Képes Újság, 1985. július-december (26. évfolyam, 28-52. szám)
1985-10-26 / 43. szám
KÖLESDI KÉPGYŰJTŐK összesen 52 festőművész, grafikus, szobrászművész, keramikus kapta a kérést, hogy a 10. évfordulót valóban ünnepélyes keretek között üljék meg Kölesden, ebben a Tolna megyei faluban, amelynek hétköznapi jelzője: a képgyűjtő falu. Tíz évvel ezelőtt aKépes Újság adott hírt arról, hogy egy kis községben új kezdeményezés született a falu művelődésügyének ápolására, az általános látókör tágítására. S ez nem más, már gyermekkorban megtanítani az embereket, látni. Látni és ítélni, azaz különbséget tenni jó és rossz között, ugyanakkor megismerni a hétköznapi művészet művelőit, személyesen találkozni azokkal az emberekkel, akiktől eddig nagy távolság választott el valamennyiünket. Ezek mellett pedig bepillantást nyerni a műhelyeken át a titokba, a művészet születésébe. A kétkedők úgy vélték, háromnapos csoda lesz ez is, elmúlik, mint annyi sok más, és marad minden, ahogy volt. Tíz esztendő múltán a Kölesdi Képtárnak már 82 alkotásból álló gyűjteménye van, és a gyűjtemény éppen útra kelt egy másik művelődési otthon kiállító termébe, szükségből, no meg szolgálatból. A vén kaszárnya ma a híres falugyűjtemény őrzője. Az itt-ott málladozó falak már nem biztonságos védelmezői a gyűjteménynek. Építkezés ugyan még nincs, csak felmérés és tervek, no meg találgatások, hogy mi is lesz a szép kezdeményezésből? Igazán csak Baranyai László igazgató bizakodó, aki, mikor a tízéves műst összegezésére felkérem, a tőle megszokott humorral, derűvel nyilatkozik. — Évente továbbra is négy kiállítást tervezünk: márciusban, májusban, szeptemberben, decemberben. Hogy hol? Átmenetileg a pártszékházban. Folyamatosan készítjük az úgynevezett „látás anyagokat”. A mai magyar képzőművészek közül hetven alkotóval csináltuk meg az életmű feldolgozását, színes diasorozat, az alkotó műmagyarázatával. Iskolás gyerekeink kikölcsönözhetik, hazavihetik, s otthon is bemutathatják a családnak. — Ezt a mozgalmat népszerűsítette a Kölesdi Képgyűjtők Köre? — Igen, összesen százhét tagot tartunk már nyilván. Négyszázhúsz művészeti alkotást őriznek hatvannyolc családnál a faluban. Mi alkotóházat is létrehoztunk, amelyet ez év nyarától sorrarendre vesznek igénybe a hozzánk legközelebb álló és Kölesdet otthonnak tisztelő művészek. Lehet, hogy sok más falujában az országnak ma is kicsit csodabogárszámba néznék a rajzolgató, festegető művészt az emberek, itt Kölesden ez természetes. S ebben a hangulatban Vecsési Sándor festőművész hangos töprengését idézzük, ha nem is pontosan szó szerint: „Sok-sok bölesdre volna szükség. Itt már megszoktak bennünket az emberek, nem úgy tekintenek ránk, mint valami ismeretlen, talán nem is egészen ezen a földön járó jelenségekre. Hihetetlen dolog, mennyi erőt ad találkozni olyan emberekkel, akik egysorsúnak nézik a festőt, és magukhoz tartozónak fogadják. Sokszor eltűnődtem, vajon az én alkotásaim helyükön vannak, amikor kiállításaim után megvették azokat? Jó érzéssel néz-e rájuk új gazdájuk, mert tudomásul kell venni, hogy azt a giccsözönt, amely a tegnapi falut elöntötte, egyszer és mindenkorra ki kell szorítsák az alkotások, a művek, de az olyan művek, melyeket megszerettek az emberek.” A kölesdi postára mostanában érkeznek a csomagok, az iskola előtt megállnak az autók, némelyek csomagban, mások személyesen adják át a virágot Kölesdnek, amely a 10 éves jubileum alkalmából festményekben, műalkotásokban érkezik kiállításra, tisztelgésre a képgyűjtő faluba. F. Gy. Fotó: Karfi István Ahol az utak találkoznak. Háttérben magasodik a volt kaszárnya, a művelődési otthon A sarokpaddal kezdődött... Ezt a szenvedélyt a szükség hozta létre. A dunaegyházi Hopka-családnak sarokpad kellett a konyhába, hogy a közös családi étkezések alkalmával legyen mit körülülni a két szülőnek és a hat gyereknek. Ki is nézte magának Hopka Sándorné az áhított bútordarabot. Egy idős falubeli asszony ősöreg sarokpadját. Nagy volt az öröm a családban, amikor hazavihették a szerzeményt. — Aztán jött a többi — meséli Éva asszony. — Nem kellett sok idő, és az uramat is „megfertőztem”: szenvedélye lett a régiséggyűjtés ... Hellyel kínálnak. A házigazda kabátomat régi, szúette fogasra függeszti. Aztán rendre előkerülnek a ház féltett kincsei: szemet gyönyörködtető, kalocsai vert csipke ágy terítő, eredeti Petőfi-kép, karabélyok, tőrök. Büszkélkednek a hófehérre festett, darabonként összeszedett hálószoba-garnitúrával. Az ágy a Szőnyikastélyból, a sublóta faluból származik. A legjobban őrzött kincsük azonban — nem csak a Hopkacsaládé, hanem egész Dunaegyházáé — a nyáron berendezett, őszszel megnyitott szlovák tájház. Ez az országban a tizedik. A 767 éves, 1800 lakosú nemzetiségi község méltán büszke új szerzeményére. A régiségeket a falu lakói adogatták össze, a kiállított tárgyak nagy része azonban a Hopka-család gyűjteménye. A 350 éves vert falú épületet a községi tanács vásárolta meg, és újította fel. Kellett is már, hiszen addig Hopkáék háza volt a falumúzeum. A látogatókat, iskolásokat oda kalauzolták: nézzék meg az utókorra hagyott értékeket. A tájház gondnoka Hopka Sándor lett. — Ez az életem főműve — büszkélkedik. A Dunaegyházán nevelkedett férfi a Volán 14. számú Vállalat dunaújvárosi üzemegységénél autófényező. Másoktól tudom: munkáját szívvel-lélekkel végzi. Beszélgetés közben mégsem emlegeti. Azaz egy félmondattal mégis: a legpompásabb autó fényezése sem ad olyan örömet neki, mintha a régi, több évtizedes, évszázados tárgyakat törölgetheti, rendezgetheti. — Együtt élek, lélegzem én ezzel a kis faluval majdnem ötven esztendeje! — mondja, s közben szemével valósággal simogatja a vendégkönyv tanúsága szerint a látogatók által is nagyrabecsült gyűjteményt. Szüts IldikóFotó: Rozsnyai Zoltán Őseink meleget ontó „fűtőteste” nemcsak főzésre volt alkalmas ... 15