Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)

1983-01-07 / 1. szám

P­rímások­ ben a világhíresség, Jehudi Menuhin így vallott Boross Lajosról: »Budapesten le­filmeztünk egy cigányzenekart; emlék­szem, mennyire lenyűgözött, hogy az egész zenekar egy emberként „lélegzett” a zenében ... Boross eljátszott néhány dallamot, amelyeket Brahms is felhasz­nált „Magyar táncai”-ban. Egészen meg­lepő stílusban tolmácsolta, tékozlóan gazdag díszítéssel, villámgyors tempó­váltásokkal — ilyen lehetett eredetileg az a zene, amit Brahms hallott annak­idején. Legfeljebb úgy lehetett volna követni, mit csinál, ha az egészet betáp­láljuk egy számítógépbe, vagy ötödére lassítjuk. Egyszerűen nem tudtam fel­fogni: az ösztön, amiből megszületett, egészen más volt, mint az enyém. Ami­kor csárdást játszott, amelyben a tánc lassan kezdődik és gyors forgással ér vé­get, ösztönös technikája buja kifejező­­erővel pótolja a látványt. Évszázadok során alakult ki ez a technika«. — Cigányprímásról így még nem írt Menuhin... — jegyzi meg Boross La­jos, s nem is próbál szerénykedőnek lát­szani. Általában szívesen idézi fel sike­reit, s többnyire fotókkal dokumentálja őket. Együtt Kodállyal, David Ojsztrah­­hal, Francois Mitterrand-nal... — A Margitkertbe gyakran látogatnak el magasrangú állami vendégek, Mitterrand, a francia köztársasági elnök is nálunk vacsorázott, amikor Magyar­­országon járt. Éppen akkor játszották a franciák és az olaszok a világbajnoki döntő mérkőzést, Mitterrand a meccset az étterem televízióján nézte. El is kese­redett a világbajnokságot eldöntő tizen­egyes miatt... Hát én igyekeztem a mu­zsikámmal egy kicsit jobb kedvre derí­teni. Na, hát mi volt még az életemben? Jó néhány film, ezen a fotón Sárdy Já­nossal vagyunk, az „Éjjeli zené”-ben. Té­véfilmekben is szerepeltem, nemrég ké­szült el a „Szerenád” című zenés össze­állítás. A hatvanas években a rádió né­pi zenekarának vezetője voltam, ezért nívódíjat is kaptam. Manapság is készít velem felvételeket a rádió, csak a Hang­­lemezgyár nem érdeklődik. Külföldön több lemezem jelent meg, mint itthon. Nem foglalkoztatnak, nem tudom, miért, ötvennyolc éves vagyok és mintha egy kicsit mellőznének már ... Karácsonykor, itthon . Hanglemezem éppenséggel nekem sincs. Kicsit röstelltem is, amikor Gina Lollobrigida emléklemezt kért tőlem, s csak egy magnókazettát tudtam adni, saját készítésűt — vallja meg sérelmét ifjú Sánta Ferenc, az Átrium Szálló To­kaj Éttermének prímása. Arra gondolok, ő még harmincnyolc éves sincs, semmiről nem késett le, de azután, pályáját meg­ismerve, mégis arra hajlok, ahogyan sok rockegyüttes, úgy ő is megérdemelne egy lemezt. — A Sánta-dinasztia negyedik tagja vagyok, a dédapám is prímás volt. Az első próbálkozásokat a hegedűvel én is édesapám útmutatása mellett tettem. Rengeteget köszönhetek neki, és egyál­talán, a családomnak. Amikor felvettek a pécsi zenei gimnáziumba, a szüleim is jöttek utánam, Pécsre költöztek. A töb­biek kollégiumban laktak, nekem ottho­nom volt. Emlékeztessen majd, hogy er­re — a családra, az otthonra — még tér­jek vissza! A Zeneművészeti Főiskola hegedű tan­szakán 1969-ben végeztem, hegedűművé­szi és tanári diplomát kaptam. Akkor az Operaház zenekarába kerültem, később az Operettbe, s