Képes Újság, 1977. július-december (18. évfolyam, 27-53. szám)

1977-07-02 / 27. szám

2 Arattunk - aratnak Érzésvilágomat úgy irányította a sors, hogy a pendülő ikaszáról, az éneklő aratólányokról szóló írásokat sohasem tudtam azzal a meghitt gyönyörrel olvasni, mint a poéták elvárhatták volna. Nincs tapasztalatom arról, hogy a kézi aratás korszakában két nagy folvónkon — Dunán és Tiszán — túl hogyan éreztek, daloltak-e vagy sírtak ama már igen-igen csak nagymama korú aratólányok. Azt azonban bizonnyal állíthatom, hogy felénk, a Duna—Tisza közén ama tíz-tizenkét nehéz aratónyáron, amelynek részese voltam, egyetlen marokszedő lánynak az ajkán sem csendült fel soha semmiféle „aratódal". "Mikor is daloltak volna, a nap melyik szakában? Hajnali háromkor álmatlanságtól kábultan, a déli, tűző napon szédelegve, vagy este tizenegykor a fáradtságtól leroskadva? Igaz, sírni sem szoktak ezek a keménykis kortársaim. Ellenben sokszor megesett, hogy szederindától sebzett lábszárait simogatva, cserzett arcocskáját a gonosz napkemence felé forgatva az első,szűzi káromkodásokat sziszegte el a bácskai aratólány. Az is megesett - a tizenöt éves forma Rozikát figyeltem három héten keresztül -, hogy a hajnali fél hármas ébresztőkor fekvőhelyétől, a keresztsaroktól a köteles málóhelyig, a még álló búzatábláig csukott szemmel, alva botorkálta meg a tíz-tizenöt lépést. Apja, Gyurabácsi, az első kaszás ezen a nehéz három héten minden este tizenegykor féltéglákna tette le a fejét. Tudta,pontosan három és fél óra múltán mozdul először, s mivel lebillen a feje, föl is ébred, föl is ébreszthet .Nem goromba kiáltozással ébresztett bennünket: apró köhintésekkel, matatással, dózni csettentéssel, mint a jó apa, sajnálta gyermekeit. A rengeteg repülőgép miatt-e, vagy másért emlékezetes számomra utolsó kézi aratásom, az 1944-es nyár története? Nem,inkább tán azért, mert akkor vállalkoztam — vállalkoztattak — először gyermekerőmet meghaladó feladatra. Két kasza után a kötés, a csuklót véreztető, körömiházat fölhasogatókévekötés munkáját vállaltam el. A legnagyobb táblánk két erdőcske közé futott be, ahol úgy állt meg a forró levegő, hogy szinte kést lehetett volna döfni idelé. Rettenetes volt. Azóta, ha olyasmit hallok, hogy a búvárnak, a sportolónak, vagy a bányásznak légszomja volt, s félpercekre automatikusan megáll a tüdőm, mígnem telis-teli szippantom: boldogan, hogy élek. Ezek az apróboldogságok előfordultak akkortájt is, s néha szinte eretnekség számban. A „légiveszély Baja—Bácska” felhívás városainkban halálfélelmet keltett. A halált hozó, magasan csillogó gépszörnyek felmorajlása nekünk azt jelentette 1944 nyarán, hogy beszökdécselhettünk az erdő alá, kifújni magunkat, egyáltalán lélegzetet venni. Máskor meg a délutáni zivatarban ömlő, kalászt és kévét sodró zápor azt, hogy elhúzunk órák hosszat, sok kialvatlan éjszaka után. Gépmoraj a gabonatáblák fölött... Tizenötezer jól előkészített, pótalkatrésszel ellátott kombájn vágja a rendet ezekben a napokban, hetekben. A gabonatáblák nagyobbik felén számítás szerint nem több, mint két hét alatt végeznek, s másutt is nemsokára, s ha a gazdaságok az elmúlt évek jó tapasztalatai szerint segítik a géppel gyengébben ellátott területeket. És ezzel együtt a cséplés is befejeződik, ami azért nagy szó, mert a föntebb írt nehéz aratások után kegyetlen négy-öt hét következett még a cséplőgép mellett. A harmincezer kombájnos, az üzemanyag- és terményszállítók, szervmunkások, szerelők, gépjavító és raktári munkások; vajon hányan lehetnek összesen?Legfeljebb százezren. A népesség alig egy százaléka elhessent egy — ma már csak képzeletbeli árnyat, a kenyértelenségtől való félelmet a tízmillió homlokáról.Hogyilyen kevesen megoldhatják a várhatóan nagy termés betakarítását, abban sok más embernek is