Képes Újság, 1975. július-december (16. évfolyam, 29-52. szám)

1975-10-04 / 40. szám

Nem bánok semmit sem... Régi fényképpel a zsebemben indultam a találkozóra. Huszonhét éve Szegeden ké­szült a felvétel, amelyen Lehotay Árpád, a nagyszerű művész- és színészpedagógus nö­vendékeivel látható. Ezt a fotográfiát húz­tam elő a zsebemből beszélgetésünk indí­tásaként. Gyurkovics Zsuzsa rövid ideig nézegette, aztán szóban folytatta az em­lékezést : — Tótkomlósi vagyok, és ki tudja, mi­lyen úton jutott el hozzánk a szegedi színház rövid felhívása, amelyben a kö­vetkező bemutatóhoz fiatal lányt kerestek az egyik főszerepre. A meghallgatásra el­szöktem otthonról és én, a tizennégy éves kislány, néhány hét múlva már együtt játszhattam Petur Ilkával és Rajz János­sal. A bemutató után valami minimális, inkább jelképes összegért tanítványává fogadott Lehotay. Hónapokon át segítette a felkészülésemet a főiskolai felvételire, de nemcsak nekem, hanem a többieknek is, Kazimir Károlynak, Márkus László­nak, Körmendi Jánosnak és Kassai Ilo­nának. — Hogyan értesült a Színház- és Film­művészeti Főiskola felhívásáról, amely a színészethez vonzódó olyan sok, falusi, vá­rosi, munkás- és parasztfiatalt mozgatott meg? — Lehetetlen volt azt nem meghallani. Ahhoz süketnek, vagy vaknak kellett lenni. Nekünk, akik már vártuk ezt, ennyi elég volt ahhoz, hogy nekivágjunk a nagy útnak. Én apám biciklijén gumi­csizmában indultam el Tótkomlósról. Két nap alatt értem fel Pestre úgy, hogy egy éjszakát árokban aludtam. Biztos voltam benne, hogy csak a célig kell elérnem és akkor színész leszek. — Micsoda erő, micsoda hit. Erre azon­ban a későbbi években is nagy szüksége lesz Gyurkovics Zsuzsának, amikor az élettől bizony orvul komoly pofont kap. — A főiskola után rögtön szerződtetett a Nemzeti Színház, ahol négy évig meg­becsült tagja voltam a társulatnak. Olyan csodálatos szerepeket is osztottak rám, mint a Peer Gynt szerelmesét, Solvejget. Nem más volt partnerem, mint a szá­momra színpadi tüneménynek ható Ladá­nyi Ferenc. Ezután a Madách Színház következett, ahol, ha lehet, még jobban éreztem magam. Még a színésztársalgó­ban üldögélni is élmény volt, hallgatni Tímár Józsefet, Kiss Manyit, Pécsi Sán­dort, Uray Tivadart. Csodálatos évek vol­tak ezek, de a nagy csalódásom is ehhez a színházhoz fűződik. — Minden átmenet nélkül tűnt el 1961- ben. Nekem az volt az érzésem, hogy egy gyorsan feltörő üstökös, amilyen gyorsan szökött fel, olyan gyorsan le is hullott. — Igaza van. Egyik napról a másikra tűntem el a rivaldafényből. Férjemet, aki orvos, a Német Demokratikus Köztársa­ságba szólította hivatása. Egy kisfiam már akkor is volt, kinn szültem még egyet. Hosszú idő, majd öt év távollét után tértünk haza. Tulajdonképpen én fizetés nélküli szabadságot kaptam a Madáchtól, így mint derült égből a vil­lámcsapás úgy ért, amikor sajnálattal kö­zölték, hogy lejárt a szerződésem és nem újítják meg. Egy világ omlott össze ben­nem, s egy esztendeig a színházak tájé­kára sem mentem. Szerencsére a gyere­kekben vigaszt találtam, ők bearanyozták ezeket a keserű napokat. Egy napon aztán hivattak a minisztériumba, és közölték velem, hogy az új évadtól a Vidám Szín­pad tagja vagyok. — Hogy érzi magát a Révay utcai szín­házban? — Azt hiszem, mindent megmond, ha egyszerűen képtelen vagyok felidézni ma­gamban egyetlen színészi emléket az el­múlt nyolc évből. Ez nem az én mű­fajom. Bármennyire is próbálnak segíteni a kollégák, képtelen vagyok igazán beil­leszkedni. Én végig szerepekre, színészi feladatokra vártam ... 