Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-05 / 18. szám
Munka és béke A legjobban elterjedt nemzetközi nyelv a munka. Többen beszélik, mint az angolt, a németet, a franciát, az oroszt vagy a latin nyelveket. A csepeli esztergályos, marós, lakatos, szerelő, kohász vagy a komlói bányász, stb. — ha munkáról van szó — könnyen megérti detroiti, leningrádi, liverpooli vagy Ruhr-vidéki társát. Megértik egymást beszéd nélkül is, hiszen a munka rokonná, szinte testvérré tesz. Ha a magyar kőműves ma félbehagyja a falat, az ankarai másnap akkor is folytatni tudja, ha senki nem mond neki egy szót sem. Ha a chichagói szétszed egy villanymotort, a kijevi össze tudja rakni. A kalapács, a hegesztőpisztoly, a fúrógép ugyanazt a fogást kívánja Grazban, mint Kairóban. Az izzó acélszalag irányítása ugyanazt a mozdulatot, a daru vagy a marógép kezelése ugyanolyan figyelmet követel meg. A kétkezi munka, kiváltképpen a nagy fizikai erőkifejtést kívánó, külsőleg — megjelenésben, mozgásban — is azonossá fepromálja az embereket. Az „egynyelv-"" munka rokonná, testvérré teszi e munkásokat. Ennél is erősebb kötelék azonban a közös sors. A munkássors, a munkásélet, ami mindenben ugyanolyan az azonos társadalmi berendezésű országokban. A tőkés társadalomban a legfőbb azonosság az örökös létbizonytalanság. Napjainkban csupán Nyugat- Európában 13 millió a munkanélküliek száma. S hogy holnapra csökken-e vagy tovább emelkedik, nem lehet tudni. Ez a bizonytalanság is erősíti a rokonságot, a testvéri érzést és a szolidaritást egymás iránt. Ez utóbbit azokban is, akik létbiztonságokban élnek. A diósgyőri munkásnak nem kell rettegnie az elbocsátástól, de tudja, megérti, mit jelenthet hónapokig, esetleg évekig reménytelenül sétálni, munkát keresni. Ezért érez együtt belga társával vagy a franciával, a hamburgi vagy a fokvárosi munkástestvérével. S ha az együttérzés nem fogalmazódik is meg benne, s nem ad neki hangot szüntelenül, május elseje táján bizonyosan többször eszébe jut. A munka közös nyelve, a munkásélet sok azonossága, a szolidaritás összeköti a világ munkásait. Napjainkban ezeken kívül még valami: a háborútól való félelem, a faéke óhajtása. Az eddigi háborúkban életek, otthonok, gyárak pusztultak el. A nukleáris háború ennél többel fenyeget: az élet elpusztításával. S mindannak lerombolásával, amit munkáskezek százmilliói eddig létrehoztak. A biztonságot, az élet megóvásának feltételét csupán önmaga számára ma egyetlen nemzet, egyetlen ország népe sem teremtheti meg. Biztonságot minden nép számára csak az egyetemes biztonság ad. Ez pedig csak egyetemes föllépéssel, mindenekelőtt a világ munkásságának nemzetközi összefogásával, harcával érhető el. Azért csak ezzel, mert egyetemes, az egész világot, az egész emberiséget fenyegeti a háború réme is. A munka — nemzeti, faji hovatartozástól függetlenül — megteremtette a munkásság közös nyelvét. Az élet féltése pedig tovább erősíti a megértést, a közös harcot. Jól tudják ezt azok is, akik az emberiség történetében egyedülálló méretű fegyverkezési versenyt kényszerítettek a világra. Azt is tudják, tapasztalhatták már, és naponta láthatják most is, hogy milyen nagy a munkásság ereje. Csak ez képes féken tartani, azokat, akik enélkül talán már kirobbantották volna a háborút. Most, május elsején megint meggyőződhetnek róla. A veszélyt ugyan nem hárítja el végleg a sok millió tüntető hangja, mégsem hiábavaló, ha százmilliók mondják, hogy békét akarunk. A. K. 2 Utazás a Nemze t Nemzeti Színház szóbeszéd tárgya. Járjuk körül, miért. Ehhez azonban ne abból induljunk ki, hogy az év elején már lábra kaptak olyan hírek, gyűrűzve terjedtek olyan híresztelések, melyek szerint a ma játszó Nemzeti Színház újból egy helyben topog a jelenlegi, tehát a Malonyay—Vámos-féle vezetés erőfeszítései ellenére is. Most ne ezzel foglalkozzunk, noha bizonyos összefüggés — a végén kiderül — elkerülhetetlen. Mi arra a szóbeszédre hegyezzük fülünket — együtt a Kedves Olvasóval, aki rászánja ^^átböngészésére —, arra a szóbeszédre figyelj'á11*’ mely a majdam játszó Nemzeti Színház ügyéből meríti tárgyát, fogóan szérleteiben is. Az új Nemzeti Színházról vr Vagyis, a hozzá, a felépítéséh csalódó társadalmi mozgalomró *?mozdulásról, összefogásról, mely*. .t- szeptember 21-én este, néhány perccel hét óra után hirdettek meg „Az ember tragédiája” első színrevitelének centenáriumán tartott .i ./.előadás kezdetekor a Nemzeti Színházban. Ez az elképzelt és óhajtott mozgalom, megmozdulás, összefogás az építkezés finanszírozásának egyik részét van — s még inkább lesz — hivatva magára vállalni A határozatot, az új Nemzeti Színház építésére, a kormány hozta. A Hazafias Népfront, a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Színházművészeti Szövetség, a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Építőművészek Szövetsége ugyanakkor támogatásra szólította fel: „mindazokat, akik magukénak érzik a nemzeti színjátszás és ezzel együtt a magyar kultúra ügyét, hogy lehetőségeik szerint anyagilag is járuljatak .ozza az új Nemzeti Színház rinél gyorsabb felépítéséhez”. A dologoz az is hozzátartozik, hogy mindezt nem a kormány és nem az említett szövetségek találták ki, különösen nem néhány nappal a nyilvánosságra hozatal előtt, hanem alulról fölfelé hatolva, különböző szintekről jelentkezett az egyre sürgetőbbé váló igény. Az igény — de mire? A válasz, első pillanatban, nyilvánvaló: igény az új Nemzeti Színház felépítésére. De nem túlságosan sokat kell gondolkoznunk ahhoz, hogy rájöjjünk, ez a „felépítés” nem egyszerűen egy épület létrehozását jelenti, hanem annál jóval többet. Azt ugyanis, hogy — s ez így meg is fogalmazódott később — „legyen a nemzetnek színháza”, mert — logikusan következik — „a Nemzeti Színház a nemzet színháza”. Hiszen benne van a nevében. De csakugyan benne van-e ez a nevében? El kell gondolkodnunk azon, hogy miképpen jelenti „a Nemzeti Színház a nemzet színházát”, ha Szegeden is van egy Nemzeti Színház és Pécsen is van egy Nemzeti Színház és Miskolcon is van egy Nemzeti Színház. Akkor hát melyik „a” nemzet színháza? És mitől „a” nemzet színháza „a” Nemzeti Színház? A Nemzeti Színház a létrejöttekor, vagyis a reformkorban tudta vállalni azt a szükségességet, ami őt „a” nemzet színházává tette, magyarrá tette, mert akkor ez volt s lehetett a főszerepe a német nyelvű színjátszás gőgös szorításában. A nemzeti újjászületést szolgálta így tehát. Később, amikor a magyar színjátszás megerősödött s tere megnőtt, a Nemzeti Színház változatlanul az élen volt — ha ez nem is mindig sikerült neki a gyakorlatban —, de szerepe módosult és hármas kötelezettség lett. Ezeket Kárpáti Aurél 1937-ben, amikor mélységes aggodalmát fejezte ki hiányuk miatt, így foglalta össze: „a magyar drámairodalom, a magyar nyelv és színpadi beszéd, a magasabb rendű színjátszó-művészet fejlesztése ..De ma már ezzel a feladatkijelöléssel sem megyünk sokra. Mert melyik az a magyar drámai színház, amelyt lett, feladatkörébe ez bele ne tartoznék? Az új Nemzeti Színház felépítéséit, segítését szolgáló akció összefogására, elvi irányítására védnökség és operatív bizottság alakult a Parlamentben 1983. szeptember 22-én. Az alakuló ülést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, ezekkel a szavakkal nyitotta meg: „Fejlett kultúrával, színházművészettel rendelkező országoknak többnyire van olyan színháza, amely művészi munkája, társulata, de épülete, működési feltételei alapján is a jobbak között a legjobb szerepét tölti be. Közép- Kelet-Európában túlnyomórészt Nemzeti Színháznak hívják az ilyen műhelyeket, utalva ezzel a nemzeti kultúrában vállalt szerepükre. Feladatuk, hivatásuk a nemzeti nyelv művelése, a nemzeti drámairodalom felkarolása, a világirodalom nagy értékeinek felmutatása, a legjobb színművészek alkotói közösséggé szervezése. Ezért a nemzeti színházakat a létrehozó társadalmak, államok előjoggal és rangos feladatokkal ruházzák fel, megkülönböztetett épületeket emelnek és működtetnek számukra.” Így talán világosabb. Egyértelmű, hogy „a” nemzet színháza nem valami kizárólagosság, nem a nemzet eltulajdonítása, kisajátítása egyetlen színház által, hanem egy egészséges színházkultúrában élő, lélegző, XX Vit trUhmm B*4**mLMT mholm MHIL mám SZÍNHÁZI ÉLET azMHAzi. mLM. nooAurca művészeti szaklap _______________SZERKESZTI: INCZE SÁNDOR________________ Bajor Gizi 1937-ben mint Lavinia az „Amerikai Elektrádban. A Nemzeti Színház, egy korszakában, őrá épült