Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-07 / 1. szám
2 Az életért A világon felhalmozott atomfegyverek 1 százaléka is elegendő volna a világ megsemmisítéséhez, akkor hát miért folytatjuk mégis tovább a fegyverkezést? — tette fel a kérdést Alberto Moravia a L’Espresso cikkírója Georgij Arbatov akadémikusnak, a Szovjetunió nemzetközileg elismert tudósának. Az ok az Egyesült Államokban keresendő — válaszolta Arbatov. Az amerikaiak több mint 200 esztendeje élnek biztonságban az óceán túloldalán. Eddig nem fenyegette őket semmilyen háborús veszély. Most rá kellett döbbenniük, hogy ha háborúba keverednek, ők is sebezhetők. Ezért minden áron katonai fölényre törekednek. Igyekeznek fantasztikus eredményeket elérni a fegyvergyártásban. Ebben természetesen benne van a fegyvergyárosok profit érdekeltsége is, de benne van az a téves katonai gondolkodásmód is, hogy az atomháborút, megfelelő fölénnyel, meg lehet nyerni. Ha az ember elolvassa vagy hallja Reagan elnök beszédeit, nyilatkozatait, akkor egyre inkább az az érzése, hogy az Egyesült Államok hatalmi köreiben uralkodó gondolkodás nélkülöz minden realitást. Legutóbb éppen az európai rakétatelepítés kapcsán láttak napvilágot olyan amerikai nézetek, melyek szerint elképzelhető egy kisebb méretű nukleáris háború, amely csak a mi földrészünkre, Európára korlátozódik. Ők — az amerikaiak — adják hozzá az eszközöket és majd onnan az óceánon túlról szemlélik, hogyan pusztul el az őshaza. Talán valahogy olyan formán, ahogy a II. világháború végén két japán város, Nagaszaki és Hirosima pusztulását nézték, amikor kipróbálták újdonsült atombombájukat. Csakhogy 1946 óta kissé megváltozott a világ. Négy évvel később a Szovjetunióban is elkészült az atombomba. 1953-ban az amerikaiak még félelmetesebb fegyverrel, hidrogén bombával lepték meg a világot. Egy évvel később a Szovjetunió is elkészítette a hidrogén bombát. 1955-ben megszületett az amerikai interkontinentális rakéta, amely képes eljuttatni az atomtöltetet a föld bármely pontjára. Két évvel később a szovjetek is interkontinentális rakétával válaszoltak a kihívásra, így folytatódik a verseny tovább, a több robbanótöltetet hordozó és a különböző célpontokra irányítható, több robbanótöltetet szállító rakéták esetében is. Mindig Amerika volt a kezdeményező, a fegyverkezési verseny diktálója; a Szovjetunió csak válaszolt. És így van ez most is, amikor Európába új, korszerű atomfegyvereket telepítenek az amerikaiak, a Szovjetunió kénytelen válaszolni. Lehet, hogy odaát az óceánon túl Reaganék úgy viselkednek, Európáért nem kár, ha elpusztul. De azt sem szabad elfelejteniük, amire a Szovjetunió többször figyelmeztetett: az atomháborút — ha egyszer elkezdődik — nem lehet egy bizonyos területre korlátozni; aki rázúdítja a világra az első atomcsapást, annak az öngyilkossággal is számolnia kell. Ezért a világ népei számára nincs más választás: minden amerikai törekvéssel és propagandával szemben harcolni kell a béke megőrzéséért. Tévedés volna azt hinni, hogy az atomháború csak az egyik vagy másik országot, az egyik vagy másik nemzetet fenyegeti. A földgolyó és az emberi faj van veszélyben! Hozzávetőlegesen 50 000 atomtöltetet tárol a világ. E szörnyű fegyverek együttes robbanóereje milliószor nagyobb a hirosimai atombombáénál. Ha bevetésre kerülnének senki sem érezhetné magát biztonságban; az óceánon innen sem, az óceánon túl sem. Csak egyetlen lehetőség van a földi élet megmentésére, ha a világ népei összefognak az atomháború ellen: ha fajra, nemre, nemzetiségre való tekintet nélkül mindenki a békeharcosok oldalára áll a háborúra spekulálókkal szemben — a halál ellen, az életért. A ma művészettörténetből kiolvasható és a kortársi magyar képzőművészet fejlődéséből megállapítható, hogy