Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-09 / 41. szám
Csak dolgozott Nyugdíjba ment Balázs János vasmunkás. Negyvenkét évig dolgozott Csepelen a nagy gyárban. Így mondja „nagy gyárban”. Mert nevezték azt már sokféleképpen, de ő mindig csak „nagy gyárnak” hívta. A negyvenkét év alatt volt segédmunkás, betanított gépmunkás. Dolgozott a csőgyárban is, gépgyárban is, kerékpárgyárban is — mindig ott ahol szükség volt rá és mindig azt csinálta, amire szükség volt. Nem volt soha semmilyen büntetése, fegyelmije. Kitüntetést sem kapott, mert ahogy mondja: „sohasem volt szem előtt”. Mindig csak a többi között sokadikként végezte munkáját. Ha a csoport jutalmat kapott, akkor neki is adtak, de külön soha nem jutalmazták. Nincs autója, nyaralója, de van egy kis családi háza a város szélén. Királyerdőn, azt a saját erejéből építette, a feleségével — aki ugyancsak a nagy gyárban dolgozott — meg a fiaival, lányaival. A gyerekek tanultak. Arra büszke leginkább, hogy ha jusst nem is tudott adni nekik, szakmát azt adott mindegyiknek. „Én mindig csak dolgoztam a negyvenkét év alatt — mondja —, nem szereztem vagyont, de az biztos, hogy tiszta kézzel megyek nyugdíjba.” Tulajdonképpen nincs ebben a munkáséletben semmi különös, inkább a hasonlóság a többi jó munkáshoz, vagy ha úgy tetszik, az átlag munkásélet az, ami figyelmet érdemel. Hónapról hónapra százával mennek nyugdíjba azok az emberek, akik már a felszabadulás előtt is dolgoztak és azóta is becsülettel, tisztességgel helytálltak az új világban, a szocialista közösségben. Vannak közöttük kiemelkedő érdemeket szerzett harcosok, vezetők, politikusok, társadalmi munkások. De nagyon sokan — a legtöbben — olyanok, mint Balázs János, aki nem emelkedett ki a többi közül, de mindig ott volt, ahol kellett és a többiekkel együtt azt csinálta, amit kellett, az Minden tisztelet és becsület a kiválóknak, élharcosoknak, a példamutatóknak — övék a nagyobb érdem —, de őszintén meg kell, hogy mondjuk, Balázs Jánosok nélkül sohasem épült volna fel az új rend, sohasem születtek volna meg a szocialista gazdaság eredményei. Mert az élenjárók mögött belőlük állt a tömeg, amely a mindennapi tisztességes, becsületes munkájával történelmet alkotott. Balázs János azt mondja: tiszta kézzel megyek nyugdíjba. A „tiszta kéz” nála nem csak azt jelenti, hogy nem tapad hozzá lopott holmi, hanem azt is, hogy nem mocskolta be soha, semmivel a becsületét. Nem csak a keze tiszta, a szíve, lelke is tiszta maradt. Nem csinált ő semmi különöset, csak dolgozott. Dolgozott tisztességgel, becsülettel — ahogy kell. Nem csalt, nem lopott, nem vett részt semmiféle olyan cselekedetben, ami a közösség ellen, a nép ellen való. Mindig ott állt, ahol kellett és azt tette, amit kellett — tiszta szívvel és tiszta kézzel. Nem akart példát mutatni senkinek, de példát mutatott mindenkinek! Köszöntsük hát szeretettel a nyugdíjba vonulása alkalmából és köszöntsük vele együtt a Balázs Jánosok százezreit, akik tiszta kézzel és tiszta szívvel építik tovább szocialista hazánkat. ^Sztárokkal A nyári nap utolsó sugarait szórja ezen a koraőszi hétvégén, legnépszerűbb sztrádánk, az M7-es felett. Kocsik ezrei száguldanak a Balaton felé, kihasználni — ebben az évben talán utoljára — ezt a verőfényes strandidőt. A budaörsi benzinkútnál tankolunk. Mielőtt kihajtanánk a sztrádára, összefüggő kocsisorba ütközünk — rendőrautó, villogó fények. Csak nem történt valami baleset? — nézek kérdően fotóriporter kollégámra. Ahogy közelebb érünk és meglátjuk a lámpaerdőket, kamerákat és a Televízió kék közvetítő kocsiját, megnyugszunk. Televíziós felvétel van — mondja egy kék karszalagos férfi. És már halljuk innen-onnan, a mellettünk álló nyitott kocsik ablakából: „Te, az nem a Koncz Zsuzsa?” „Nézd, ott a Szűcs Judit!” „Abban a sárga autóban pedig úgy látom, Soltész Rezső ül!” Félreállunk. Lehet, hogy valami jó kis téma került az utunkba? Egy frissen göndörített hajú, csinos hölgy irányítja a felvételeket: Csenterics Ágnes. Érdekes így délelőtt találkozni a popmuzsika magyar sztárjaival. Hiszen legtöbbször este láthatjuk őket a színpadon, koncerteken, esetleg csak a képernyőn. Egy