Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 18. szám
Sorsfordító évtizedek A kormánybiztos Volt az 1956-os ellenforradalom utáni időknek egy különleges csapata, amelynek tagjai rendkívüli tettet vittek véghez. Rendet próbáltak teremteni a zűrzavarban, kézben tartani igyekeztek olyan területeket — vállalatokat, intézményeket —, amelyeknek fennmaradása, munkája rendkívül fontos volt a társadalom számára. Megbízatásuk mindössze néhány hónapra szólt. Talán ezért is bánt szerepükkel olyan mostohán a napi krónika, de a hosszabb távot átívelő történetírás is. Az újságíró csak hoszszas keresés után akadt közülük egyre, s most úgy kezd a történet megírásához, hogy legyen az írás egy kis jóvátétel, a mulasztás szerény pótlása. * A kormánybiztost, akinek rendszerint drámai helyzetekben kell intézkednie, kemény, ellentmondást nem tűrő, parancsnoktípusnak képzeli az ember, Szász Károly miniszteri tanácsostól pedig mi sem áll távolabb, mint a harciasság. Rátekintve inkább a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a jóság és szelídség jegyeit láthatja az ember. Az Ipari Minisztérium egyik szerény szobájában ülünk. — Hogy kapott kormánybiztosi kinevezést? — Nem nyomoztam utána, hogy kerültem a „kalapba”, de megpróbálom addigi pályafutásomat elmondani, abból talán kiderül egy és más. — Hallgatom ... — Viharos gyerekkorom volt, Kolozsváron éltünk, majd Bukarestben. Tanulni ismét Kolozsvárra kerültem vissza, s hogy ez így alakult, abban nagy szerepe volt bátyámnak, aki 1932- ben ott, Kolozsváron belekerült a munkásmozgalomba. Negyvennégy őszén kaptuk a papírt, hogy a várost kiürítik. Kalandos úton jutottam el Tatabányára, ahol akkorra a bátyám dolgozott. Ott ért a felszabadulás. Talán mondanom sem kell, bátyám mellett kommunista lettem, egészen fiatalon. Műegyetemet végeztem, egyetem után azonnal a Szovjetunióba küldtek négyhónapos tanulmányútra s végül az Inotai Alumíniumkohónál kezdtem dolgozni. Ekkor már nős ember voltam és két gyermek apja, később a harmadik gyermekáldás is beköszöntött. — Eddig szép, egyenes ívű a pálya. — Lett ez még szebb is. Úgy látszik, nem dolgoztam rosszul Inotán, mert 1954-ben bevittek a pártközpont ipari osztályára dolgozni. Jó szakemberek, jó vezetők társaságában dolgoztam körülbelül fele jövedelemért, mint amennyit Inotán kaptam. — És eljött ötvenhat... — Én 1956 november első napjaiban ott voltam állás nélkül, mert a pártközpontba bemenni sem lehetett, a minisztériumban pedig — akkor még működtek a forradalmi bizottságok, munkástanácsok — én a négyhónapos moszkvai utam miatt nemkívánatos személy voltam. November hatodikén lett állásom, majd nem sokkal később, november vége felé Szekér Gyula, aki akkor a nehézipari minisztériumot irányította, és Kocsis József — főosztályvezetőm — leültek velem beszélgetni. Párttag vagy? — kérdezték. Mondom: igen. Lemennél vidékre? Almásfüzitőre? Bólintottam. Persze, a dolog nem ment olyan egyszerűen. Előbb az Almásfüzitői Timföldgyár munkástanácsának el kellett engem fogadni, hogy ott miniszteri biztos lehessek. Megtörtént. Január másodikén kaptam meg a megbízólevelet Apró Antaltól, a kormány iparügyi miniszterétől. A munkástanács egy Zákány Zoltán nevű főmérnök, az akkori vezető ajánlására fogadott el, Zákányt pedig Inotáról ismertem, tudtunk egymásról. Ő egyébként a Horthy hadsereg repülőtisztje volt. — És kiállt a kormánybiztos mellett... — Igen. Józan, reálisan gondolkodó, jó szakember volt. De folytatom, amit elkezdtem. Első munkanapomon Zákányt faggattam: mi van az üzemben, ahol egyébként kétezer ember dolgozott és ennek megfelelően hatvanegy tagú munkástanács irányította a munkát. Másnap reggel felcsapódik az ajtó és három marcona külsejű férfi áll előttem. Egyikük előlépett: Kormánybiztos úr! Ülésezik a min k Szász Károly miniszteri tanácsos, az egykori kormánybiztos — ma... ... és 25 évvel ezelőtt, egy üzemlátogatáson Az Almásfüzitői Timföldgyár (Fotó: ifj. Soproni Béla)