Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-05 / 18. szám
4 SZEKULITY PÉTER Emlékeim, mestereim — ötvenes évek. Száraz kenyéren tengődő, dohos albérletben vergődő, dicsőségesnek egyáltalán nem nevezhető „felemelkedésemet” éppencsak elkezdtem, de máris látszott, hamarosan be kell fejeznem. Cipőmnek se sarka, se talpa, s munkahelyemet korlátaival, kimért feszességével egyenest börtönnek éreztem. Tegnap ezen elmélkedve, telefonáltam E. Aranka elvtársnőnek, a volt textilmunkásnőnek, egykori lapszerkesztőmnek, a rádió nyugdíjas hírszerkesztőjének. Hogy van? Köszöni jól. Nagymama, hat unoka, népes gyereksereg veszi körül s néha a rádióba is be-be néz. E. Aranka az ötvenes években három gyermek mellett végezte el az egyetemet. „Ne mondja senki, hogy a tagsági könyvemből akarok megélni” — hangoztatta rokonszenves munkásöntudattal s szemüvege mögül szigorúan körbenézett. Tisztelem s tiszteltem, pedig szigorú volt, néha csaknem kíméletlen önmagához is, másokhoz is, természetesen hozzám is. Mégis, minden irónia nélkül mondom: pozitív hős az ötvenes évekből. Soha nem felejtem el, 1952 szeptember 17-én ezekkel a szavakkal ütött újságíróvá. — Ez nem rang, ez szolgálat — közölte íróasztala mögül keményen, mintegy az egész munkásosztály képviseletében. — Értettem. Nem hagyta annyiban. — Tessék megjegyezni, nem a dolgozók vannak értünk, mi vagyunk értük. Halálosan komolyan gondoltam én „intelmeit” életre szólóan megjegyeztem, ötvenes évek. Erről különösen mostanában gyakran faggatnak. Hogy volt s mint volt? Nos sokféleképpen volt, s ami a legundorítóbb, viszszamenőleg most leginkább a „tapsmesterek” tagadják meg szóban és írásban akkori önmagukat, azok, akik csakugyan a párttagsági könyvükből éltek és szeretnének megélni mind a mai napig. Egy „öntudatos” író a nyolcvanas években, bátran közli, hogy égette nyakát az úttörő nyakkendő, egy jelenleg is funkcióban lévő tisztségviselő a leghatározottabban elhatárolja magát a beszolgáltatástól. A tisztességes embernek meg, mert „ismeri a céget”, a gyomra kevereg. De vannak, akik visszamenőleg is bátran vállalják ötvenes évekbeli önmagukat. Vállalhatják, mert nem Rákosit, hanem a politizáló munkásosztályt képviselték. Az ötvenes években a kommunisták ökölbe szorított jobbjukat magasba lendítve így köszöntötték egymást: Szabadság! Üdvözlésnek hangzott? Inkább harsány-sóvár kiáltásnak. Itt-ott még ötvenhat után is elhangzott, aztán lassan-lassan kiveszett, mint az egykori levente-köszöntés, a Szebb jövőt! A „Szabadság!” elveszejtése, úgy tudom Rákosi Mátyás nevéhez fűződik. A megyei pártbizottságokat a pártközponttal „K”, azaz külön vonal kötötte össze, Rákosi a megyei párttitkárokkal bármikor összeköttetésbe léphetett, jelentést kérhetett. A „K” vonalon történő beszélgetések természetesen mindig üdvözléssel kezdődtek: „Szabadság Rákosi elvtárs”. Egyik napon, ahogy a szokásos „Szabadság!” elhangzott, Rákosi ingerülten közbevágott s új rendre utasította a megyei párttitkárt: „Jó napot! Érti? Jó napot!” Ettől kezdve legelőször a pálfordulásra mindenkor kész emberek éppoly kihívóan harsogták, hogy „Jó na- A mi vörössip pót, elvtársak!” mint amilyen harsányan