Képes Újság, 1980. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-06 / 36. szám
Szombaton este nekivágott a nagykörútnak. A levegő lágy volt, déli szél fújt, s az ostorlámpák kórházi fényében színesen és lármásan áramlott a tömeg. Feszülő nadrágú lányok, feszülő nadrágú fiúk, fel-felcsattanó kacagások. Elgyönyörködtette a felfedezés, hogy itt egy csomóban láthat mindent, amire szüksége van, amire vágyhat. Bőség a kirakatokban, bőség az utcán, annyi minden és annyi mindenki, hogy se szemmel, se fantáziával nem győzte. Odahaza, a falujában, hogyha házasságra, szerelemre gondolt, egy tucat nő vonult el képzeletében, mindig ugyanazok. Tévét, rádiót, s még sok egyebet vásárolhatott a népboltban, bort, pálinkát ihatott a kocsmában. A kívánságok egy csoportjával viszont elkerülhetetlenül együttjárt az utazás képzete. Egyházaskenyeresen nem árulnak villanyborotvát, és tánchelyek sincsenek. Idáig olyanformán érezte magát az életben, mint vendég a rossz háziasszonynál, aki szakadatlanul rohangál a konyha és az ebédlő között. A zsivajgó nagykörutat viszont ezen a szombat estén, első Pesten töltött víkendjén, dúsan megterített asztalnak látta, megeredt a nyála, összeszorult a torka, megdobbant a szíve. Az élet terített asztalát csak az üzemi étkezdében látta. A korszerű monstre vállalatokban még azok sem ismerik személyesen egymást, akik ugyanabban az épületben dolgoznak. Hónapok óta dolgozott már az Üzemtervben, de soha nem pillantott föl a mosogatólészerű levesről, hogy ne látott volna új arcokat. A szürke hivatalnokok között dús idomú asszonyok, hetyikemellű lányok tűntek fel egy-egy csillogó pillanatra, hogy aztán nyomuk vesszen. Egy alkalommal átküldték a főépületbe valami istállókombinát tervdokumentációjának utánanézni. Ekkor megismerkedett egy sereg, kedvére való, s egy nagyobb sereg kedvére nem való lánnyal, asszonnyal. Megint úgy érezte, hogy közel került az élet terített asztalához. Kivált, amikor a zömök, tatáros képű Fruzsinka — rajzoló a főépületben — elfogadta a meghívását. Szerelmük beteljesedése napján, az ágyban, Dániel összefonta két kezét a tarkója alatt, a mennyezetre nézett, s eltűnődött. — Hát nem furcsa? — kérdezte. Nem furcsa, hogy ennyire boldogok vagyunk? Nem furcsa, hogy ... — Szerintem egyáltalán nem furcsa. — Nem értesz! Arra gondolok, hogy szinte nap mint nap láttuk egymást az étkezdében, egymás közelében dolgoztunk, és mégis... Mégis csak egy véletlen következtében ismerkedtünk meg. Dániel házasságról, gyerekről beszélt, s terveket szőtt az együtt töltött nyári szabadságra. — Én nem akarok hozzád menni — mondta Fruzsinka. Kapcsolatuk harmadik hónapjának elején Fruzsinka illedelmesen bocsánatot kért tőle, hogy nem mehet el hozzá, mint ahogy megbeszélték, mert egy orvos feleségül veszi. Indoklásképpen egyre ezt ismételgette: — Nem tehetek másként! Nem tehetek másként! — De miért? — kérdezte Dániel, és búsan nézett a távozó után. Fruzsinka rövideket lépett, ahogy rövid, izmos lábaihoz, ugyancsak rövid és izmos törzséhez illett. Nem látszott rajta, hogy a talpa alatt összetört remények cserepei ropognak. Aztán egy újabb adminisztrációs hanyagság miatt az élet terített asztaláról-b eléje lépett Beácska, dús idomainak JLL első pillanatra áttekinthetetlen látványával. Teste olyan szemérmetlenül kívánatos volt, hogy felöltözve is meztelennek hatott. Kacagása, gödröcskés mosolygása, csapongó nézése, mind-mind csupa kihívás. Mégis magányosnak látszott, maga jött, maga evett az étkezdében. — Leülhetek? — kérdezte Dániel. Egy kéken-pirosan-fehéren villanó mosoly, s egy mondat: — Olyan unalmas egyedül enni. A szem, a száj, az arc, a kezek, a karok szakadatlan játéka annyira elfoglalta, hogy alig lelt szavára. Túláradó nőiségével Beácska elütött az uralkodó nőtípustól, valami mást, valami különlegességet képviselt. Dániel javaslatait, hogy ide vagy oda menjenek, visszautasította, de szemlátomást nem úgy, mint aki csakugyan nem akar találkozni. — Nézze — mondta a férfi határozottan —, történjék bármi, találkozni akarok magával, vendéglőben, presszóban, mindegy, csak már egyszer éreztem, hogy az a találkozás az enyém, és nem véletlen. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Terített asztal CSIZMADIA ZOLTÁN Többen is kérdezték már, miért részesítem, ebben a sorozatban, ennyire szembeötlően előnyben a hódmezővásárhelyieket és körüket, valamint a szolnokiakat, egyszóval, az alföldi iskolát. Alföldi iskola? Nem is tudom, őszintén szólva: lehet-e, érdemes-e, okos dolog-e tájegység szerint „iskolába sorolni” képzőművészetünket. Tulajdonképpen már Nagybánya esetében se precíz e dolog. Nem is beszélve — akár a hajdani, akár a mai — Szentendréről. Csizmadia Zoltánra fordítva a szót — elvégre most róla akarok beszélni —, sem a legragyogóbb ötletességre vall az alföldi iskolába sorolni őt. Bár szokás, hivatalosan is. Szégyellni való, ugyanis — hitem szerint —, nincs rajta. Csizmadia Zoltán negyvenhét éves, és Mátészalkán született. És volt már kiállítása, példának okáért, Tatán és Dániában. Élt és dolgozott, sokáig, Veszprémben is, jóllehet, szíve városa, ha csak egyikeként is a soknak, de Budapest is. Amit csinált — erről tanúskodik ez a „Hortobágyi tanya" is —, tömören, őszintén és nem blöff, ugyanakkor, őszintén, de költőien indulatos, miközben — szégyenkezés nélkül bevallottan! — köze van az élethez, köze ahhoz, ami körülvesz minket. Az Alföldön messzire lehet látni. Nem kell hozzá iskolásnak lenni. Kisiskolásnak sem. Se múltban maradottnak, triviálisabban szólva, konzervatívnak sem. Hiszem, hogy — ma sem. S. GY. F. Hortobágyi táj