Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-05 / 18. szám
Fotó: Karfi István Szél Nem lehet fájni Nem lehet fájni, élni kell, s hogy csak ez érdekel, véreddel írni fel megrabolt, csapzott homlokodra, és mintha félszed, az sose volna, vágyak ekrazit-egére, szád fakadt düh szavára: élni kell, az életre magára kell kötnöd lobogásod, mindegy hogy belevágott szíved a dobogásba: csak sors vagy, megírásra vagy megvetésre méltó, semmi többre. Soha, vagy mindörökre. ORSOVAI EMIL CSANADY JANOS AÁramló napszélben De gyorsan tovazúgott a májusi vonat, egyenes sínpárjain a görbe földgolyón, délkörei és hosszúsági körei mentén, de gyorsan tovazúgott. Én ülök benne múlhatatlan örömmel szemeimben; szememben mindenki, akit kézfogásommal vagy gondolatban megérintettem a barkavesszővel; gyere velem, gyorsan robog ez a vonat, s nemsoká megérkezünk a Nagy Hegyek közé. K kihajló májusra a felépült ház zsindelytetején, magas, mint a kémény, mindenki öröme, aki feltekint, hogy ember művét lássa, s elcsodálkozzék az élet tarkabarka, lágy szél lobogtatta szalagzatán, mely ugyancsak csavarodik a Kizöldelt Ágasra, hogy úgy lobog körülötte! Állítottam egy májusfát régen, most a gyorsan tovazúgó májusi vonat Földgolyón körülhordozása közben látom azt a fát, nem vész el a többi között, orgonák erdejében kimagaslik, integet szalagjaival a vonatrobogásnak, ahogy a meridiánvonal mentén átszabjuk a Földgolyót. De gyorsan tovazúg a májusi vonat, kipirult homlokomat lengeti a függönycsapkodó szél, hűsíti kipirult homlokomat, mindenkiét, aki velem beszél, akinek még van szava ebben a kerékcsattogásban, világrabajlásban. Nem a jelképét már, az élő életét kívánjuk annak a májusfának, a zöldjét, hogy levelével bedörzsöljük bőrünket, ujjunk közt morzsolva szót, a virágát, hogy a lila, apró, sűrű, pehelyszakállas kelyhekbe temessük arcunkat, melyet földrészek szele csapdos. Tudjuk, hogy a vonat is valódi, valóságos száguldásunk, s a Krampácsoló Ember tudja, hogy a délkörökön, hosszúsági körökön a Földet ezüst abroncsokkal körülfogó sínpárok örökösek már, csak meg kell húzni a csavarokat, meg, minden nap, kivétel az az egy, amikor bokorvirágú orgonát szakítunk kalapunk mellé. Rohan a vonat, májusfának állított erdők integetnek, rohan a vonat, körbecsattogja Életünket; magunk állítottuk sínre expresszív, száguldó játékunkat, aztán beleültünk, s kiszállnánk már egy napra a vagonból; májusfát állítottunk valaha; megnézni, megvan-e még; állítanak-e újat az ifjak a lányosházak kapuja elé. De gyorsan tovazúgott a májusi vonat, egyenes sínpárjain a kerek Földgolyón, délkörei és hosszúsági körei mentén, de gyorsan tovazúgott, áramló napszél kapja le kalapunk s pörgeti, pörgeti már fényben, magasban, egyedül.