sehova sem visz az az út, mely szerint a figuratív művészetnek nemcsak jövője nincs, hanem jelene sem, és kizárólagosan csak a non-figuratív, az absztrakt művészet az üdvözítő, az értékes, a korszerű, a figyel amire méltó. Hasonlóan értelmetlen, és sem a művészettörténet, sem a napi gyakorlat által nemigazolt — erre is rá kell jönnünk — az a szintén kizárólagos érvényre törő megállapítás, mely alapján egyöntetűen csak a figuratív művészet az üdvözítő, az értékes, a korszerű, a figyelemre méltó. Nemcsak a művészettörténeti múltbólés a képzőművészeti jelenből lehetett, hanem az élet minden területén és a legkülönbözőbb idődimenziókban kellett is, nem egyszer fájdalmasan, megtanulnunk, hogy az egyoldalúságnál nincs nagyobb buktató. „Figuratív művészet a hetvenes években’ címmel a HVDSZ — teljes nevén: Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete — Jókai Művelődési Központja és a Budapest Galéria évekre tervezett, közös kiállítássorozatot kezdett az Almássy téri Szabadidő Központban. Először a festészet mutatkozott be, annak is első részeként, a katalógusban idősebb korosztály összefoglaló megjelöléssel szereplő, az 1899-től 1938-ig terjedő időszakban született művészek előbbi cím alá sorolt csoportja. Ezen a csoportkiálltáson az előzetes tervek huszonhat művésznek biztosítottak helyet, hogy egyegy művet, tehát huszonhat alkotást tehessen közszemlére az 1968—1980.közötti esztendők terméséből. Könnyű lenne hiányzó neveket és ismert fápcímeket itt most felsorolnunk, de tekintsünk el ettől, fogadjuk el, hogy ez egyfajta lehetséges válogatás, mely vállalja az ezzel járó következményeket, a hiányérzettől az ellentmondásosságig. Mert nemcsak hiányérzetünk támadhat, hanem attól az ellentmondástól sem függetleníthetjük magunkat, hogy minek az alapján, ami lényeges, kerülhet az 1899- ban született Miháltz Pál és „Falak, ablakok” című műve, de mondjunk mást, az 1912-ben született Duray Tibor és „Kompozíció" című üvegterve, egy csoportba az 1929-es Szabó Zoltánnal és „Olvasó lány” című olajképével. A különbözőség nyilvánvaló, a világról és a festészetről vallott felfogásban egyaránt. Ezek a különbségek, amennyiben határozott és markáns alkotói profilt, egyéniséget villantanak elénk, érdekesek. A kiállításnak feltétlenül ez az egyik erénye. A másik erénye pedig az, hogy következésképp értékítéletre sarkall Ki-ki döntésre kényszerülhet, hogy neki ki, mennyitér, és melyik műnél, hova állítja a mércét. Ez nem is lehet másként, ha egy csoportban szerepel Breznay József és „Délvidék” című képe, Pirk Jánossal és „Este Szentendrén” című festményével, Ridovics László és „Kék fej’’ című műve, Szurcsik Jánossal és „Dinynyeeve” című festményével. Az értékelhetőségen és értékelemdőségen mit sem változtat, hogy ezeknek az alkotásoknak az eredeti őrzési helye igen rangos hely: a Magyar Nemzeti Galéria vagy a Tornyai Múzeum. Hangsúlyozni kell, hogy a különbség a jó és a kevésbé jó művek között van, valamint természetesen alkotóik között Ez ugyanis a lényeges különbség. Maga a kiállítás nem itt látja és nem itt szeretné láttatni a határvonalat, hanem e között az úgynevezett figuratív festészet és az úgynevezett non-figuratáv, más, de nagyon rossz szóhasználat szerint absztrakt festészet között. De ez nem meríti-e ki az egyoldalúság fogalmát és vétkét vagy kevésbé patetikusan szólva baklövését? A sorozatkiállítás címe — „Figuratív művészet a hetvenes évtékben” — ezt az önmegkülönböztetést forszírozza. A katalógus kivonja a kardot, mondván, aminek ellentmond: „nem »divat figuratív alkotónak lenni ma Magyarországon.” Ami sajnos igaz. De csak félig sajnos. Mert nem biztos, hogy ennek a féloldalas helyzetnek a legjobb ellenszere az ilyen kiállítássorozat, az ilyenfajta elkülönülés.