Képes Újság, 1980. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-06 / 36. szám

S­zombaton este nekivágott a nagykörút­nak. A levegő lágy volt, déli szél fújt, s az ostorlámpák kórházi fényében színe­sen és lármásan áramlott a tömeg. Fe­szülő nadrágú lányok, feszülő nadrágú fiúk, fel-felcsattanó kacagások. Elgyönyörköd­tette a felfedezés, hogy itt egy csomóban láthat mindent, amire szüksége van, amire vágyhat. Bőség a kirakatokban, bőség az utcán, annyi minden és annyi mindenki, hogy se szemmel, se fantáziával nem győzte. Odahaza, a falujában, hogyha házasságra, szerelemre gondolt, egy tucat nő vonult el képzeletében, mindig ugyanazok. Tévét, rá­diót, s még sok egyebet vásárolhatott a nép­boltban, bort, pálinkát ihatott a kocsmában. A kívánságok egy csoportjával viszont elke­rülhetetlenül együttjárt az utazás képzete. Egyházaskenyeresen nem árulnak villanybo­rotvát, és tánchelyek sincsenek. Idáig olyanformán érezte magát az életben, mint vendég a rossz háziasszonynál, aki sza­kadatlanul rohangál a konyha és az ebédlő között. A zsivajgó nagykörutat viszont ezen a szombat estén, első Pesten töltött víkendjén, dúsan megterített asztalnak látta, megeredt a nyála, összeszorult a torka, megdobbant a szíve. Az élet terített asztalát csak az üzemi ét­kezdében látta. A korszerű monstre vállala­­tokban még azok sem ismerik személyesen egymást, akik ugyanabban az épületben dol­goznak. Hónapok óta dolgozott már az Üzemterv­ben, de soha nem pillantott föl a mosogatólé­­szerű levesről, hogy ne látott volna új arco­kat. A szürke hivatalnokok között dús idomú asszonyok, hetyikemellű lányok tűntek fel egy-egy csillogó pillanatra, hogy aztán nyo­muk vesszen. Egy alkalommal átküldték a főépületbe va­lami istállókombinát tervdokumentációjának utánanézni. Ekkor megismerkedett egy sereg, kedvére való, s egy nagyobb sereg kedvére nem való lánnyal, asszonnyal. Megint úgy érezte, hogy közel került az élet terített asz­talához. Kivált, amikor a zömök, tatáros képű Fruzsinka — rajzoló a főépületben — elfo­gadta a meghívását. Szerelmük beteljesedése napján, az ágyban, Dániel összefonta két kezét a tarkója alatt, a mennyezetre nézett, s eltűnődött. — Hát nem furcsa? — kérdezte. Nem fur­csa, hogy ennyire boldogok vagyunk? Nem furcsa, hogy ... — Szerintem egyáltalán nem furcsa. — Nem értesz! Arra gondolok, hogy szinte nap mint nap láttuk egymást az étkezdében, egymás közelében dolgoztunk, és mégis... Mégis csak egy véletlen következtében ismer­kedtünk meg. Dániel házasságról, gyerekről beszélt, s ter­veket szőtt az együtt töltött nyári szabad­ságra. — Én nem akarok hozzád menni — mondta Fruzsinka. Kapcsolatuk harmadik hónapjának elején Fruzsinka illedelmesen bocsánatot kért tőle, hogy nem mehet el hozzá, mint ahogy meg­beszélték, mert egy orvos feleségül veszi. In­doklásképpen egyre ezt ismételgette: — Nem tehetek másként! Nem tehetek másként! — De miért? — kérdezte Dániel, és búsan nézett a távozó után. Fruzsinka rövideket lé­pett, ahogy rövid, izmos lábaihoz, ugyancsak rövid és izmos törzséhez illett. Nem látszott rajta, hogy a talpa alatt összetört remények cserepei ropognak. Aztán egy újabb adminisztrációs hanyag­­ság miatt az élet terített asztaláról­­-b eléje lépett Beácska, dús idomainak JL­­L első pillanatra áttekinthetetlen látvá­nyával. Teste olyan szemérmetlenül kívánatos volt, hogy felöltözve is meztelen­nek hatott. Kacagása, gödröcskés mosolygása, csapongó nézése, mind-mind csupa kihívás. Mégis magányosnak látszott, maga jött, maga evett az étkezdében. — Leülhetek? — kérdezte Dániel. Egy kéken-pirosan-fehéren villanó mosoly, s egy mondat: — Olyan unalmas egyedül enni. A szem, a száj, az arc, a kezek, a karok szakadatlan játéka annyira elfoglalta, hogy alig lelt szavára. Túláradó nőiségével Beács­ka elütött az uralkodó nőtípustól, valami mást, valami különlegességet képviselt. Dániel javaslatait, hogy ide vagy oda men­jenek, visszautasította, de szemlátomást nem úgy, mint aki csakugyan nem akar találkozni. — Nézze — mondta a férfi határozottan —, történjék bármi, találkozni akarok magával, vendéglőben, presszóban, mindegy, csak már egyszer éreztem, hogy az a találkozás az enyém, és nem véletlen. KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Terített asztal CSIZMADIA ZOLTÁN Többen is kér­dezték már, mi­ért részesítem, ebben a sorozat­ban, ennyire szembeötlően előnyben a hód­mezővásárhe­lyieket és körü­ket, valamint a szolnokiakat, egyszóval, az al­földi iskolát. Alföldi iskola? Nem is tudom, őszintén szólva: le­het-e, érdemes-e, okos dolog-e táj­egység szerint „iskolába sorolni” kép­zőművészetünket. Tulajdonképpen már Nagybánya esetében se precíz e do­log. Nem is beszélve — akár a haj­dani, akár a mai — Szentendréről. Csizmadia Zoltánra fordítva a szót — elvégre most róla akarok beszél­ni —, sem a legragyogóbb ötletes­ségre vall az alföldi iskolába sorolni őt. Bár szokás, hivatalosan is. Szégyellni való, ugyanis — hitem szerint —, nincs rajta. Csizmadia Zoltán negyvenhét éves, és Mátészalkán született. És volt már kiállítása, példának okáért, Tatán és Dániában. Élt és dolgozott, sokáig, Veszprémben is, jóllehet, szíve városa, ha csak egyikeként is a soknak, de Budapest is. Amit csinált — erről tanúskodik ez a „Hortobágyi tanya" is —, tömören, őszintén és nem blöff, ugyanakkor, őszintén, de költőien indulatos, miköz­ben — szégyenkezés nélkül bevallot­tan! — köze van az élethez, köze ah­hoz, ami körülvesz minket. Az Alföldön messzire lehet látni. Nem kell hozzá iskolásnak lenni. Kis­iskolásnak sem. Se múltban mara­dottnak, triviálisabban szólva, konzer­vatívnak sem. Hiszem, hogy — ma sem. S. GY. F. Hortobágyi táj

Next