Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)

1983-01-22 / 4. szám

Megkérdeztük: Mit nyújtanak a takarékszövetkezetek? Éppen negyedszázada, hogy megalakultak az első takarékszö­vetkezetek. Napjainkban már 2800 település több mint 5 millió lakosa veheti igénybe a szolgáltatásaikat; tagjaik száma csak­nem 2 millió. Az idén több új szolgáltatás bevezetését tervezik. Ezekről kérdeztük dr. Majoros Annát, a SZÖVOSZ főosztály­­vezetőjét. — Az országban működő 261 takarékszövetkezet legfontosabb feladata volt és maradt a lakosság takarékbetéteinek megőrzé­se, kezelése és a kölcsönzési tevékenység — kezdte a beszélge­tést dr. Majoros Anna. — Tavaly 23 milliárd forint volt a taka­rékszövetkezeteknél elhelyezett összeg, és 3 és fél milliárd forint hitelt adtunk. — Kik kaphatnak hitelt a takarékszövetkezetektől?­­ — Elsősorban természetesen a szövetkezeti tagok. Újabban azonban hitelt adunk olyan kisvállalkozóknak, kisiparosoknak és termelőszövetkezeti szakcsoportoknak is, akik illetve amelyek a szövetkezetnél csekkszámlát nyitnak. — Milyen feltételekkel hiteleznek? — Az áruvásárlási hiteleknél, személyi hiteleknél, mezőgaz­dasági célhiteleknél a feltételek megegyeznek vagy csak kis mértékben térnek el az Országos Takarékpénztár hitelfeltételei­től. Hozzájuk hasonlóan adhatunk a kisiparosoknak, kiskereske­dőknek is hitelt. Lakásvásárlásra, építésre, lakásfelújításra, és a korszerűsítésre azonban kedvezőtlenebb feltételekkel nyújtha­tunk hitelt. A mi kölcsöneink után nem jár szociálpolitikai ked­vezmény, állami támogatás, alacsonyabb az adható hitel összege, rövidebb a visszafizetési határidő és magasabb a kamatláb is. Erre mindig felhívjuk a kölcsönt kérők figyelmét. Bár az ügy­felek sokszor még így is hozzánk fordulnak, mivel mi segítünk az okmányok egy részének beszerzésénél és így elég sok utánjárás­tól kíméljük meg őket. — Mi az oka a kedvezőtlenebb feltételeknek? — Alapvetően az, hogy a takarékszövetkezetek jelenleg nem számíthatnak a kedvező kamatokkal folyósított hitelekhez álla­mi támogatásra, tehát teljes egészében maguknak kell kigazdál­kodniuk a fenntartásukhoz szükséges pénzt. Most tárgyalunk a pénzügyminisztériummal, és remélhetőleg 1984-től mi is az OTP- hez hasonló feltételekkel dolgozhatunk, legalábbis a családi házak építésére adható kölcsönök esetében.­­ Ez évtől különben kaptunk újabb lehetőségeket munkánk bővítésére. Eddig például, csak állampolgároktól fogadhattunk el betétet. Most már iskolák, szülői munkaközösségek, kisvállal­kozók, társaságok pénzbetéteit is kezelhetjük. A Magyar Nem­zeti Bank és a Pénzügyminisztérium eseti engedélyével bank­számla vezetésére kötelezett társulatok — mint a vízműtársula­tok — is nyithatnak számlát nálunk. A jövőben a takarékszövet­kezetek is kibocsájthatnak takarékcsekket. — Mindez a takarékszövetkezetek számára azért fontos, mert így növelhetik betétállományukat, és ezáltal a kölcsönökre for­dítható pénzalapokat is. Az emberek szempontjából pedig azért, mert így jó néhány ügyüket ezentúl a lakóhelyükön is elintézhe­tik, időt és az utazással pénzt is megtakaríthatnak.­­ Már évekkel ezelőtt átvállaltuk a felvásárlási pénzek ki­fizetését csupán ez 5 milliárd forint forgalmat jelent évente. Az energiaszolgáltató vállalatok többségével is sikerült szerződést kötnünk. Eddig a számlákat a kisebb településeken kéthavonta egyszer egy meghatározott napon lehetett befizetni. Ha valaki éppen akkor nem ért rá, esetleg beteg volt, akkor utazhatott a 20—30 kilométerre levő megyeszékhelyre rendezni a tartozását. Vagy kikapcsolták nála a villanyt. Megállapodtunk az Állami Biztosítóval is a díjbeszedésre és bizonyos — például kisebb baleseti károk — rendezésére. Egyez­séget kötöttünk az Autóklubbal a tagok toborzására. Ez azért fontos, mert a klub bizonyos szolgáltatásokat csak meghatározott taglétszám