás között magukat nevezik: a „meztelen ember, a meztelen színpadon”. Hiszen többnyire jelmez nélkül, és díszletek nélkül játszanak. Mégis így: a mozgással, sőt csupán egy pillanatnyi mozdulattal is, mint képünkön, minden elmondható. Ebben a fotográfiában nem csupán a szerelmes Rómeót láthatjuk, hanem a félénken, az erkélyen fülelő Júliát is, sőt a szomorú szerelem történetét is fölidézi. Szép jelenet, érthető, van mondanivalója. Tehát művészet. H. J.