Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-09 / 41. szám
papa pítottak, de mint a mágnes vonzza őket ma is a Mama, a Papa. Ők is hazajárnak. Sorra megismerték ezt a vonzást a dédunokák. Saját csemetéimen látom, mekkora és semmivel sem pótolható élmény, ha kéthárom napra hazamehetnek Bözsi mamához, Putyi papához. A Mama süt-főz, számon tartja, ki mit szeret. A Papa sohasem felejti el végre tisztességesen rendbe hozni a kis és a nagy cipőket. Gondozza a kertet, „ezért sem kell a boltba menni”, „hadd szedje majd a fáról, a bokorról a gyümöcsöt a betoppanó aprónép” jeligével. S ha netalán nem megyünk, csöng a telefon, jön a levél, küldik a csomagot, benne egy Bözsi mama varrta kiskötény, kisszoknya, kisnadrág, csipkés, fodros szoknya, a barátnők elirigylik, kóstoló a finomságokból, málna, szilva, zöldség, és még egy kis zsebpénz is, hogy „könnyebb legyen” jelszóval. De a Mama se csak varrtam. Most augusztus huszadika előtt kapott köszönő levelet a tanácstól. Sokat és sokáig dolgozott a Nőtanács, a Vöröskereszt helyi szervezetében, ma is népfrontaktivista és lakóbizottsági tag. Helyben is ő a Mamika, akinek el lehet mondani az ügyes-bajos dolgokat, akinek lehet szólni ezért-azért, ha tud, intézkedik, utánajár, de legalábbis szóvá teszi a gondokat. Szűkebb családjuk huszonnégy fős. Névnapon, ünnepnapon, házassági évfordulókon összejönnek. Nekem, unokamenyüknek is ők az otthon. Biztosan tudom, hogy nemcsak mi huszonnégyen, hanem több százan, utcabeliek, sashalmiak, volt munkatársak, futó ismerősök mind rajtuk keresztül is „kötődünk a hazához”. Kellenek az ilyen Bözsi mamák, Putyi papák, még sokáig kellenek, hogy emberséget, hitet, derűt, önbizalmat, „adni” tudást tanuljunk tőlük. Balázs Jánosné (Kiszner Magdolna) (Mezőtúr) Továbbra is várjuk olvasóink leveleit az érdekes emberekről, színes egyéniségekről. garancia? tájékoztatása. Bár hozzáfűzi, hogy a szerviz dolgozói nem voltak egészen korrektek az információval kissé bőkezűbben is bánhattak volna. Pörgessük tovább a történetet. Tajti Béla gépe a garanciális időn belül ismét felmondta a szolgálatot. A szervizben most példás gyorsasággal megtörtént a javítás, csak éppen nem a tulajdonos elképzelése szerint. Magyar Sándor erről így vélekedik: „Éppen eleget beszélünk arról, hogy a javítható alkatrészeket ne dobjuk ki, hanem javítsuk meg! Ez esetben pedig az alkatrész javítható volt.” A főmérnök álláspontjával elvben egyetértünk. A készülék azonban még mindig a jótállási határidőn belül volt. Vajon jogában áll-e egy szerviznek az eredeti gyári konstrukciót módosítva javítani egy garanciális gépet? Dr. Köves István tájékoztatása alapján a javítás egyetlen kritériuma az, hogy a gép a javítás után eredeti feladatának megfeleljen, és értéke a javítás által ne csökkenjen. A KERMI szakvéleménye szerint pedig a gép rendeltetésszerű használatra alkalmas. * Eddig a krónika, amelyiknek talán van általánosabb érvényű tanulsága is. Nevezetesen az, hogy míg a szolgáltatók és a szolgáltatásra szorulók érdeke ennyire eltér egymástól, igencsak ismernünk kell jogainkat ahhoz, hogy ne váljunk ennyire kiszolgáltatottá. Hámor Szilvia Munkahelyi pofonok (Fotó: Bohanek Miklós) Egy ebédosztó asszonyról, alkalmazása után három évvel „kiderült”, hogy a munkakörét célszerű lenne megszüntetni, őt pedig, mint „létszámfölöttit” elküldeni a vállalattól. A „főnökség” minderről csak annyit közölt vele, hogy áthelyezik más munkaterületre, szerszámkiadónak. Az asszony, aki egyedül neveli a gyermekét, meglepődve, s cseppet sem szívesen fogadta el az új, éjszakai műszakkal járó beosztást. Eltelt két év, dolgozott becsülettel, mígnem egy újabb üzemszervezés során az derült ki, hogy a szerszámraktárra sincs szükség, ső, többedmagával, ismét létszámfölöttinek bizonyult. Ekkor „eltették” egy másik üzembe, munkabeírónak. Ott jóval kevesebb lett az órabére, különben bérfeszültséget okozott volna az új helyén. Most már két éve itt dolgozik, ő úgy érzi, tisztességgel megállja a helyét, panasz soha nincs a munkájára, mégsem kap órabéremelést és a jutalmakból, prémiumokból is mindig kimarad. Magában már attól retteg, hogy újra tovább akarják őt „passzolni”. Szerintem inkább arról van szó, hogy azt