Képes Újság, 1973. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-01 / 35. szám
TAVASZI SZÉL REETOillESItIV BOKROS JÁNOS: VALAMI HÚZ BOKROS JÁNOS Sárkeresztúron született 1938-ban, látástól-vakulásig dolgozó parasztszülők egyetlen fiaként. Ma magyar—történelem szakos tanár a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban. Nem bemutatásképpen közöltem ezt, csupán emlékeztetőül. Mert Bokros János már bemutatkozott, úgy tizenkét-tizenhárom esztendővel ezelőtt, amikor a Kortárs, az Élet és Irodalom, a Magyar Ifjúság és a Falusi Vasárnap rendszeresen közölte a verseit. A rádió is sűrűn „röpítette szét” egyik-másik szép versét az országba. Jó barátok voltunk, sovány és lelkes egyetemisták, költőnek is még csak tanulók. Ő aztán Székesfehérvárra került. Hiányzott a barátsága a mindennapjaimból, s egy idő után hiányozni kezdtek a versei is az újságok hasábjain. Évekig hallgatott — csakis ő tudja, miért. A költő csöndje több a hallgatásnál: a lélek hangtalan kínvallatása — ha hosszúra is nyúlt — nem volt eredménytelen Győződjenek meg erről a Képes Újság olvasói is. Baranyi Ferenc GYŐRI D. BALÁZS: MAGAMRÓL A Rábca torkolatánál, a három folyó városában születtem. Azután eljegyeztem magam az írással és a muzeológiával. Az utóbbi miatt lettem hűtlen néhány évre az előbbihez, és közben több mint egy évtizedet éltem és dolgoztam Somogyban. Van egy kötegnyi elbeszélésem, ugyanannyi versem, és eddig több antológia adott helyet írásaimnak. Szeretnék továbbra is emberközelben, friss szemmel élni, ameddig nemcsak nézni, de látni is tudok. Csak addig, és nem tovább. 12 KITÉPŐDÖM Tíz-húsz-harminc forint miatt korholtad, anyám, a fiad. Följajdult benned szaporázva évtizedek kuporgatása, mert vonzott a cél, mint a mágnes, hogy fiad sorsa talán más lesz. A földbe, amit apám szántott, belevetetted ifjúságod. Ddeséged, hamvad, szerelmed, ott nyugszik lenn a búza mellett, de míg kihajt ez évről évre, amannak nincs már ébredése. Én más lettem, és más a sorsom: hitem, szerelmem, üdvöm, gondom. Tíz-húsz-harminc forint nekem csak rongyos papír, ragadó testszag árad belőle, mint a mámor az alkoholista szájából. Bűzös bálvány, rongyokra vésett, mikor jár le a küldetésed? Suhanó század az atomkor, kitép engem a családomból, magasra emel, tenyéren hord, ölel, mint egészet a félhold, s ígynekem jobban fáj, ha őrzöm, amit átérzett minden ősöm. SELYEM KAFTÁN ÉS SZÁRNYAS HÍR (1555. szeptember) A látóhatár peremén vörösek a fák, meg az ég alja is. Bíborszínben ég a mocsármenti nádas. A víz lilás színben játszik. Szúnyogok percegnek és békák vartyognak. Felbusognak a tábori zenekar üstdobjai, a lassan kerekülő szél sülő birkák szagát tereli. Ahol tocsogósabb a víz, janicsárok meg ulufendsik állnak bele övig, és mossák magukat gyolccsal, hasított vászonnal vagy iszappal. A malomárok partján vízhordó sajtok várakoznak. Kecel felől dübörgés és ütemes üvöltés hangzik. A várhoz tartozó vizesárkokat tömi ott a török. Mozog-nyüzsög a környék. Fegyvergyártó kalmárok kiabálnak, az ágyúk körül fürge tüzérek, topcsik rakják halomba a golyót meg a fojtást. Kell az a holnapi ostromhoz. A had szélén csiszárok, kalmárok, százfajta hitvány népség lebzsel. Várják a biztos prédát. A vártól keletre, ahol a dombhajlat kezdődik, tarkádnak a janicsárok, delik meg az arabok sátrai. A dombhajlat peremén rézingben, sisakban csillogó, marcona őr áll az ezüstlófarkas sátor előtt. A sátor belsejében anatóliai szőnyegek, balkáni bársony, keleti selyem borít be mindent. A mennyezetről damaszkuszi meg velencei fegyverek csüngnek alá. Bolgár rózsaillatú a sátor. A török sátrak általában koszosak, de ez itt úgy ragyog, mint a szentély. — Senkinek se vagyok meghallgatója! — És mint aki dolgát jól végezte, Turgon pasa újra összeereszti a sátorfüggönyt. Maga elé mélyed, és ápolt, sima kezét többször is beletúrja bajszába-szakállába. Kicsit hajlott már, ráncok szabdalják keresztbe-kasul az arcát. Szeme is öreges, de azért szaporán pislogó. Tekintete parancsoló, és van benne valami fölényes, lenéző hidegség. Mozgásán nem látszik a kora. Odamegy a sátor közepén levő kerevethez, és kényelmes mozdulattal ül le. A semmibe néz, és beszélni kezd. Mintha valakivel szót váltana, kimérten és tagoltan. És halkan. Alig látni, hogy az arca, az ajka mozdul. — Ha Allah, a nagy és kegyelmes megengedi, úgy pár napon belül a díván is tudja, a szultán is hallja a híremet. Hiába a békesség a gyaúr Ferdinánd királlyal, én itt megmutatom! Szétterpeszti a lábait, krákog néhányat, azután újra megszólal: — Tujgon nevét harsogja az egész birodalom! A kegyelmes szultán kitüntet. Már éppen ideje ... Megjön a kékselyem kaftán, és szárnyas hír beszél rólam. Ideje, nagyon! Kicsit összegörnyed, és mintha bizonygatná saját szavait, hunyorgat hozzá: — Ha nem jöttem volna ide, a Duna menti gyaurok földjére, már régen az enyém lenne a kaftán is, a hír is. Minek is jöttem ide? Fiatal voltam és