Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
Ünneplőben nekem némelykor kötelező „kiöltözni”, hogy úgy mondjam beosztással járó feladat. Megemlíteném az üzleti tárgyalásokat. Az elegáns partner jó benyomást gyakorol környezetére, bizalomkeltő tényező és óhatatlanul növeli annak a cégnek a tekintélyét, amelyet külsejével is képvisel. Nálunk a feleségem ízlése az uralkodó ízlés, mindannyian elfogadtuk, meg vagyunk vele elégedve. A divattal meg úgy vagyok, hogy divat van és miután van, nem vonatkoztathatjuk el magunkat tőle. Részben a tévé segítségével, részben nyugdíjas varrónő nővérem közreműködésével tartunk lépést, mértékadó módon a divattal. Újságíró: Annyiban igen, anynyiban adok magamra, hogy ne legyek ápolatlan. Mindazonáltal a borostát bocsánatos bűnnek tartom s ha csak tehetem, kétnaponként borotválkozom, de belefeledkezve a szőlőmbe, néha három napig is kibírom szakállasan. Az öltözékre nem sokat adok. Olyan, amilyen, csak a célnak megfeleljen. A praktikus holmikat kedvelem, a kényelmes, egyszerű viseletét. Csak kár, hogy nem vagyok elég bátor. A jugoszláviai Makarskán, az idegenforgalmi újságírók európai tanácskozásán irigykedve néztem a francia fotóriporter kollégát, aki egy szál ingben és farmerben érkezett. Fogadásokon is ebben a szerelésben jelent meg. Irigyeltem, de hogy én is úgy nézzek ki, mint ő, arra gondolni sem mertem. Mi bőröndökkel jártuk Jugoszláviát, ő meg egy fogkefével. A divatra nem sokat adok, de azért azokat is megértem, akik koplalásig divatoznak. A nagyvonalú eleganciának viszont mindenkor csodálója vagyok. Kérdés: Módjában áll szépen járni? Kárpitos: Igen. Szeretném felsorolni, miből áll a családom ruhatára, de lehetetlen felsorolni, mert fogalmam sincs róla, hogy összesen hány pár cipőnk, hány öltöny ruhánk, mennyi fehérneműnk van. Nem akarok dicsekedni: három szekrény teli van. Egyikben a férjem öltönyei lógnak, és nekünk a lányommal is van egy-egy szekrényünk. Ing, cipő, nyakkendő számolatlan. Telik rá. Dolgozunk és a férjemnek az a szavajárása „ami nekem megtetszik, azt én bizony megveszem”. Igazgató: Igen. Van talán hat öltönyöm, de nekem több nem is kell. Ingből van sok, nem tudom megmondani, mennyi. A fehér és a világos ingeket szeretem. Szenvedélyem a nyakkendő. Külföldről, ha mást nem, egy szép nyakkendőt biztosan hozok. Túl sokat nem költünk ruházkodásra. Én annak sem látom értelmét, hogy drága holmikkal rakjuk körül magunkat. Nekem például az ezerkétszáz, ezerháromszáz forintos konfekció öltöny nagyon megfelel. Nyugodtan kijelentem: családomban a rongyrázás ismeretlen. Újságíró: Igen, nekem is, családomnak is. Hangsúlyozom: szépen, tehát rendesen, tisztességesen. Öltözködésben mi az utca emberét követjük, azt, aki szolid, mértéktartó, sose hivalkodó, és talán egy fokkal mindig lehetőségei alatt öltözködik. Kérdés: Mi hiányzik a családi ruhatárból? Kárpitos: Ma semmi, de holnap biztosan hiányozni fog valami. Igazgató: Nem tudom megmondani. Újságíró: Egy női átmeneti kabát, egy pár női szandál, egy 24-es gyermekcipő, más most nemigen. Kérdés: Mikor öltöznek ünneplőbe? Kárpitos: Ritkán. Egy évben talán ötször vagy hatszor. Május 1-én, húsvétkor, ballagáskor és színházba. Igazgató: Ünnepségre, vendégségbe, üzleti tárgyalásra, fogadásra természetesen mindig ünneplőbe öltözöm. Újságíró: Ritkán. Tavaly összesen kétszer öltöztem igazán ünneplőbe. Először május elsején, másodszor decemberben, a sajtó napján. Kérdés: Ki a szabója? Kárpitos: Varrónőmet Marosi Jánosnénak hívják, férjem szabóját Pásztor Ádámnak. Igazgató: Nincs szabóm. Újságíró: Egy idős mester a szabóm, nevét nem árulhatom el, mert fél az adóhivataltól, pedig erre semmi oka. Kérdés: Csakugyan ruha teszi az embert? Kárpitos: Is-is. Igazgató: Nem. Újságíró: Ördög tudja. Amikor sárosan, csatakosan valahonnét megérkezem, nekem a szállodaportások legtöbbször a leghitványabb szobát adják, elegáns gépkocsivezetőnknek meg a legjobbat. Így élünk? Nagyjából így. Szeretünk szépen járni, van is miből, de a mindenkor meglevő szélsőségeket leszámolva azért nem visszük túlzásba a költekezést. Statisztikai tény, hogy gyomrunknak kedvezve élelmiszerekre sokkal többet költünk, mint ruházkodási cikkekre. Háromszor annyit. Az ötvenes években a lódenkabát és a micisapka volt a divat. Erre gyakran emlékezünk és emlékeztetnek is minket a Rákosi-rendszernek visszamenőleg bátran beolvasó írásművek. Ezek a lódent, a micisapkát vonalas és kötelező káderviseletként emlegetik. Pedig az „ábra” egészen más volt, az, hogy negyvenöt után másra, többre évekig nem tellett. Nem egy kárpitosnak, még egy igazgatónak sem volt ruhatára. Mindazonáltal a május elsejék akkor is szépek voltak, emlékszem, a szegényes holmikban is nagyon szépek. Igen, Lakó Pista, aki évtizedek óta a Szolnok megyei Tanács dolgozója, első ünneplőjét, egy rend vászonöltönyt 1952-ben Kecskeméten, éppen május elsejére vásárolta. Hányan, de hányan vagyunk, akik ünneplőt akkoriban húztunk először magunkra. Szekulity Péter Dr. Gscheidt Mátyás, a Hőgyészi Állami Gazdaság igazgatója. (Fotó: Karfi István) „ ... a munkahelyen ne legyünk slamposak, elhanyagoltak” Tóthék avagy ünneplőben egy mohácsi munkáscsalád. „Adunk a divatra, és igyekszünk lépést tartani vele”