Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)

1984-05-05 / 18. szám

Munka és béke A legjobban elterjedt nemzetközi nyelv a munka. Többen beszélik, mint az angolt, a németet, a franciát, az oroszt vagy a latin nyel­veket. A csepeli esztergályos, marós, lakatos, szerelő, kohász vagy a komlói bányász, stb. — ha munkáról van szó — könnyen megérti det­roiti, leningrádi, liverpooli vagy Ruhr-vidéki társát. Megértik egymást beszéd nélkül is, hi­szen a munka rokonná, szinte testvérré tesz. Ha a magyar kőműves ma félbehagyja a fa­lat, az ankarai másnap akkor is folytatni tud­ja, ha senki nem mond neki egy szót sem. Ha a chichagói szétszed egy villanymotort, a kije­vi össze tudja rakni. A kalapács, a hegesztő­pisztoly, a fúrógép ugyanazt a fogást kívánja Grazban, mint Kairóban. Az izzó acélszalag irányítása ugyanazt a mozdulatot, a daru vagy a marógép kezelése ugyanolyan figyelmet kö­vetel meg. A kétkezi munka, kiváltképpen a nagy fizikai erőkifejtést kívánó, külsőleg — megjelenésben, mozgásban — is azonossá fepro­málja az embereket. Az „egynyelv-"­" m­unka rokonná, testvérré teszi e munkásokat. Ennél is erősebb kötelék azonban a közös sors. A munkássors, a mun­kásélet, ami mindenben ugyanolyan az azonos társadalmi berendezésű országokban. A tőkés társadalomban a legfőbb azonosság az örökös létbizonytalanság. Napjainkban csupán Nyugat- Európában 13 millió a munkanélküliek száma. S hogy holnapra csökken-e vagy tovább emel­kedik, nem lehet tudni. Ez a bizonytalanság is erősíti a rokonságot, a testvéri érzést és a szoli­daritást egymás iránt. Ez utóbbit azokban is, akik létbiztonságok­ban élnek. A diósgyőri munkásnak nem kell rettegnie az elbocsátástól, de tudja, megérti, mit jelenthet hónapokig, esetleg évekig re­ménytelenül sétálni, munkát keresni. Ezért érez együtt belga társával vagy a franciával, a hamburgi vagy a fokvárosi munkástestvéré­vel. S ha az együttérzés nem fogalmazódik is meg benne, s nem ad neki hangot szüntelenül, május elseje táján bizonyosan többször eszébe jut. A munka közös nyelve, a munkásélet sok azonossága, a szolidaritás összeköti a világ munkásait. Napjainkban ezeken kívül még va­lami: a háborútól való félelem, a faéke óhajtá­sa. Az eddigi háborúkban életek, otthonok, gyá­rak pusztultak el. A nukleáris háború ennél többel fenyeget: az élet elpusztításával. S mindannak lerombolásával, amit munkáskezek százmilliói eddig létrehoztak. A biztonságot, az élet megóvásának feltételét csupán önmaga számára ma egyetlen nemzet, egyetlen ország népe sem teremtheti meg. Biztonságot minden nép számára csak az egye­temes biztonság ad. Ez pedig csak egyetemes föllépéssel, mindenekelőtt a világ munkásságá­nak nemzetközi összefogásával, harcával érhető el. Azért csak ezzel, mert egyetemes, az egész világot, az egész emberiséget fenyegeti a háború réme is. A munka — nemzeti, faji hovatartozástól függetlenül — megteremtette a munkásság kö­zös nyelvét. Az élet féltése pedig tovább erősíti a megértést, a közös harcot. Jól tudják ezt azok is, akik az emberiség történetében egyedül­álló méretű fegyverkezési versenyt kénysze­rítettek a világra. Azt is tudják, tapasztalhat­ták már, és naponta láthatják most is, hogy milyen nagy a munkásság ereje. Csak ez ké­pes féken tartani, azokat, akik enélkül talán már kirobbantották volna a háborút. Most, május elsején megint meggyőződhetnek róla. A veszélyt ugyan nem hárítja el végleg a sok millió tüntető hangja, mégsem hiábavaló, ha százmilliók mondják, hogy békét akarunk. A. K. 2 Utazás a Nemze­ t Nemzeti Színház szóbeszéd tárgya. Járjuk körül, miért. Ehhez azonban ne abból induljunk ki, hogy az év elején már lábra kaptak olyan hírek, gyűrűzve terjedtek olyan híresztelések, melyek szerint a ma játszó Nemzeti Színház újból egy helyben topog a jelenlegi, te­hát a Malonyay—Vámos-féle vezetés erőfeszítései ellenére is. Most ne ezzel foglalkozzunk, noha bizonyos összefüg­gés — a végén kiderül — elkerülhetet­len. Mi arra a szóbeszédre hegyezzük fülünket — együtt a Kedves Olvasóval, aki rászánja ^^átböngészé­sére —, arra a szóbeszédre figyelj'á11*’ mely a majdam játszó Ne­mzeti Színház ügyéből meríti tárgyát, f­ogóan s­zér­leteiben is. Az új Nemzeti Színházról vr Vagyis, a hozzá, a felépítéséh csalódó társadalmi mozgalomró *?