Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
Szekulity Péter Egy zalai falu nyáron, aratáskor Nincs se búcsú, se lakodalom, csak éppen megjöttünk. Jenő fényképezni fog, én ismerkedni akarok, Józsi „felszed” néhány kisanyagot. — Zalát nehéz elképzelni gabonaföldekkel. Békést, Szolnokot igen, Zalát nem — mondom útközben Jenőnek, aki zalai gyerek. Gépkocsivezetőnk, egy nagyranőtt póznahosszú fiatalember szótlan s hallgatag. Úticél? Ezt az egyetlen kérdést teszi fel. S mikor megmondjuk neki, Balatonmagyaród, gázt ad s végestelen-végig tisztelettudóan hallgat. Ha Este fölkocsiztunk a hegybe, kemény tekintetű, nyugdíjba készülő Pós Károly téeszelnök szőlőjébe. Napközben nincs ideje holmi eleresztett csevegésre, az irodán a hely se alkalmas erre, itt viszont, ebben a meghitt, magaslati csendben, kibeszélgethetjük magunkat kedvünkre. „Néha ránkfér” — szögezi le Tamás László, a magyaródi téesz szolgálatkész „pénzügyminisztere”. Alkalmi sofőr, mikor nevet, ritkás fogaival, köpés mor sólyával egy ukrán kolhozparasztra emlékeztet, aki örökké huncutságon töri a fejét, miközben még a légynek se vét. Tamás László, ha akarná se tagadhatná le, hogy hetedíziglen földműves-ivadék, arca igazi parasztarc, persze gondbarázdák nélkül, szóval „más”, mai változatban, ami nyilván attól van, hogy neki már nem a határ a hivatala, hanem az iroda. Dehát csak az irodától lenne ennyire sima az arca? Mióta itt vagyok, másodszor gondolok a „gondbarázdák” illékony, múlékony, kissé tehát különös mai természetére. Volt, nincs. Eltűnnek, méghozzá nyomtalanul. Délelőtt megmutatták Borossa András remek festményét, ott lóg a szövetkezeti ház előszobafalán és döbbenetes erővel ábrázolja a belépési nyilatkozat aláírásának drámai percét. Lenyűgözve álltam a kép előtt. Milyen szerencse, hogy Boroksa András megragadhatta ezt a végtelennek tűnő, minden mindegy, csak essünk végre túl rajta történelmi pillanatot, a bizonytalan bizakodást, a tétova feszültséget, a régi paraszti világ legeslegutolsó, az új legeslegelső percét. A képen az alakok arcát még mély gondbarázdák szántják s az a nagyon érdekes, hogy ezek valóságos „gondbarázdák” mostanra a negyedszázaddal már öregebb földművesek arcáról — nem hogy elmélyültek volna — szinte teljesen eltűntek. — Na, mit gondol, hány éves vagyok? — nézett rám kérdően háza hatalmas fás, füves udvarán egy fürge mozgású öregember, név szerint Megyesi Gábor. — Hatvannak nézem. Kinevetett. — Tegyen hozzá még tizenhetet. — Hetvenhét? Bizisten nem látszik meg magán. — Pedig, ha hiszi, ha nem, húztam a kaszát egész életemben. Tudja, erre mifelénk a Kis-Balaton környékén néha még télen is szénát kaszáltunk, örökké. Jenő élő tanú, idevalósi. Tanúsíthatja. Volt olyan esztendő, hogy huszonhat kataszteri holdon kaszáltam le a termést egymagam. Persze a június volt a legfogósabb. Miklós Gyula bácsi valamikor gyakran mondogatta: a júniust a naptárból ki kéne radírozni. Dehát most már ez is csak olyan hónap, mint a többi. Mondják, Megyes Gábor az átszervezés óta megfiatalodott. Nyugdíjasként is rendes dolgozója a téesznek, szóval élete nem tétlen, „de nincs annyi gond”, mondja elégedetten. Ezt helyezi előtérbe az átellenben lakó idős, széparcú asszony, Szalai Gézáné is, aki azt mesélte el, milyen ebédeket hordott annakidején a most nyolcvankét esztendős urának a tarlója. Faluszerte láthattam, legeredményesebben a lét, az élet és vagyonbiztonság kozmetikáz. Ha a szem a lélek tükre, az arc nyilván az életmód tükre. Meggondolkodtató ellentmondás, hogy miközben az öregek megszépülnek, a pihentarcú ötvenesek meg koruknál jóval fiatalabbnak látszanak, az emberek mégis faluszerte panaszkodnak. Egyik a gyomrára, másik a derekára, a szívére vagy a lábára. Elnökünk a zárakkal bajlódik, nyitja az ajtót, megmutatja a pincét, dicsekszik a borával, elmeséli a lépcsőfeljárónál díszlő kétszer termő fügefa idehonosodásának történetét, vettet velünk egy pillantást a szuterénkonyhára, aztán fürgén föltrappol, hogy kitárja a völgyre néző szoba ablakát. Huszonkét éve elnök, nyugdíjba készül, hétközben szellemi munkát végez, hét végén kapál, kaszál, szóval parasztizál. Neki ez a kikapcsolódás. Milyen jó lenne, gondolom, ha a fizikai munkát végző téesztagok megfordítva csinálnák, ha nekik hét végén olykor a szellemi tevékenység jelentené a kikapcsolódást. Megyünk utána a nagyszobába, ahol majd nemsokára asztalhoz ülünk. — Nézzétek — int lelkesülten a völgy felé —, ilyen szépet úgyse láttatok még. Kitekintek az ablakon és áradozva mondom: gyönyörű. Kőhajításnyira hozzánk a zalakarosi gyógyfürdő, távol, a párás ködben kémények, fúrótornyok, lombos fák alá húzódva apró falvak, s földöntúli békesség. Olyan az ember, amilyen a táj, meg a szülőföld, ahonnét vétetett. Erre itt most ismét ráérzek: az egyik táj szülötte hiszékeny, a másiké kíméletlen, az egyiké rámenős, a másiké igénytelen. „Más” a zalai mentalitás, megint más a nógrádi. A Kis- Balaton környéki emberek kitárulkozók, érzelemgazdagok, kissé hiszékenyek, olykor túlcsordulva majdhogynem naivak, és végtelenül vendégszeretők. Sivár lelkű emberek errefelé ritkán teremnek. Sőt még mint Csordás tanár úr, még a jövevény is költő lesz. Még nem is ittam, mégis dalolni volna kedvem. Az elnök ragyog, Pordányi Gyula, a Virágzó téeszrőt szakállú főmérnöke a poharakat rendezgeti, valaki a zalakarosi telekárak fölfutását emlegeti. „Amelyik telek tíz évvel ezelőtt harmincezret ért, most elkel háromszázezerért. Varga Vilmos a gépmunkások brigádvezetője jól járt. Telkét egy kádármester vette meg. Hozzátett a pénzhez még pár százezer forintot és a fürdő közelében emeletes családi házat épített a gyerekeknek.” Emlegetjük, hát megjelenik. Felesége, Rózsi asszony küldte Megyesi Gábor nyugdíjas Pós Károly tsz-elnök 4