Képes Újság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-05 / 18. szám
TAVASZI SZÉL BORBÉLY TIBOR: EGYENLET NÉGYEZER ISMERETLENNEL Borbély Tibor első verseskönyve két esztendővel ezelőtt jelent meg, Gyémánttörvény címmel, négyezer példányban. A kötet minden egyes példánya kurta idő leforgása alatt gazdára talált. Négyezer olvasóval tehát biztosan rendelkezik Borbély Tibor, ez bizony cseppet sem lebecsülendő eredmény. Az egyenlet egyik oldala: harmincnéhány éves fiatalember. Ezzel még nem mondtam sokat róla, ilyenfajta fickók százezerszám futkároznak az országban. Nos, de Borbély Tibor kommunista is, a leghaladóbb eszme szív szerinti elkötelezettje. Ilyen is akad bőven. De tovább megyek: Borbély Tibor minden helyzetben vallja és vállalja a meggyőződését — komoly művészi színvonalon. Az egyenlet másik oldala: négyezer ismeretlen olvasó, akik megvették Borbély Tibor kötetének példányait, tehát nyilván szeretik a verseit s vallják, vállalják azt az eszmét, amellyel Borbély Tibor elkötelezte magát. Hol van, hol rejtőzik ez a négyezer ember? És hol a többi többezer, sőt többmillió, aki becsületes kétkezi munkával fenntartja és építi ezt az országot, de annyira nem ébredt még önmaga lehetőségeire, hogy a művészetben is közvéleményformáló erő lehessen? Érdektelen, csupán a sznob ízlésének tetszelgő első köteteket komoly terjedelemben méltatnak a kritikusok, de olyan könyvekről, amelyek világosan és egyértelműen az egyszerű emberekért kívánnak szólni, bizony nem sok szó esik. No, de sebaj. Vannak költők, akiket sokan méltatnak. És vannak, akiket viszont sokan olvasnak. Ki-ki döntse el, hogy melyik a lényegesebb. Senkit sem akarok befolyásolni az alábbi Nagy László-idézettel: „Ha elképzelek egy félszárnyú madarat, hirtelen átgondolom a tragédiát is: nem teljesítheti küldetését, amit a természet oly gyönyörű szigorral oltott belé. Ha elképzelem a költészetet közönség nélkül — hasonló a tragédia. A legnagyszerűbb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár, nem teljesíti küldetését." Nekünk legyen mondva. BARANYI FERENC HAZAM Monorország. Homokos föld. Királytövises legelő. Zöldellő sarkán a sínhatárnál üszkös malomrom, hol a zsákba gyűjtött élet s apám munkája odaégett. Könnyű borig nehéz utak, pincesor a temetők mögött. Békanyálas tenyérnyi tó, szélén a satnya nádas. Emlékezet, te hű csaló, megszabod a költő útját A hazája, Monorország. BALOS VERS Ajánlás: talán megkésett vers egy urasági cselédnek. Nagyapám karaj kenyérhez szelet szalonnát, hagymát szorító mozdulatát balkezem őrzi, s a verset író jobbkezet agyammal vezérli, hogy róla hagyjon jelet. AZ ÉJSZAKA CSILLAGAI Beszélgetek halottaimmal. Az élőknek virágot viszek. Nekik már kár mit mondani. Lássanak. Szemgolyóm virágain függnek az éjszaka gyötrő csillagai. MAR... ami elpusztít, felépült bennem. El kell hát mindent mondanom a legrövidebben. VISSZASZÖKÖM. Visszaszököm majd, virágok, fák gyökerén. Szín leszek szirmon, fák levelén. Benne leszek a vízben, — minden ízben. Az értelem s a világ változó dolgai közt, megérzés mindenízben. JUTALOM Ahhoz aki hű, lehajol a fű. HŰSÉG Volt társak szellemporát, mint umna őrzöm. Hűséggel és halállal mérgeződön*. N. D. A halált el nem kerülhetem. Kedves! Segíts hát át az életen. 12 A SZEKULITY PÉTEI tárgyalás utolsó napján felém fordult, szemét összébbhúzta és üzent: Még nem végeztünk, kedvesem. Hetyke, magáhozrántó üzenetét „fogtam”, megértettem. Ezen a hullámhosszon sokkal jobban ismertem őt, mint kellett volna; kunszemű, szerelmem, motyogtam és lehajoltam a padra. Ítélethirdetés után a sarki italboltban megittam tíz konyakot és a pultra támaszkodva arra gondoltam, ez a szúrás itt belül olyan szúrás, amit akkor érez az ember, amikor temetik a menyasszonyát. Kegyetlenül sajnáltam, s hazafelé megsirattam magam. Szeri Jolán tíz hónapot kapott főnöke többet, két kerek esztendőt. Attól a naptól mindig tudtam, nincs vége semminek, egyszer ismét én leszek alul, meg felül, legyőzve, megalázva, kifosztva. ötvennégyben szabadult, ötvenhatban, november 2-án egy ismeretlen nővel bejött a törzspresszóba, s kávéját kavargatva rám mutatott: „Ez az elvtárs juttatott a börtönbe” — mondta. Hideglelős izgalommal vártam sorsom beteljesülését. Arra számítottam, hozzámlép, öklével belevág a képembe és a körülöttünk ólálkodó, sötét fickóktól a véremet kívánja. Nem történt semmi. Férjhez ment és várt! Kivárta a leszámolást, volt hozzá ideje, türelme, lelkiereje. Mindezt ma már teljes biztonsággal állíthatom, hisz oly ravaszul tekerte ki a nyakamat, hogy mestermunkájához kedvem volna gratulálni. Három hete Z be utaztam, ott képviseltem a megyét, a pénzügyi előadó temetésén. Ez volt a saját temetésem is. Az özvegy a nagyszobában tartotta a ha-