kiáltották egy nappal korábban, hogy „Szabadság, elvtársak!” Jómagam huszonéves fiatalemberként ezekben a hónapokban kezdtem élni s kiábrándulva megismerni egyes melldöngető „forradalmárok” igazi arcát. Lehullott az álarc, mondotta volna epésen Hoffmann József, az idős szervezett munkás, aki mellett kiemelésem előtt, otthon a DEFOSZ, a földmunkás szakszervezet ügyeit intéztem. Mindenesetre nagy-nagy öröm volt számomra, hogy azokra az emberekre, akiknek tisztessége nagy hatással volt rám, tehát a mestereimre, Csató István földmunkásra, megyei tanácselnök helyettesre, Horváth Imre munkásra, mezőgazdasági osztályvezetőre, Varga Illés kisújszállási kerékgyártóra, a MESZÖV megyei titkárára továbbra is felnézhettem. Persze ez már 1956-os emlék. Korábban, káderéletem kezdetén, a kecskeméti nagytemplom környékén parasztgúnyákban, sok mindenre gondolhattam, de arra biztos nem, hogy majdan Varga Illés lesz az én egyik legfelejthetetlenebb mesterem. Illésről legfeljebb az égen szekerező szigorú próféta juthatott eszembe, s noha 1952 áprilisában Kecskemétről már éppen szökni készültem, Tiszántúl, mint lehetőség fel se merült bennem. Hazakívánkoztam. Vissza, enyéim közé, biztonságot jelentő falumba, ahol az élet dolgaiban eligazodtam és ahol soha nem éltem oly zavarodottan, mint ebben az idegen és képmutató hivatalban, szatócs-szívélyű álforradalmárok, szemforgató erkölcscsőszök társaságában. Hogy az utóbbiakat csak azért is megbotránkoztassam, esténként a Beretvásba jártam mulatni, börtönőrlányokkal cicázni és szép szabad életem elvesztésén bánkódni. Magamban orroltam Hoffmann elvtársra. „Elvtársak közé kerülsz, ne félj, elvtársak közé” — ezekkel a szavakkal bocsájtott utamra otthon. Becsaptál, öreg, de az is lehet, rossz helyre tévedtem, véltem, mert munkahelyemen bármerre néztem, környezetemben, a segítőkész forradalmár típusát sehol nem leltem. Volt viszont bőven képmutatás Hányszor eszembe jutott, hol vannak a Zsiga bácsi féle igaziak? Este valamelyik veremkorú „elvtárssal” beültem a Beretvásba politizálni s másnap már ment a füles, leittuk magunkat, mint a disznók. Fodor elvtárs, a személyzetis, a volt miskolci vasmunkás szelíden figyelmeztetett: — Fiam, észnél légy, téged le akarnak járatni. Egyesek félnek, hogy a helyükre kerülsz és, hogy ez ne következhessék be, mindent el fognak követni. Fodor elvtárs igyekezett megértetni velem, hogy ez egy más világ, ha létezni akarok, alkalmazkodnom kell, ez már nem munkáskörnyezet, és itt már nem babra megy a játék, magyarázta türelmesen. Tőle hallottam először ezt a kifejezést: zugivó. Kinevettem. A kétkezi munkások világából érkezve egyáltalán nem fért a fejembe, miért kellene nekem titkolnom, ha borra szomjazom? Ahol korábban éltem és dolgoztam, ott az alakoskodás, a szerepjátszás nem volt szokás. Az alakoskodást azóta se veszi be a gyomrom. A mátéházi szeszgyár építésekor Zsiga bátyámtól, a mozgalomban legelső mesteremtől jól megtanultam: „Vagy aki vagy, ne mutasd magad se többnek, se kevesebbnek, se jobbnak, se rosszabbnak, s ami szíveden, a szádon.” Zsiga bátyám szünte le Varga Illés, a hetvenötödik életévét betöltő volt kisújszállási kerékgyártó