esetén nyújt. A takarékszövetkezetek vállalkoznak a Cooptourist vagy az Ibusz által meghirdetett utak értékesítésére. Szerveznek belföldi túrákat, több helyen foglalkoznak fizetővendég-szolgálattal. Csongrád megyei kezdeményezés az autóbuszos színházlátogatás megszervezése. A takarékszövetkezet vett 200 darab színházi bérletet, bérelt autóbuszt és minden alkalommal más-más köz­ség lakói juthatnak el így színházba. — Egyéb szolgáltatásaik, s terveik? — Véleményem szerint jó néhány helyi kezdeményezés bizo­nyulhat életképesnek ahhoz, hogy más szövetkezetek is átve­gyék. Például a hartai termelőszövetkezetnél eddig csak úgy le­hetett sódert vásárolni, hogy a vevő odautazott, megrendelte az árut, hazautazott és várta a szállítást. A megyei takarékszövet­kezetek megállapodtak a tsz-szel és így a falvak lakói már hely­ben megrendelhetik a sódert. Több takarékszövetkezeti egység árusít buszbérletet. Ezekért eddig az utasoknak, ingázó munká­soknak órákat kellett sorba állniuk a Volán pályaudvarokon. Sok helyen foglalkoznak a Skála ajándékutalványok, könyvek, kisebb postai cikkek értékesítésével. A Szövosz javasolta, hogy a takarékszövetkezetek kössenek megállapodást a Volánnal vagy a helyi vállalatokkal fuvarszervezésre, például tüzelőanyag szállí­tására vagy áruszállításra. Remélem, hogy a takarékszövetke­zeteknek még számos olyan ötletük lesz, amelyek megvalósítá­sával könnyebbé, kényelmesebbé tehetik a kisebb falvakban, a tanyákon lakók életét Hámor Szilvia . Keszthelyen kerestem fel if­jabb Zemankovics Ferenc agrár­kémikust, az Agrártudományi Egyetem számítóközpontjának rendszerszervezőjét, aki 1980 őszén gyermekestől, feleségestől felkerekedett, otthagyva mindket­tőjük remek fővárosi állását, hogy vidéken telepedjenek le, itt vál­laljon munkát. — A Ferencvárosban születtem, ott nőttem fel. Ezt mindig ki szoktam hangsúlyozni, bárki meg­kérdi itt Keszthelyen, hogy az­előtt hol laktam. Soha nem mon­dom, hogy Pesten a IX. kerület­ben, hanem azt, hogy a Ferenc­városban. Erősen kötődöm a szü­lőhelyemhez. Az otthonunk egy irodahelyiségből átalakított lakás volt, pontosabban, egy nagy he­lyiség, amit apám ötfelé válasz­tott, így lett belőle két szoba, elő­szoba, fürdőszoba, konyha, min­denből elég kicsi, viszont a ma­gasan húzódó mennyezet miatt egyik-másik helyiség olyan volt, mint egy gyárkémény belseje. Nagyszüleim három emelettel fel­jebb laktak, egy szoba-konyhás lakásban, kiskoromban többnyire náluk töltöttem a napot, meg né­ha a másik nagymamáéknál a XIII. kerületben, Angyalföld ha­tárán. A szomszédos telken istál­lók álltak, hatalmas kormos lo­vakat hajtottak ki onnan, hosszú szeneskocsikat húztak, a bakon félmeztelen óriások ültek. Bor­zasztóan féltem ezektől a szénpo­ros óriásoktól mindaddig, amíg meg nem barátkoztam a lovak­kal és az egyik szenesember fel nem ültetett maga mellé a bak­ra. A gyeplő a kezemben, azt hit­tem én hajtom a lovakat, csodá­latos érzés volt. Máig szeretem a lovakat a falut. — Ez volt tehát az indíték, amiért az agráregyetemre jelent­kezett? — Nem, azt hiszem, nem — gondolkodik el. — Inkább az ál­talános iskolai biológiai tanárom miatt. Skála Marcinak hívtuk, de ez csak a gúnyneve volt, mert ő tanította az éneket is, de ahogy a természetről, az élővilágról tu­dott beszélni, az engem lázba ho­zott. Egyszerűen csodáltam, hogy valaki így tudjon, ilyen elmélyül­­ten ismerjen valamit. Én is olyan akartam lenni. Amikor a hormo­nokról beszélt, semmi mást nem tudtam elképzelni, csak azt, hogy orvos leszek. — Miért nem az orvosi egye­temre jelentkezett? — Nem tudom. Márti szerint is orvosnak kellett volna lennem. — Márti a felesége? — Igen. Egy osztályba jártunk a Leőwey Klára gimnáziumba, matematika-fizika tagozatosok voltunk. Márti az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre jelentkezett, matematika-meteorológiai szakra, én pedig, mivel nagyon érdekelt a biológia és a kémia, illetve ezek alkalmazása, a Keszthelyi Agrár­­tudományi Egyetemre. Érettségi után felvettek mindkettőnket. Én bevonultam tizenegy hónapra ka­tonának, aztán öt évet töltöttem kollégiumban, elszakadtam a Fe­rencvárostól. Igaz, majd minden héten hazautaztam, Mártinak ud­varoltam és a második év végén össze is házasodtunk, ő Pesten élt a szüleivel, én Keszthelyen a kol­légiumban. Egyszer elkezdtem számolgatni, hány kilométert is vonatoztam akkoriban, 40 ezer kilométernél abbahagytam a szá­molást. 