­­mozdulásról, összefogásról, mely*. .t- szeptember 21-én este, néhány perccel hét óra után hirdettek m­­eg „Az ember tragédiája” első színrevitelének cente­náriumán tartott .i ./.előadás kezdetekor a Nemzeti Színházban. Ez az elképzelt és óhajtott mozgalom, megmozdulás, összefogás az építkezés finanszírozásá­nak egyik részét van — s még inkább lesz — hivatva magára vállalni A hatá­rozatot, az új Nemzeti Színház építé­sére, a kormány hozta. A Hazafias Nép­front, a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Színházművészeti Szövetség, a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Épí­tőművészek Szövetsége ugyanakkor tá­mogatásra szólította fel: „mindazokat, akik magukénak érzik a nemzeti szín­játszás és ezzel együtt a magyar kul­túra ügyét, hogy lehetőségeik szerint anyagilag is járulj­a­tak .­ozza az új Nemzeti Színház r­inél gyorsabb fel­építéséhez”. A dolog­oz az is hozzátar­tozik, hogy mindezt nem a kormány és nem az említett szövetségek találták ki, különösen nem néhány nappal a nyil­vánosságra hozatal előtt, hanem alulról fölfelé hatolva, különböző szintekről je­lentkezett az egyre sürgetőbbé váló igény. Az igény — de mire? A válasz, első pillanatban, nyilvánvaló: igény az új Nemzeti Színház felépítésére. De nem túlságosan sokat kell gondolkoznunk ahhoz, hogy rájöjjünk, ez a „felépítés” nem egyszerűen egy épület létrehozását jelenti, hanem annál jóval többet. Azt ugyanis, hogy — s ez így meg is fogal­mazódott később — „legyen a nemzet­nek színháza”, mert — logikusan követ­kezik — „a Nemzeti Színház a nemzet színháza”. Hiszen benne van a nevében. De csakugyan benne van-e ez a ne­vében? El kell gondolkodnunk azon, hogy miképpen jelenti „a Nemzeti Szín­­ház a nemzet színházát”, ha Szegeden is van egy Nemzeti Színház és Pécsen is van egy Nemzeti Színház és Miskolcon is van egy Nemzeti Színház. Akkor hát melyik „a” nemzet színháza? És mitől „a” nemzet színháza „a” Nemzeti Szín­ház? A Nemzeti Színház a létrejöttekor, vagyis a reformkorban tudta vállalni azt a szükségességet, ami őt „a” nemzet szín­házává tette, magyarrá tette, mert ak­kor ez volt s lehetett a főszerepe a né­met nyelvű színjátszás gőgös szorításá­ban. A nemzeti újjászületést szolgálta így tehát. Később, amikor a magyar színjátszás megerősödött s tere megnőtt, a Nemzeti Színház változatlanul az élen volt — ha ez nem is mindig sikerült neki a gyakorlatban —, de szerepe mó­dosult és hármas kötelezettség lett. Eze­ket Kárpáti Aurél 1937-ben, amikor mélységes aggodalmát fejezte ki hiá­nyuk miatt, így foglalta össze: „a ma­gyar drámairodalom, a magyar nyelv és színpadi beszéd, a magasabb rendű színjátszó-művészet fejlesztése ..De ma már ezzel a feladatkijelöléssel sem megyünk sokra. Mert melyik az a ma­gyar drámai színház, amelyt lett, feladat­körébe ez bele ne tartoznék? Az új Nemzeti Színház felépítéséit, segítését szolgáló akció összefogására, elvi irányítására védnökség és operatív bizottság alakult a Parlamentben 1983. szeptember 22-én. Az alakuló ülést Lo­­sonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, ezekkel a szavakkal nyitotta meg: „Fejlett kultúrával, színházművészet­tel rendelkező országoknak többnyire van olyan színháza, amely művészi munkája, társulata, de épülete, műkö­dési feltételei alapján is a jobbak kö­zött a legjobb szerepét tölti be. Közép- Kelet-Európában túlnyomórészt Nem­zeti Színháznak hívják az ilyen műhe­lyeket, utalva ezzel a nemzeti kultúrá­ban vállalt szerepükre. Feladatuk, hi­vatásuk a nemzeti nyelv művelése, a nemzeti drámairodalom felkarolása, a világirodalom nagy értékeinek felmu­tatása, a legjobb színművészek alkotói közösséggé szervezése. Ezért a nemzeti színházakat a létrehozó társadalmak, államok előjoggal és rangos feladatok­kal ruházzák fel, megkülönböztetett épületeket emelnek és működtetnek számukra.” Így talán világosabb. Egyértelmű, hogy „a” nemzet szín­háza nem valami kizárólagosság, nem a nemzet eltulajdonítása, kisajátítása egyetlen színház által, hanem egy egész­séges színházkultúrában élő, lélegző, XX Vit trUh­mm B*4**mL­­MT mh­olm MH­­IL mám SZÍNHÁZI ÉLET azMHAzi. m­LM. nooAur­ca művészeti szaklap _______________SZERKESZTI: INCZE SÁNDOR________________ Bajor Gizi 1937-ben mint Lavinia az „Amerikai Elektrádban. A Nemzeti Színház, egy korszakában, őrá épült

Next