Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)

1985-01-05 / 1. szám

alád öröme forintot — egyszerre! Honnan? Csak a két kezünk munkájára — hezünk keze munkájára számíthattunk. De megveszünk mindent. Tévé-focit is kaptak a gyerekek, meg videó-játékot. Ahol ennyien vannak, ott már érdemes megvenni, nem? Az egy­kének minek? Csak úgy tud vele igazán játszani, ha áthívja a szomszédból a barátját. Megérkezik Tünde és Attila. Hát bizony nem látszik meg, hogy ikrek. Attila magasabb és „ne­hézsúlyú” Tündi mellett. Egy osz­tályba járnak, negyedikesek. Tündi kitűnő tanuló. — Ha intőt hoztok, ki írja alá? — Intőt? Soha sem hoztunk még! — Nem hozott egyik sem — nevet Giziké. A férjem az ötösö­ket írja alá büsz­kén, én a gyen­gébb jegyeket s nem kisebb büsz­keséggel. Szorgalmas gyerekek, ha néha becsúszik egy-egy hár­mas, tudom, azért is megküzdöt­­tek. Mesélik, hogy a galambok és a tyúkok mellett van még macská­juk, pintyük, akváriumuk és tek­nősbékájuk a kertben. — Ebben a családban minden­kinek van szabadsága, azt csinál­ja, amihez kedve van. De vélemé­nyem szerint a gyerekek példá­kon nevelődnek. Az az igazság, hogy ahol ennyi gyerek van, ott már a szülőnek alig kell nevelni. A gyerekek egymást nevelik, a kicsik között igazságot tesznek a nagyok. Belehallgatunk a vitáik­ba és csak akkor szólunk, ha na­gyon szükséges. Ismerjük az eré­nyeiket, a hibáikat, ezeket min­dig figyelembe vesszük, ha segí­teni kell. Tündi válogatós, Attila hízelgős és sértődős, Tibihez nem lehet hangosan szólni, mert azon­nal rám szól, hogy ne kiabáljak. János megfontolt, komoly fiú, rá lehet bízni az egész családot, Pé­ter folyton fúr, forraszt valamit és mindig de mindig tudja a kö­telességét. Ahányan vannak, any­­nyi félék. János is hazaérkezett. Magas, barna, bajuszos fiatalember. A gyerekek mind örülnek neki, hogy megjött. Tőle is megkérdezem, mi a jó a nagy családban? — Minden. Igazi melegséget je­lent. Mindig van itthon valaki. Nagyon szeretem a testvéreimet. Rengeteget kérdeznek, még több vidámságot nyújtanak. Amikor építettük a házat, Attila meg Tündi kisebb volt, mint egy tég­la, de vitték. Mindannyian vittük, a mi házunk épült. Soha nem unatkozunk. Ha megnősülök, ne­kem is lesz két-három gyerekem. Gizikének szép a frizurája, ápolt a bőre. —­­Fodrásznál volt? — Soha nem megyek. Magam dauerolom s vágom. A gyereke­két és a férjemét is én vágom. A fodrászok, a dohányboltok, a kocsmák és a varrónők belőlünk nem tudnának megélni. A szom­szédok vesznek divatos holmikat, nadrágokat, én arról leveszem a szabásmintát és az alkalmiban vásárolok hozzá anyagot. Egy nadrág árából négyet hozok ki. A lakás tele van kalocsai­ rzse­­llővel. Márkás kézimunka ez, alig akarom elhinni, hogy ezt is Gizi­kó csinálja. Mikor? Honnan van ennyi ideje és ereje? — Arra van idő, amire szakí­tunk. Azt hiszem, az a fontos, hogy a gondokat vidáman kell megoldani, a feladatokat vidáman kell elvégezni. A szomorúsághoz felesleges idő kell, a vidámság meg munka közben jön. Későre jár, de a családfő, Gelei Imre még nincs itthon. Vidékre utazott reggel, nem tudni, mikor érkezik. Egy gmk-ban konstruk­tőr. — Rengeteget dolgozik, hajtja a megélhetésre valót, nagyon el­­foglalt. Jó ember. Most is úgy szeretem, mint amikor összehá­zasodtunk, — mondja Gizike. Az apáról keveset beszéltek a gyerekek, de mondataik mögött mindenütt ott érzem a családfő otthont teremtő melegségét. Szigeti Piroska­Fotó: Dolezsál László Ketten hiányoznak. Apa még dolgozik, Tibike elbújt előlünk . 11 Péter, Tündi, Attila. És egy galamb a háromszázból A legkisebbnek a legjobb. Ha kell, öten mesélnek neki. Most anyu, meg apa... 3

Next