Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-09 / 41. szám

papa­ pítottak, de mint a mágnes vonzza őket ma is a Mama, a Papa. Ők is hazajárnak. Sorra megismerték ezt a vonzást a déd­unokák. Saját csemetéimen látom, mekkora és semmivel sem pótolható élmény, ha két­­három napra hazamehetnek Bözsi mamához, Putyi papához. A Mama süt-főz, számon tartja, ki mit szeret. A Papa sohasem felejti el végre tisztességesen rendbe hozni a kis és a nagy cipőket. Gondozza a kertet, „ezért sem kell a boltba menni”, „hadd szedje majd a fá­ról, a bokorról a gyümöcsöt a betoppanó ap­rónép” jeligével. S ha netalán nem megyünk, csöng a telefon, jön a levél, küldik a csoma­got, benne egy Bözsi mama varrta kiskötény, kisszoknya, kisnadrág, csipkés, fodros szok­nya, a barátnők elirigylik, kóstoló a finom­ságokból, málna, szilva, zöldség, és még egy kis zsebpénz is, hogy „könnyebb legyen” jel­szóval. De a Mama se csak varrt­am. Most augusz­tus huszadika előtt kapott köszönő levelet a tanácstól. Sokat és sokáig dolgozott a Nőta­nács, a Vöröskereszt helyi szervezetében, ma is népfrontaktivista és lakóbizottsági tag. Helyben is ő a Mamika, akinek el lehet mon­dani az ügyes-bajos dolgokat, akinek lehet szólni ezért-azért, ha tud, intézkedik, utána­jár, de legalábbis szóvá teszi a gondokat. Szűkebb családjuk huszonnégy fős. Név­napon, ünnepnapon, házassági évfordulókon összejönnek. Nekem, unokamenyüknek is ők az otthon. Biztosan tudom, hogy nemcsak mi huszonné­gyen, hanem több százan, utcabeliek, sashal­miak, volt munkatársak, futó ismerősök mind rajtuk keresztül is „kötődünk a hazához”. Kellenek az ilyen Bözsi mamák, Putyi pa­pák, még sokáig kellenek, hogy emberséget, hitet, derűt, önbizalmat, „adni” tudást ta­nuljunk tőlük. Balázs Jánosné (Kiszner Magdolna) (Mezőtúr) Továbbra is várjuk olvasóink leveleit az ér­dekes emberekről, színes egyéniségekről. garancia? tájékoztatása. Bár hozzáfűzi, hogy a szerviz dolgozói nem voltak egészen korrektek az in­formációval kissé bőkezűbben is bánhattak volna. Pörgessük tovább a történetet. Tajti Béla gépe a garanciális időn belül ismét felmond­ta a szolgálatot. A szervizben most példás gyorsasággal megtörtént a javítás, csak éppen nem a tulajdonos elképzelése szerint. Magyar Sándor erről így vélekedik: „Ép­pen eleget beszélünk arról, hogy a javítható alkatrészeket ne dobjuk ki, hanem javítsuk meg! Ez esetben pedig az alkatrész javítható volt.” A főmérnök álláspontjával elvben egyet­értünk. A készülék azonban még mindig a jótállási határidőn belül volt. Vajon jogában áll-e egy szerviznek az eredeti gyári konst­rukciót módosítva javítani egy garanciális gépet? Dr. Köves István tájékoztatása alap­ján a javítás egyetlen kritériuma az, hogy a gép a javítás után eredeti feladatának meg­feleljen, és értéke a javítás által ne csökken­jen. A KERMI szakvéleménye szerint pedig a gép rendeltetésszerű használatra alkalmas. * Eddig a krónika, amelyiknek talán van ál­talánosabb érvényű tanulsága is. Nevezetesen az, hogy míg a szolgáltatók és a szolgáltatás­ra szorulók érdeke ennyire eltér egymástól, igencsak ismernünk kell jogainkat ahhoz, hogy ne váljunk ennyire kiszolgáltatottá. Hámor Szilvia Munkahelyi pofonok (Fotó: Bohanek Miklós) Egy ebédosztó asszonyról, alkalmazása után három évvel „kiderült”, hogy a munkakörét célszerű lenne megszüntetni, őt pedig, mint „létszámfölöttit” elküldeni a vállalattól. A „főnökség” minderről csak annyit közölt vele, hogy áthelyezik más munkaterületre, szerszámkiadónak. Az asszony, aki egyedül neveli a gyerme­két, meglepődve, s cseppet sem szívesen fogadta el az új, éjszakai műszakkal járó beosztást. Eltelt két év, dolgozott becsü­lettel, mígnem egy újabb üzemszervezés során az derült ki, hogy a szerszámrak­tárra sincs szükség, s­ő, többedmagával, ismét létszámfölöttinek bizonyult. Ekkor „eltették” egy másik üzembe, munkabe­­írónak. Ott jóval kevesebb lett az óra­bére, különben bérfeszültséget okozott volna az új helyén. Most már két éve itt dolgozik, ő úgy érzi, tisztességgel meg­állja a helyét, panasz soha nincs a mun­kájára, mégsem kap órabéremelést és a jutalmakból, prémiumokból is mindig ki­marad. Magában már attól retteg, hogy újra tovább akarják őt „passzolni”. Sze­rintem inkább arról van szó, hogy