kis mofett, csíkosruhás lány púdert tesz Katona Klári arcára. Klári közben szemöldökceruzát kér Eszményi Viktóriától. Koncz Zsuzsa piros Dádájánál beszélget Soltész Rezsővel, láthatóan jókedvűen és nagy gesztikulálások közepette. A közvetítő kocsik mögül kedves ismerős lép elő. Nem vett még észre. Maga elé motyog és látszik rajta, hogy erősen koncentrál. Dévényi Tibor ő, lapunk könnyűzenei rovatának írója, szerkesztője. Nem nehéz kitalálni, hogy ő a forgatás műsorvezetője. Sínen vagyok. Bemutatás a rendezőnek. Megismerkedem az operatőrökkel, Darvas Mátéval és Bodó Jánossal. Tőlük tudom meg, hogy a Sztárok a sztrádán című televíziós film utolsó felvételeibe csöppentünk bele. A zenés műsor rövid története, hogy hét népszerű előadó a sztrádán elindulva különböző lemezsikereket énekel egy összefüggő történet keretében. Az utazás során, míg a Balatonhoz érnek, 20—30 kilométerenként mindig történik velük valami. Nagyon jó hangulatban zajlik a felvétel. Szereplők és világosítók, operatőrök és kellékesek egyaránt vidámak. Sikeres hetet zárt a stáb. Az időjárás kegyeibe fogadta őket, és szebbnél szebb külső felvételeket sikerült készíteniük a ragyogó slágerek alá. „Ilyen jól még nem éreztem magam televíziós forgatáson” — mondja Eszményi Viktória. Együtt a vezérkar (Fotó: Dolezsál László) Szépségversenyre, divatbemutatóra nem öltöztetik olyan gonddal a lányokat, mint a budapesti XVII. kerület 8- as körzet asszonyai a hagymaszőke Szidi, a fekete kontyú Kati és a barnacopfos Terka babát. A párizsi divatszalonok híres mesterei is elmaradnak kreációikkal ezeknek a hajadonoknak szépséges ruhái mellett. A sokszínű pántlikát tűzgyöngy szorítja Terka főkötőjén, Kati pruszlikján virít Kalocsa határának virága, Szidi luszter szoknyáját ujjbeggyel szedték guruló ráncba. A szlovák meg némely magyar táj népviseletébe öltöztetett lányok a tisztaszobának berendezett klubhelyiségben várták a vendégeket, akik egyben látogatásuk alkalmával zsűritagokká is váltak. Mert addig el nem mehettek, amíg véleményt nem mondtak, akár szóban, akár titkos szavazással. Körben, a falon, a bútorokon tenyérnyi hely sem maradt jóformán, amelyet ne takart volna páratlan szépségű terítő, párna, a sarki asztalon és mellette dédanyáink idejéből való káposztafőző cseréplábas, vászonkorsó, lekváros szilke. A kézimunkák az itt élő asszonyok kezemunkáját dicsérik, a kisebb-nagyobb cserépedények egy ifjú menyecske gyűjteményéből kerültek elő. A látogatók gyönyörködtetésére és a készítők bíztatására állította ki a féltve őrzött munkák egy részét a Hazafias Népfront XVII. kerület 8-as körzetének nőbizottsága. S milyen örömmel, fénylő szemmel bontottak csomagot a készítők, amikor hozták magukkal munkáikat. — Ha lenne még helye, itthagynám ezeket is — ajánlotta szerényen a többszörösen nagymamává avatott Répási Imréné a filcből készült, gazdagon hímzett rámákat, amelyek unokái fényképét keretezték. A bíráló bizottság mind ozt tartotta, Répásiné egyet sem vitt vissza. Szülőfalujának, Szentistvánnak jellegzetes motívumát hímezte reggeliző, ebédlő garnitúráira napsugár fonállal Tóth Andrásné, hogy rákoscsabai lakásában arra a matyóföldi kicsi ház melegére emlékezzen, ahol felcseperedett, szőni, szobát pingálni tanította anyja. Lábadozásának idejéből valók Gábor Péterné sárközi, kalocsai mintával díszített párnát. Sok éven át hímzett otthon magányosan, s már talán abba is hagyta volna kedvenc foglalatosságát, ha nem találkozik össze itt a klubban a többi kézimunkázó asszonnyal, akiknek meghitt derűje visszahozta kedvét a hasznos időtöltésre. Ám nemcsak a gyengébb nem jár el ezekre a délutáni foglalkozásokra. Sós Emánuel bácsi is. És nem azért, mert élete párját kíséri fiatalos bohósággal, hanem, hogy megmutassa: nehéz munkához szokott keze hajlik még a finom mozdulatokra. Leheletvékony gyolcsból, bajiszból húz szálakat, aztán folyton számolva, könnyed öltésekkel toledós mintát varr a kiszabott anyag sarkába. A tizenhetedik kerületbe, Rákoscsabára, Rákosújtelepre, Rákosligetre, Rákoskeresztúrra, Rákoshegyre és Rákoskertre egykor szlovák nemzetiségűek telepedtek. Minden család hozta magával szülőföldjének szokásait,