szeretnék, „magától” menjen el a vállalattól. Félreértés ne essék, azt a törekvést, hogy a vállalatok ésszerűen gazdálkodjanak a létszámmal, s fel akarják számolni a látszatmunkára, lógásra alkalmat adó munkahelyeket, csak dicsérni és üdvözölni lehet. Egyszer már jó lenne elérni hogy mindenki ott dolgozzon, ahol a leghatékonyabban, legeredményesebben tudják foglalkoztatni. És tudomásul kell vennünk azt is, hogy nem a munkához való jogunk szenved olyankor csorbát, ha más munkahelyet kell választanunk. Az ebédosztó asszony panaszában sem az az igazi sérelem, hogy megszüntették a munkakörét, hanem sokkal inkább az a megalázó, ahogy évek óta helyezgetik és mellőzik. Furcsa humánum ... Egyenes beszéd helyett — ami első hallásra biztos nem esett volna jól de megoldotta volna a problémát — miért tűnik „jobb” módszernek lehetetlenné tenni a helyzetét míg végképp „bele nem utál?” Kényelmesebb ez a kerülő út az őszinteség helyett? Az asszonynak biztos, hogy nem. Elkeseredett, elvesztette az önbizalmát, s végül már a társadalmat kárhoztatja, amikor eképp fakad ki: „A fizikai dolgozó nők ’ megbecsülése olyan alacsonyra süllyedt, hogy már alacsonyabbra nem is süllyedhet. Ez az üzemi demokrácia? ” Az emberek a szerelmi csalódásaikat mélyen eltemetik magukba, családi életük bajait, tragédiáját legtöbben csak végső esetben, tehetetlen elkeseredésükben vetik papírra és tárják ország-világ elé. A munkahelyi „pofonok” azonban más megítélés alá esnek. Nagyon sokan közügynek érzik és azt kívánják, minél szélesebb nyilvánosság szerezzen tudomást ezekről a konfliktusokról. Szolgáljanak egyrészt okulásul, és szolgáltassák a panaszos számára erkölcsi elégtétel. Miért? Mert úgy tűnik, nincs is olyan ember, aki munkában töltött évtizedei során ne szenvedne el, olykor nagyon fájó pofonokat. * Az illatszerbolti fiatal eladónő hónapok óta nem tud felépülni a súlyos idegbántalmakból, hiába az orvos és az injekciók. Egyszerűen nem tudja megemészteni miért fordult akkorát körülötte a világ két hét leforgása alatt, amíg a szabadságát töltötte. Amikor szabadságra ment, úgy tűnt, ígéretes, szép jövő áll előtte. Már boltvezető-helyettesként dolgozott, s miután rendelkezik a szükséges szakmai végzettséggel és gyakorlattal, s mindaddig csak dicséretben volt része, közölték vele, ha nyugdíjba megy a jelenlegi boltvezető, őt nevezik ki a helyére. Még politikai továbbképzésre is beiskolázták. Aztán visszajött a szabadságról, s az üzletben az új vezető fogadta. Az új vezetőt „kívülről hozták”, s rögtön ki is jelentette, hogy nem hajlandó vele együtt dolgozni, hiszen riválisok lennének. Így nem csupán a biztató remények hullottak egy pillanat alatt a semmibe, hanem a régi, megszokott üzlettől is meg kellett válnia. Panaszával a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult, ahol nem adtak neki igazat, azzal indokolva, hogy a vállalat minden dolgozója változó munkahelyre van szerződtetve. A vállalat eme jogát senki sem vitatja, de itt másról van szó. Elképzelhető, hogy a döntéshozatal előtt végül is nem találták alkalmasnak a kiszemelt előadónőt a vezetői posztra. Igen, de akkor ezt kellett volna őszintén közölni vele, nem pedig szó nélkül új helyzetet teremteni és semmitmondással kitérni a valódi válasz elől. A fiatal eladónőt életre szóló csalódás érte, s meg van győződve arról, hogy az ügy hátterében a protekciózás áll, vagyis „másnak kellett az állás”. A fájdalmas igazságot megértette volna, az igazságtalannak tűnő „félreállítás” testileg-lelkileg megviselte. * A kiváló varrónő ott hagyta a régi munkahelyét s most adminisztrátor egy másik vállalatnál. Mélységesen felháborította, ahogy egy aprónak tűnő ügyét intézték. Márciusban két hétig beteg volt, s az erre járó táppénzt még júliusban sem kapta kézhez. Többször reklamált, levelet írt, személyesen is felutazott a központba, s mindig valami nevetséges kifogással, ilyen-olyan hivatkozással nyugtatták meg. Végül már az önérzetét, munkásmivoltát sértette a hanyag, nemtörődöm ügyintézés, és végleg bevágta maga mögött az ajtót. Pedig, mint írja, szerette a munkahelyét és varrni is szeretett. Most adminisztrátor, emberek ügyét intézi. Csak remélni merem, ő nem osztogatja a „pofonokat”. Horváth Mária 5