Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)
1985-01-05 / 1. szám
alád öröme forintot — egyszerre! Honnan? Csak a két kezünk munkájára — hezünk keze munkájára számíthattunk. De megveszünk mindent. Tévé-focit is kaptak a gyerekek, meg videó-játékot. Ahol ennyien vannak, ott már érdemes megvenni, nem? Az egykének minek? Csak úgy tud vele igazán játszani, ha áthívja a szomszédból a barátját. Megérkezik Tünde és Attila. Hát bizony nem látszik meg, hogy ikrek. Attila magasabb és „nehézsúlyú” Tündi mellett. Egy osztályba járnak, negyedikesek. Tündi kitűnő tanuló. — Ha intőt hoztok, ki írja alá? — Intőt? Soha sem hoztunk még! — Nem hozott egyik sem — nevet Giziké. A férjem az ötösöket írja alá büszkén, én a gyengébb jegyeket s nem kisebb büszkeséggel. Szorgalmas gyerekek, ha néha becsúszik egy-egy hármas, tudom, azért is megküzdöttek. Mesélik, hogy a galambok és a tyúkok mellett van még macskájuk, pintyük, akváriumuk és teknősbékájuk a kertben. — Ebben a családban mindenkinek van szabadsága, azt csinálja, amihez kedve van. De véleményem szerint a gyerekek példákon nevelődnek. Az az igazság, hogy ahol ennyi gyerek van, ott már a szülőnek alig kell nevelni. A gyerekek egymást nevelik, a kicsik között igazságot tesznek a nagyok. Belehallgatunk a vitáikba és csak akkor szólunk, ha nagyon szükséges. Ismerjük az erényeiket, a hibáikat, ezeket mindig figyelembe vesszük, ha segíteni kell. Tündi válogatós, Attila hízelgős és sértődős, Tibihez nem lehet hangosan szólni, mert azonnal rám szól, hogy ne kiabáljak. János megfontolt, komoly fiú, rá lehet bízni az egész családot, Péter folyton fúr, forraszt valamit és mindig de mindig tudja a kötelességét. Ahányan vannak, anynyi félék. János is hazaérkezett. Magas, barna, bajuszos fiatalember. A gyerekek mind örülnek neki, hogy megjött. Tőle is megkérdezem, mi a jó a nagy családban? — Minden. Igazi melegséget jelent. Mindig van itthon valaki. Nagyon szeretem a testvéreimet. Rengeteget kérdeznek, még több vidámságot nyújtanak. Amikor építettük a házat, Attila meg Tündi kisebb volt, mint egy tégla, de vitték. Mindannyian vittük, a mi házunk épült. Soha nem unatkozunk. Ha megnősülök, nekem is lesz két-három gyerekem. Gizikének szép a frizurája, ápolt a bőre. —Fodrásznál volt? — Soha nem megyek. Magam dauerolom s vágom. A gyerekekét és a férjemét is én vágom. A fodrászok, a dohányboltok, a kocsmák és a varrónők belőlünk nem tudnának megélni. A szomszédok vesznek divatos holmikat, nadrágokat, én arról leveszem a szabásmintát és az alkalmiban vásárolok hozzá anyagot. Egy nadrág árából négyet hozok ki. A lakás tele van kalocsai rzsellővel. Márkás kézimunka ez, alig akarom elhinni, hogy ezt is Gizikó csinálja. Mikor? Honnan van ennyi ideje és ereje? — Arra van idő, amire szakítunk. Azt hiszem, az a fontos, hogy a gondokat vidáman kell megoldani, a feladatokat vidáman kell elvégezni. A szomorúsághoz felesleges idő kell, a vidámság meg munka közben jön. Későre jár, de a családfő, Gelei Imre még nincs itthon. Vidékre utazott reggel, nem tudni, mikor érkezik. Egy gmk-ban konstruktőr. — Rengeteget dolgozik, hajtja a megélhetésre valót, nagyon elfoglalt. Jó ember. Most is úgy szeretem, mint amikor összeházasodtunk, — mondja Gizike. Az apáról keveset beszéltek a gyerekek, de mondataik mögött mindenütt ott érzem a családfő otthont teremtő melegségét. Szigeti PiroskaFotó: Dolezsál László Ketten hiányoznak. Apa még dolgozik, Tibike elbújt előlünk . 11 Péter, Tündi, Attila. És egy galamb a háromszázból A legkisebbnek a legjobb. Ha kell, öten mesélnek neki. Most anyu, meg apa... 3