természetesen művészi pályára készültem. Aztán ebből mégsem lett semmi. Elsősorban a körülményeim alakultak úgy, hogy a jövedelmezőbb területet válasszam: megnősültem, meg­születtek a gyerekeink, lakás kellett. Ké­sőbb — mintha a sors igazolni akarta volna a döntésemet — súlyos baleset ér­te a bal kezemet. Úgy toltak be a mű­tőbe, hogy vagy sikerül a műtét, vagy sem ... Hat helyen szegecselték össze a csuklómat, úgyhogy én már pódiummű­vész nem leszek. Talán a fiam ... — Amikor a Fővárosi Operettet ott­hagytam, egy szalonzenekarba hívtak. Mentem, mert máshová nem kellettem a két diplomámmal. Kis hakninak indult ez a munka, aztán egyik külföldi szer­ződés a másikat érte. Később öt évig játszottam a Hiltonban, az Átriumban pedig megnyitása óta. Külföldre most már csak különleges meghívások alap­ján megyek, a karácsonyt és a szilvesz­tert például éveken át világsztárok tár­saságában töltöttem; tavaly Svájcban Curd Jürgensnek, Roger Moornak, Ro­man Polanskinak, a világhírű filmrende­zőnek muzsikáltam. Chopint, Hacsatur­­jánt kértek, így legalább kamatoztattam a főiskolán tanultakat. Legszívesebben igényes, nehéz, virtuóz számokat ját­szom. Ma már nem elég csak magyar­nótákat meg csárdásokat tudni. Minél szélesebb a repertoár, a közönség annál inkább megbecsüli az embert. Aztán én kötelezővé tenném azt is a prímásoknak, hogy legalább egy világnyelvet beszélje­nek. Én államvizsgáztam oroszból, olasz­ból, beszélek angolul, németül, s egy ki­csit még svédül is. Ifj. Sánta Ferenc sokat dolgozik, mun­kahelyén kívül a Rádiónak, a Televízió­nak is. — A Rádiótól idén április 4-én kap­tam nívódíjat, a tévétől már tavaly, a „Vasárnapi muzsika” című népzenei mű­sorban való rendszeres közreműködé­semért. Olykor kicsit sok is a munka, kevés időm marad a családra, pedig szá­momra a családi életnél nincs fontosabb. Mindig úgy terveztem, hogy én is olyan meghitt, szép családi életet alakítok ki, amilyet a szüleim teremtettek nekünk és elmondhatom, hogy ez sikerült. Igaz, ehhez olyan feleség kellett, mint az enyém, aki ígéretes pályát adott fel miattam, a céljaimért. A színművészeti főiskoláról „loptam el” feleségnek. Együtt teremtettünk harmóniát a gyere­keinknek. Tizenhárom éves fiam a Ze­neművészeti Főiskolán tanul, hegedű tanszakon. Szenthelyi Miklós a tanára, aki azt hiszi, hogy én állandóan a gye­reket tanítom, pedig sajnos, szinte so­ha... Elfoglaltságaimtól egyelőre csak annyi „szakmai törődésre” futja, hogy reménykedem: ha már én nem is lettem, ő igazi pódium­művész lesz. És nagy ál­mom, hogy egyszer együtt lássam a do­bogón őt, meg a kislányomat, aki még csak ötéves, de már zongorázni tanul. — Ez a cikk ugye az ünnepek körül jelenik meg? — kérdezi a feleség. — Akkor hadd meséljem el, milyen nálunk egy karácsonyest! Összejön a szűk csa­lád, de nálunk a „szűk család” is lega­lább harminc ember ... Hatalmas kará­csonyfát szoktunk állítani, a tavalyi is három és félméteres volt, az egyik szo­ba azzal volt „berendezve”. Mindig nagy ajándékozást rendezünk, de az idei ün­nep legnagyobb ajándéka, hogy a férjem nem világsztárokkal, hanem velünk ün­nepel. Kenedi Lia If­j. Sánta Ferenc családja körében Járóka Sándor és zenekara (Fotó: Kiss Zoltán) A Margitkert prímása, Boross Lajos

Next