1977-ben megszületett Eszter, a nagyobbik lányunk és szinte biz­tosnak látszott, hogy Pesten kell állást vállalnunk. Márti a Mete­orológiai Intézetnél dolgozott, én pedig a Fővárosi Tanács Informá­ciós Központjában, mint környe­zetvédelmi rendszerszervező. A budapesti munkahelyemen kerül­tem kapcsolatba a számítástech­nikával, az egyetemen mi még nem tanultunk erről. Elvégeztem a hároméves rendszerszervezői tanfolyamot és a pesti munkám is számítástechnikai jellegű lett. Ez nagyon érdekes munkaterület, tetszett nekem, viszont sajnáltam, hogy messze kerülök a mezőgaz­dasági feladatoktól, attól az ere­deti végzettségemtől, amit itt az egyetemen megszereztem. Nem tagadom, megörültem, amikor felkeresett dr. Kárpáti László ad­junktus, a Keszthelyi Agrártudo­mányi Egyetemen szerveződő szá­mítóközpont vezetője. Amikor ar­ról meséltem neki, hogy hiányzik a mezőgazdaság, azt mondta: gye­re le hozzánk. Engem nem is na­gyon kellett rábeszélni. A felesé­gemnek már nehezebb volt a helyzete: jó állása volt, a szak­májában dolgozott, és ő soha nem szakadt még el a szüleitől. Már Budapesten láttuk, hogy a kezdő mérnöki fizetésünkből na­gyon sokáig nem tudunk össze­gyűjteni annyit, hogy egy saját lakást vásároljunk. A szüleink nem tudtak anyagilag segíteni, és a keszthelyi ajánlatban az is benne foglaltatott, hogy itt a la­kásmegoldásra is számíthatunk. Ez erős érv volt az összes többi mellett. Például, hogy szakmailag is érdekelt a feladat; az, hogy az agráregyetemen, felhasználva a mezőgazdasági képzettségemet, meg a közben megszerzett számí­tástechnikai ismereteket, nos, a kettőből lehet valami értelmeset kihozni. — Vagyis, könnyű szívvel hagyták ott Budapestet. — Kezdetben nagyon hiány­zott a Ferencváros mindkettőnk­nek. Mártika agrometeorológus­­ként helyezkedett el itt Keszthe­lyen, a munkája tehát kedvére való volt. Időközben megszeret­tük Keszthelyt, ebben talán az is közrejátszott, hogy 1981-ben itt született a kisebbik lányunk, Ri­ta, ő már „született keszthelyi” és általa mi is keszthelyiekké vál­tunk. Kiegyensúlyozott, elégedett em­bernek látom beszélgetőpartne­remet, kicsit meg is hal az a nyíltság, ahogy az életéről beszél, és tiszteletet ébreszt bennem az a szenvedély és tudás, ahogy a munkájáról szól. Huszonnyolc éves, de egy idősebb és tapasztal­tabb ember türelmével magya­rázza, mit is tud ez a bonyolult csodagép, a komputer. Egy alig három hónapja kapott miniszá­mítógépen mutatja be, hogy Karl Friedrich Gauss (1777—1855), a kiváló német matematikus, fizi­kus és csillagász, kilencéves ko­rában hogyan adta össze a szá­mokat pillanatok alatt 1-től 60-ig. A tanító mindig ezt a feladatot adta fel az osztálynak — magya­rázza —, mert a gyerekek az egész órát számolgatással töltöt­ték, s ő közben nyugodtan olvas­hatott. Csakhogy a kis Gauss egy szempillantás alatt megmondta a végeredményt: 1830. A kisfiú ész­revette, hogy 1 + 60 = 61 és 2 + 59 = 61, vagyis mind 61, és har­minc ilyen párt lehet képezni, te­hát a végösszeg 30 X 61 = 1830. Amíg elmondja, sorra megje­lennek a számok a képernyőn, talán annyi idő alatt, ahogy a kis Gauss is kiszámolta. — Ugye, hogy nem is olyan bo­nyolult a számítógép — nevet rám, aztán arról beszélt, hogy na­gyon sok gazdaságnak jó lenne egy ilyen ZX—81 Sinclair típusú

Next