Képes Újság, 1979. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-28 / 17. szám
Véresőben kalász-idő dőlt hanyatt ázott kocsmaasztalon kelt a nap gondolat-melegű kéziratpapír ez volt a múlás ellen takaró fölásottan a semmi gödrei csatakos estet vártak dögleni ORSOVAI EMIL Áttörés egyszerre lélegeztek milliók imát átkot vagy csíziót de valakik a félholt Hunnia felett áttörték végre a szennyeget és fényleni kezdtek új napok fölengedt ökölből kéz csillagok végig az egész ütés-éjjelen ordított a meztelen jelen Az ünnepi asztalon egy kancsó vörös bor. A poharat — velem szemben — deres hajú öregember emelgeti. Régi május elsejékre emlékezünk. — Melyik volt a legemlékezetesebb ? — A defektes! — hunyorint Gabona Péter, akinek szájából furcsán hangzik az ilyen motorizációs kifejezés, de hát ő tudja, mit akar mondani vele. Akkoriban úgy volt — kezdi a történetet —, hogy azt, aki egy gebe lovat vagy jármálható tehénkét mondhatott magáénak, jobban megsüvegelték, mint a papot. Az ilyenek fogták meg az isten lábát, mert sok szegényember hiába kapott földet, nem volt mivel felszántani. No persze, csodákra nem vártunk. Nekiestünk a földnek, ki kapával, ki ásóval, hogy valamit belevethessünk. Én is már egy hete jártam a Lapis-dűlőre az aszszonnyal, de az öt hold juttatott földből jó, ha másfelet meg tudtunk forgatni. Gondoltam, kiparancsolom a gyerekeket, de hát a legnagyobb is csak tízéves volt, és nem vitt rá a szívem. Inkább elvánszorogtam egyik este az unokaöcsémhez, Baka Bálinthoz, s mondom neki: ha istent ismersz, testvér, könyörülj rajtam, add ide legalább egy napra a lovat meg az ekét, mert lassan a nyár is ideér, vetni kell. Azt mondja nekem a nyakas Bálint öcsém: ő nem ismer istent, mert hogy ő kommunista, de emberséget igen, és ha jó nekem a május elseje — amikor ő a falu küldöttjeként a megyeszékhelyen ünnepel —, akkor vihetem a lovat meg az ekét. Azon az emlékezetes napon a rossz gebével már kora hajnalban kint voltunk a Lapis-dűlőn. Az asszony vezette a lovat — hadd mondom meg a nevét is, Viharnak hívtuk —, és a fordulókon kicsit megpihentünk. Megígértem Viharnak, hogy délben dupla ablakot kap, és illatos lóhereszénát, ezt is úgy kunyeráltam valamelyik rokontól. Lassan, de szaporodott a friss barázda. Fzüstük után, tíz óra tájban, odasaccoltam, hogy ha így haladnánk estig, egy hold földet is felszánthatunk, ami bizony még két erős lónak is becsületére válna. De hol volt még az este! Én csak az ekére figyeltem. Feleségem vette észre, hogy nem messze tőlünk, vagy négyszáz méternyire, a postaúton egy teherautó vesztegel. Orosz katonák mozogtak körülötte. Aztán, mikor néhány forduló után újra nagyobbat szusszantottunk, mondja az asszony — nem kis ijedtséggel —, hogy nézzem csak, jön felénk az egyik katona. Ha jön, hát jön! Mi meg — biztatom a lovat —, forduljunk új barázdára. De félszemmel odasandítottam a postaútra, és látom, hogy az ácsorgó teherautó mellett már egy másik is ott van. Valami balsejtelem bujkált bennem, később pedig el is hatalmasodott, mert a katona egyre közelebb ért hozzánk. Vajon mit akarhat? Már mondta is a magáét, de nem értettem, pedig érthettem volna,mert a frontátvonulás után a gyerekek is tudtak enynyit: — Kicsi robot! — mondta még egyszer a katona. — Nu! Davaj, továris! Megőrültél?— néztem kétségbeesetten a pelyhes állú kiskatonára. Kézzel-lábbal magyaráztam, hogy egy világ dől össze bennem, ha ennek a nagy napnak minden percét ki nem használhatom. A legényke — a fiam is lehetett volna —, megmarkolta a karom, de eleresztette máris, mert az asszony sírva fakadt. A társai közül szaladt is már hozzánk egy tatárképű mérges kis ember. Beszélt, kiabált, hadonászott. Mit tehettem, a lovat a szekérhez vezettem, s elibe löktem, idejekorán, a szénát. Az asszony csendesen sírdogált, engem meg még a verejték is kivert attól a gondolattól, hogy itt kell hagynom az egészet, éppen most, amikor már rendben mentek a dolgok. — Kicsi robot? — kérdeztem mérgesen. — Defekt! — tárta szét karját a tatárképű, és már el is mosolyodott egy kicsit. No — gondoltam —, te sem vagy éppen emberevő, ami igaz is volt, mert amikor a teherautóhoz értünk, egy üveget nyomott a kezembe, még mutatta is, igyák. Ukwaissfl írsáL DÁVID JÓZSEF Defekt BORBÉLY TIBOR Pipacs A földszintes falu, Monor fia áll most a város gyár szülte házának magasában, egymagában. Odalent mélyen valahol, a szél hozta pipacshoz zöld füvecske hajol. Ezt súgja neki: „Lázadó-piros színed, poros vidékről jött vadóc, — itt csak úgy igaz, ha a magasból is meglát valaki!”