azt szeretnék, „magától” menjen el a válla­lattól. Félreértés ne essék, azt a törekvést, hogy a vállalatok ésszerűen gazdálkod­janak a létszámmal, s fel akarják szá­molni a látszatmunkára, lógásra alkal­mat adó munkahelyeket, csak dicsérni és üdvözölni lehet. Egyszer már jó lenne elérni hogy mindenki ott dolgozzon, ahol a leghatékonyabban, legeredményesebben tudják foglalkoztatni. És tudomásul kell vennünk azt is, hogy nem a munkához való jogunk szenved olyankor csorbát, ha más munkahelyet kell választanunk. Az ebédosztó asszony panaszában sem az az igazi sérelem, hogy megszüntet­ték a munkakörét, hanem sokkal in­kább az a megalázó, ahogy évek óta helyezgetik és mellőzik. Furcsa humá­num ... Egyenes beszéd helyett — ami első hallásra biztos nem esett volna jól de megoldotta volna a problémát — miért tűnik „jobb” módszernek lehetet­lenné tenni a helyzetét míg végképp „bele nem utál?” Kényelmesebb ez a ke­rülő út az őszinteség helyett? Az asszony­nak biztos, hogy nem. Elkeseredett, el­vesztette az önbizalmát, s végül már a társadalmat kárhoztatja, amikor eképp fakad ki: „A fizikai dolgozó nők ’ meg­becsülése olyan alacsonyra süllyedt, hogy már alacsonyabbra nem is süllyedhet. Ez az üzemi demokrácia? ” Az emberek a szerelmi csalódásaikat mélyen eltemetik magukba, családi éle­tük bajait, tragédiáját legtöbben csak végső esetben, tehetetlen elkeseredésük­ben vetik papírra és tárják ország-világ elé. A munkahelyi „pofonok” azonban más megítélés alá esnek. Nagyon sokan közügynek érzik és azt kívánják, minél szélesebb nyilvánosság szerezzen tudo­mást ezekről a konfliktusokról. Szolgál­janak egyrészt okulásul, és szolgáltassák a panaszos számára erkölcsi elégtétel. Miért? Mert úgy tűnik, nincs is olyan ember, aki munkában töltött évtizedei során ne szenvedne el, olykor nagyon fájó pofonokat. * Az illatszerbolti fiatal eladónő hónapok óta nem tud felépülni a súlyos idegbán­­talmakból, hiába az orvos és az injekciók. Egyszerűen nem tudja megemészteni miért fordult akkorát körülötte a világ két hét leforgása alatt, amíg a szabadsá­gát töltötte. Amikor szabadságra ment, úgy tűnt, ígéretes, szép jövő áll előtte. Már boltvezető-helyettesként dolgozott, s miután rendelkezik a szükséges szakmai végzettséggel és gyakorlattal, s mindad­dig csak dicséretben volt része, közölték vele, ha nyugdíjba megy a jelenlegi bolt­vezető, őt nevezik ki a helyére. Még po­litikai továbbképzésre is beiskolázták. Aztán visszajött a szabadságról, s az üz­letben az új vezető fogadta. Az új veze­tőt „kívülről hozták”, s rögtön ki is je­lentette, hogy nem hajlandó vele együtt dolgozni, hiszen riválisok lennének. Így nem csupán a biztató remények hullot­tak egy pillanat alatt a semmibe, hanem a régi, megszokott üzlettől is meg kellett válnia. Panaszával a munkaügyi döntő­­bizottsághoz fordult, ahol nem adtak neki igazat, azzal indokolva, hogy a vál­lalat minden dolgozója változó munka­helyre van szerződtetve. A vállalat eme jogát senki sem vitatja, de itt másról van szó. Elképzelhető, hogy a döntéshozatal előtt végül is nem találták alkalmasnak a kiszemelt előadónőt a vezetői posztra. Igen, de akkor ezt kellett volna őszintén közölni vele, nem pedig szó nélkül új helyzetet teremteni és semmitmondással kitérni a valódi válasz elől. A fiatal eladónőt életre szóló csalódás érte, s meg van győződve arról, hogy az ügy hátterében a protekciózás áll, vagy­is „másnak kellett az állás”. A fájdalmas igazságot megértette volna, az igazságta­lannak tűnő „félreállítás” testileg-lelki­­leg megviselte. * A kiváló varrónő ott hagyta a régi munkahelyét s most adminisztrátor egy másik vállalatnál. Mélységesen felháborí­totta, ahogy egy aprónak tűnő ügyét in­tézték. Márciusban két hétig beteg volt, s az erre járó táppénzt még júliusban sem kapta kézhez. Többször reklamált, levelet írt, személyesen is felutazott a központba, s mindig valami nevetséges kifogással, ilyen-olyan hivatkozással nyugtatták meg. Végül már az önérzetét, munkásmivoltát sértette a hanyag, nem­törődöm ügyintézés, és végleg bevágta maga mögött az ajtót. Pedig, mint írja, szerette a munkahelyét és varrni is sze­retett. Most adminisztrátor, emberek ügyét intézi. Csak remélni merem, ő nem osztogatja a „pofonokat”. Horváth Mária 5

Next