része van. Az elmúlt másfél évtized alatt hatszorosára emelkedett az ipari eredetű anyagok felhasználása a mezőgazdaságban. Ezen belül műtrágyából mintegy kilencszeresére, kőolajipari termékekből négyszeresére nőtt a fogyasztás. Jelentősége továbbá a szinte „észrevétlenül" dolgozó kis létszámnak, hogy a mostani egyéb munkákra, növényápolásra, zöldség-, gyümölcsszedésre is jut ember. Sokan emlegetik: szépen keresnek a kombájnosok. Ez biztosan így van, de hogy mennyit, azt nem tudom. Pedig közöttük dolgozik most több tucat ismerős, rokon, jó barát. De a beszélgetések során erről valahogy sohasem kerül szó. A fiatalja tán meg is mosolyogna, ha számítgatni kezdeném, hogy három heti aratásért három mázsa búzát, a cséplésért sem sokkal többet, két hónapi embertelen küzdelemért mintegy 2000 forint értéket kaptam. Ám nem a nevetséges pénzérték volt a fontos! Az élelmezési kormánybiztos szűken számolt, két mázsa volt s az évi búza fejadag. S megért az minden erőfeszítést, hogy korosodó két szülőm oly sok gonddal terhelt arca egy kissé megnyugodott, amikor augusztus végén felbordtam a padlásunkra mindhármunk egész évi kenyérnekvalóját, a tíz-tizenkét zsák búzát. Az aratási, cséplési keresményemet. Én, mert (két bátyám a háborúban) nem volt helyettem, aki megtegye. Ezt hordják össze most ők százezren, valamennyiünk padlására, mert helyettük nem teszi meg senki más! Holka Vilmos !.... retünk, máskor gyűlölünk. Ők azok, akik az ölükben levő napi tíz- vagy éppen százezrekből sem adhatnak-adnak kölcsönt. Ők azok, akik — az örök létszámhiány miatt — és miattunk idő előtt lesznek idegesek és betegeskedők. De a jelzők helyett nézzük a példákat, az eseteket és az embereket. Amíg a feleségem bemegy az üzletbe,kihasználom az alkalmat, és azonnal kikezdek egykék szemű, gödrös arcú tündérrel. A kék szemű pillanatokon belül veszi a lapot és visszamosolyog. Javában szemezgetünk, amikor vörös arccal és nagyon mérgesen megjelenik az én tündérem édesanyja. Mindent mond, csakjót és szépet nem. — Hát ez már a szemétség csúcsa. Nézze meg, számoljon utána maga is. Tegnap egyhetvennel, ma meg hat negyvennel számoltak többet. A tündér pityeregnikezd, az anya megkér, hogy a mosolygás helyett gügyögjek és tologassam ababakocsit. Ezzel újra visszaviharzik az üzletbe, de pár perc múlva jön is két csokit tartva a kezében. — Ezt adták a pénz helyett. Pedig most nem is akartam csokit venni a gyerekeknek ... Más eset. Évek óta tudtam már, hogy ismerős rokon dolgozik a Duna Áruházban. Azonnal észrevettem és jó negyedórán át vártam, hogy hátranéz majd. Kicsit görnyedten állt a kasszában és percnyi megállás nélkül verte a gép billentyűit. Vettem én is egy kosarat, beletettem két darab egyforintos Sportszeletet és beálltam a pénztár előtt kígyózó sorba. Beütötte a két forintot, el is vette, de rám sem nézett. Köszöntem, szóltam neki, de még egy negyedórát kellett várnom, mire két perc időre el tudott szabadulni. — Ez itt így megy. Itt nincs megállás — mentegetődzött és újra visszalépett a billentyűshez. Pár nap múlva találkoztunk ismét, de akkor családi körben. Láttam, hogy le vannak töredezve akörmei és cigarettázás közben enyhén remeg a keze. Egy papagájjalbüszkélkedett. A papagáj díszes kalitkában csipogott. Egy vevőtől kapta ajándékba. — Miért csinálod ezt a munkát? - kérdeztem, és panaszokat vártam,meg siránkozást, hiszen heteken át alig van ideje, hogy eljusson a fodrászhoz. Ha délutános, este szinte belezuhan az ágyba, és sokszor még álmában is a billentyűit veri. Egyszerű választ kaptam: — Szeretem ezt a munkát. Esküszöm, azóta is töröm a fejem, mi az isten csudáját szerethet ezen, és egyáltalán meddig bírhatja, meddig bírja ezt a tempót? A HORIZONT ÁFÉSZ 3. számú önkiszolgáló boltjánakkirakatában olvasom a nagybetűs táblán: Csúcsforgalom ...