Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-01 / 18. szám

Sorsfordító évtizedek A kormánybiztos Volt az 1956-os ellenforradalom utáni időknek egy különleges csapata, amelynek tagjai rendkí­vüli tettet vittek véghez. Rendet próbáltak teremteni a zűrzavar­ban, kézben tartani igyekeztek olyan területeket — vállalatokat, intézményeket —, amelyeknek fennmaradása, munkája rendkí­vül fontos volt a társadalom szá­mára. Megbízatásuk mindössze néhány hónapra szólt. Talán ezért is bánt szerepükkel olyan mostohán a napi krónika, de a hosszabb távot átívelő törté­netírás is. Az újságíró csak hosz­­szas keresés után akadt közü­lük egyre, s most úgy kezd a történet megírásához, hogy le­gyen az írás egy kis jóvátétel, a mulasztás szerény pótlása. * A kormánybiztost, akinek rendszerint drámai helyzetekben kell intézkednie, kemény, ellent­mondást nem tűrő, parancsnok­­típusnak képzeli az ember, Szász Károly miniszteri tanácsostól pe­dig mi sem áll távolabb, mint a harciasság. Rátekintve inkább a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a jóság és szelídség jegyeit lát­hatja az ember. Az Ipari Minisztérium egyik szerény szobájában ülünk. — Hogy kapott kormánybiztosi kinevezést? — Nem nyomoztam utána, hogy kerültem a „kalapba”, de megpróbálom addigi pályafutá­somat elmondani, abból talán kiderül egy és más. — Hallgatom ... — Viharos gyerekkorom volt, Kolozsváron éltünk, majd Buka­restben. Tanulni ismét Kolozs­várra kerültem vissza, s hogy ez így alakult, abban nagy sze­repe volt bátyámnak, aki 1932- ben ott, Kolozsváron belekerült a munkásmozgalomba. Negyven­négy őszén kaptuk a papírt, hogy a várost kiürítik. Kalandos úton jutottam el­­ Tatabányára, ahol akkorra a bátyám dolgo­zott. Ott ért a felszabadulás. Talán mondanom sem kell, bá­tyám mellett kommunista let­tem, egészen fiatalon. Műegye­temet végeztem, egyetem után azonnal a Szovjetunióba küldtek négyhónapos tanulmányútra s végül az Inotai Alumíniumkohó­nál kezdtem dolgozni. Ekkor már nős ember voltam és két gyermek apja, később a harma­dik gyermekáldás is beköszön­tött. — Eddig szép, egyenes ívű a pálya. — Lett ez még szebb is. Úgy látszik, nem dolgoztam rosszul Inotán, mert 1954-ben bevittek a pártközpont ipari osztályára dol­gozni. Jó szakemberek, jó veze­tők társaságában dolgoztam körülbelül fele jövedelemért, mint amennyit Inotán kaptam. — És eljött ötvenhat... — Én 1956 november első nap­jaiban ott voltam állás nélkül, mert a pártközpontba bemenni sem lehetett, a minisztériumban pedig — akkor még működtek a forradalmi bizottságok, munkás­­tanácsok — én a négyhónapos moszkvai utam miatt nemkívá­natos személy voltam. November hatodikén lett állásom, majd nem sokkal később, november vége felé Szekér Gyula, aki ak­kor a nehézipari minisztériumot irányította, és Kocsis József — főosztályvezetőm — leültek ve­lem beszélgetni. Párttag vagy? — kérdezték. Mondom: igen. Le­mennél vidékre? Almásfüzitőre? Bólintottam. Persze, a dolog nem ment olyan egyszerűen. Előbb az Almásfüzitői Timföldgyár mun­kástanácsának el kellett engem fogadni, hogy ott miniszteri biz­tos lehessek. Megtörtént. Január másodikén kaptam meg a meg­bízólevelet Apró Antaltól, a kor­mány iparügyi miniszterétől. A munkástanács egy Zákány Zol­tán nevű főmérnök, az akkori vezető ajánlására fogadott el, Zákányt pedig Inotáról ismertem, tudtunk egymásról. Ő egyébként a Horthy hadsereg repülőtisztje volt. — És kiállt a kormánybiztos mellett... — Igen. Józan, reálisan gon­dolkodó, jó szakember volt. De folytatom, amit elkezdtem. Első munkanapomon Zákányt faggat­tam: mi van az üzemben, ahol egyébként kétezer ember dolgo­zott és ennek megfelelően hat­vanegy tagú munkástanács irá­nyította a munkát. Másnap reg­gel felcsapódik az ajtó és há­rom marcona külsejű férfi áll előttem. Egyikük előlépett: Kor­mánybiztos úr! Ülésezik a min­­ k Szász Károly miniszteri tanácsos, az egykori kormánybiztos — ma... ... és 25 évvel ezelőtt, egy üzemlátogatáson Az Almásfüzitői Timföldgyár (Fotó: ifj. Soproni Béla)

Next