Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)

1984-05-05 / 18. szám

Fotó: Karfi István Szél Nem lehet fájni Nem lehet fájni, élni kell, s hogy csak ez érdekel, véreddel írni fel megrabolt, csapzott homlokodra, és mintha félszed, az sose volna, vágyak ekrazit-egére, szád fakadt düh­ szavára: élni kell, az életre magára kell kötnöd lobogásod, mindegy hogy belevágott szíved a dobogásba: csak sors vagy, megírásra vagy megvetésre méltó, semmi többre. Soha, vagy mindörökre. ORSOVAI EMIL CSANADY JANOS AÁramló napszélben De gyorsan tovazúgott a májusi vonat, egyenes sínpárjain a görbe földgolyón, délkörei és hosszúsági körei mentén, de gyorsan tovazúgott. Én ülök benne múlhatatlan örömmel sze­meimben; szememben mindenki, akit kézfogásommal vagy gondolatban meg­érintettem a barkavesszővel; gyere ve­lem, gyorsan robog ez a vonat, s nem­soká megérkezünk a Nagy Hegyek közé. K kihajló májusra a felépült ház zsindely­tetején, magas, mint a kémény, min­denki öröme, aki feltekint, hogy ember művét lássa, s elcsodálkozzék az élet tarkabarka, lágy szél lobogtatta szalag­­zatán, mely ugyancsak csavarodik a Kizöldelt Ágasra, hogy úgy lobog körü­lötte! Állítottam egy májusfát régen, most a gyorsan tovazúgó májusi vonat Földgo­­lyón­ körülhordozása közben látom azt a fát, nem vész el a többi között, orgo­nák erdejében kimagaslik, integet sza­lagjaival a vonatrobogásn­ak, ahogy a meridiánvonal mentén átszabjuk a Földgolyót. De gyorsan tovazúg a májusi vonat, kipi­rult homlokomat lengeti a függöny­csapkodó szél, hűsíti kipirult homloko­mat, mindenkiét, aki velem beszél, aki­nek még van szava ebben a kerékcsat­­togásba­n, világrabajlásban. Nem a jelképét már, az élő életét kíván­juk annak a májusfának, a zöldjét, hogy levelével bedörzsöljük bőrünket, ujjunk közt morzsolva szót, a virágát, hogy a lila, apró, sűrű, pehelyszakállas kelyhekbe temessük arcunkat, melyet földrészek szele csapdos. Tudjuk, hogy a vonat is valódi, valósá­gos száguldásunk, s a Krampácsoló Em­ber tudja, hogy a délkörökön, hosszú­sági körökön a Földet ezüst abroncsok­kal körülfogó sínpárok örökösek már, csak meg kell húzni a csavarokat, meg, minden nap, kivétel az az egy, amikor bokorvirágú orgonát szakítunk kala­punk mellé. Rohan a vonat, májusfának állított erdők integetnek, rohan a vonat, körbecsat­­togja Életünket; magunk állítottuk sín­re expresszív, száguldó játékunkat, az­tán beleültünk, s kiszállnánk már egy napra a vagonból; májusfát állítottunk valaha; megnézni, megvan-e még; állí­tanak-e újat az ifjak a lányosházak ka­puja elé. De gyorsan tovazúgott a májusi vonat, egyenes sínpárjain a kerek Földgolyón, délkörei és hosszúsági körei mentén, de gyorsan tovazúgott, áramló napszél kapja le kalapunk s pörgeti, pörgeti már fényben, magasban, egyedül.

Next