1974 végén Várady György, a Győri Kisfaludy Színház igazgatója egy darabot adott át Gyurkovics Zsuzsának. Scserba­­kov: Nem bánok semmit sem című, Edith Piaf életéről szóló zenés játékát. A fő­szerepet rá, az elfelejtett vagy ahogy ő fogalmazta, a taccsvonalon kívül lévő színésznőre osztotta. Sikerét legjobban idei Jászai-díja bizonyítja. Gyenes András Gyurkovics Zsuzsa még egy esztendő türel­mi időt adott önmagának. Továbbra is a Vidám Színpad tagja maradt. De mi lesz jövőre? (Fotó: Keleti Éva, MTI) Múltkor a „Kiváló orvos” cí­met elnyerők névsorának olvas­tán történt velem... Most meg ... Nahát! Csak nézem a címet az újságban: „Egyetemi tanári kinevezések az Orvostu­dományi Egyetemen” — és el­halványodnak, összemosódnak előttem a betűk. Pedig egy nevet keresek most is. Nem tudom, mi van velem. — Mi van veled? — Nem tudom. — Megint ugyanolyan vagy, mint a múltkor. — Persze — sóhajtom. — Me­gint ugyanazt a nevet kerestem — megrendülten csukom össze az újságot. — Ugyanazt a nevet. De megint hiába. — Kit? — Úgy sem ismered. — És te? — Szerettem. Nem tudom el­felejteni. Mit mondjak meg? Egészen egyszerűen nem tudom elfelejte­ni őt... Kada doktor urat... Százéves volna. — Volna? Hát már nem él? — Él. Kada doktor úr százéves vol­na. De nem tudom elképzelni ilyen öregnek. Csak ösztöneim súgják: százéves, százéves. És ilyenkor, egy tiszteletreméltó or­vosnak, kijárna valami... meg­tisztelő cím .. . Kada doktor úrnak sohasem volt különösebb megtisztelő cí­me, csak ez, a tiszteletet kifeje­ző, a mélységes, meleg szerete­­tet érzékeltető megszólítás: — Doktor úr! Hányszor mondtuk, mi a fia­talok és ők az öregek. — Doktor úr, kérem! Én be­teg vagyok! Tessék meggyógyí­tani, doktor úr! Kada doktor úr mindenkit megkopogtatott. Mindenkit meg­hallgatott a fülhallgatójával. Mert Kada doktor úrnak csak két orvosi műszere volt. A keze. És az öreg, viseltes fülhallgató­ja. Miután pedig ezeket az ala­pos vizsgálatokat mindenkin, akik reménykedve hozzáfordul­tak, elvégezte — mindenkinek ugyanolyan szeretettel írta fel ugyanazt a receptet: „Aszpirin”. Mert Kada doktor úr az aszpiri­nen kívül legfeljebb cukros vizet írhatott fel receptre. Cukros­vizet, aminek persze, latin neve volt, mint a többi, ám komoly gyógyszernek, amit más orvosok más betegeknek írtak fel. Lehet azonban, hogy azoknak a ko­moly gyógyszereknek sohasem lett olyan komoly hatásuk, mint Kada doktor úr aszpirinjeinek és cukrosvizeinek. Mi, a bete­gei, legalábbis így hittük. Hittünk Kada doktor úrban. Kada doktor úr OTI-orvos volt. Az OTI-é, ami a régi vi­lágban olyasmi volt, mint ma az SZTK. Persze, a kettőt össze sem lehet hasonlítani. Az OTI, legalábbis a mi kis városunk­ban, csak az aszpirint és a cuk­rosvizet adta ingyen munkásbe­tegeinek. Kada doktor úr azonban gon­dolt egyet, s beszerzett valami röntgenkészüléket is. Nem volt ám az igazi röntgenkészülék, csak külsőre hasonlított rá. Még áram sem volt benne. Csak két zsinór, amelyen Kada doktor úr egy sötét táblát mozgatott a fél­meztelenre vetkőztetett betegei­nek göthös mellkasa előtt. Hamarosan elterjedt a híre, hogy Kada doktor úrnak új or­vossága van: — A röngöly! — kértük eztán. — Tessék énrám is rám bocsá­tani! A röngölyt! Kada doktor úr, kérem! így gyógyított bennünket Ka­da doktor úr. És hála neki! — jó néhányan életben maradtunk. Kada doktor úr azonban eltá­vozott az élők sorából. Egyszer rosszul lett. Előrebukott hófehér íróasztalán a kicsiny rendelőjé­ben. Az utolsó szavai — többen is hallották — ezek voltak: — A töngöly! — suttogta. — Vigyenek, kérem, oda ... engem is... Mire betegei odaértek Kada doktor úrral a különös, csodás röntgenkészülékhez, ő már nem élt. Az egész környék könnyezett. — Elkéstünk! — zokogtuk. És senki sem akarta elhinni, hogy Kada doktor úr nincs töb­bé. Így vált halhatatlanná kö­rünkben. És bennünk. Éppen most százéves. Kijárna neki valami megtisztelő cím, amit hivatalosan sohasem kapott meg. Csak az élettől, nagyon régen. SIMON GY. FERENC: Kada doktor úr halhatatlansága 15

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék