Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)

1986-09-20 / 38. szám

Kép és szöveg: András Ida Iborfia meg akar maradni Nincs tanácsa, iskolája, pos­tája, orvosi rendelője, ABC boltja, kocsmája, sem kisiparo­sa Iborfiának. A dombok völ­gyében Lapuló, egyetlen utcából álló zalai Ids községben a leg­nagyobb igyekezettel sem tud­nák hatvanra kerekíteni a lélek­­számot. Ábrahám Béla, a köz­ségi népfrontbizottság elnöke azonban állítja: aranyat érő kincsei vannak az ő szülőfalu­jának. Azért mentünk Iborfiára, a Hazafias Népfront Zala megyei bizottságának munkatársával, mert Ábrahám Béla kérte: ha erre visz a megyeiek útja, ne kerüljék el faluját. Gondjuk van, amit szeretnének sürgősen ren­dezni. A faluhoz vezető úton szo­katlan csendesség van. Sem sze­keret, sem autót nem látni. Nem is csoda, ha elkerülik azt az utat, hiszen a völgyben kanyar­gó „madzag sztráda” keskeny és kátyús. Csendes volt Iborfia is, amikor megérkeztünk. Mintha elköltöz­tek volna innen az emberek. A falusi életre jellemző zaj nem verte fel az utcát: nem volt gyermekzsivaj, idegenre nem ugatott kutya. A falu elején nyitva állt egy módos ház kapuja. A kerítés rá­csán tejeskannák száradtak, a pajta előtt szénával megrakott szekér állt. A tetején jó erőben levő, ősz hajú férfi, Ábrahám Béla villázta a takarmányt, szemben vele, a tető nyílásában asszonya emelte át a rako­mányt. A gazda már nyugdíjas, az olajosoknál dolgozott három évtizeden át. Most éjjeliőr a tsz­­nél, ideje, ereje is van hozzá. — Se nem csütörtök, nem is péntek, ráadásul váratlan ven­dég az én házamban, hát mi­lyen nap van ma? — kérdezte tőlünk, hogy meglátott bennün­ket. — Mindjárt, mindjárt... — mondta még —, csak ezt a pár ölnyit felhajítjuk! — Miért nevezetes nap a fa­luban, a csütörtök meg a pén­tek? — kérdeztem tőle. — Mert tudomásom szerint idegen ember hozzánk ezen a héten csütörtökön és pénteken jöhet. Az elöljáró, Móricz Já­­nosné sem szólt, hogy hamarabb várna valakit. Különben e hét csütörtöke nevezetes dátum ma­rad életünkben. — Miért? — Örömmel elmondom, de bent a veranda hűsében. Men­jenek, üljenek le, mindjárt, ott leszek én is, csak leöntöm ma­gam a kútnál. Míg a ház ura „leöntötte” ma­gát, felesége kényelmet terem­tett a verandán. Tejes köcsögöt, boros kancsót, meg vizes ruhá­ba bugyolált szódásüveget he­lyezett az asztalra, s kínálta a vendégeket. — Akkor most elmondom, miért várjuk ezt a csütörtököt, s mi a gondunk, amiről hely­ben szeretnék beszélni — ült az asztalhoz Ábrahám Béla is. — Vettünk egy hűtőpultot és azt ígérték, e hét csütörtökén hoz­zák ki Zalaegerszegről. Majd az egész lakást átrendeztük miatta, hogy jó helyen legyen. Sokat könnyít ez majd életün­kön. Nálunk nincs hentesüzlet, messze kell menni a húsért. Az utazás költsége ugyancsak meg­drágítja az élelem árát, a fá­radozásról, időtöltésről nem is szólva. Aztán, ha vágtunk tyú­kot, kacsát, meg kellett ennünk, ha nem akartuk, hogy megro­moljon. A pincében sokáig nem tárolhattuk. Látják, a szódavi­zet is vizes ruhában hűtjük az udvar szellős sáncában. Tar­tunk sertéseket bőven, akkor vágunk ezután belőlük, amikor rákívánunk. És ha munkából hazafelé jövet hoz magával húst valaki, annak is lesz helye a pultban. Ez az első hűtőláda a falunkban. — Csak tudnám, minek vet­tük! Több lesz vele a mérgünk, mint az örömünk, hiszen nem használhatjuk állandóan. Gya­kori itt az áramszünet, s ha van áram, akkor is olyan gyenge, hogy a televíziót sem tudjuk nézni — aggályoskodott a fele­sége.­­ A legtöbb zalai, baranyai településen a hiányos áramszol­gáltatás miatt panaszkodnak. A megyék vezetői sokat foglalkoz­nak a gond megszüntetésével, a sok ezer lakó problémájának rendezésével. Az ÉDÁSZ ille­tékeseivel keresik a módját an­nak, hogy változtatni lehessen ezen az áldatlan állapoton. Az intézkedésből Iborfia sem ma­rad ki — nyugtatta a háziakat Horváth Miklós, a megyei nép­frontbizottság munkatársa. — Úgy tudom, Béla bácsi, panaszuk van a mozgóboltra is. — Magára a boltra, a készle­tére, a kiszolgálásra nem szól­hatunk egy rossz szót sem. Ara­nyat ér ez nekünk, bár csak egyszer jön hetente Iborfiára, pénteken. Akkor vehetünk csak friss kenyeret. Mennyire kell vigyázni, hogy hét napig kitart­son és ne romoljon meg! Pén­teken vehetünk lisztet, sót, mo­sószert, sőt, még sört is. Amit megrendelünk, mindent kihoz­nak, csak az a baj, hogy ez a bolt már egyre nehezebben ér ide. Aggódunk, egyszer csak nem is érkezik meg ... A kocsi lassan, kínlódva tud bejönni a faluba, mert az utunk teljesen tönkrement. Gyalog is nehéz járni, rajta. Nagy ünnep volt nálunk, amikor ez a keskeny bekötőút elkészült. Valóságos lakodalmat tartottunk rajta örömünkben. Nem szenvedtünk tovább az elzártságtól, nem kel­lett szekéren a városba kínlódni a betegünkkel, a szülő asszo­nyokkal. Vigyáztunk, vigyázunk most is az útra, mégis rohamo­san romlik az állapota. Sürgő­sen javítani, kellene, a tél már nem­ érheti így. Ha nincs hozzá munkaerő, megcsináljuk mi, csak az anyagot szállítsák ide. Kis szünet után csendesen mondta: — Kevesen élünk Iborfián, ötvenhárman mindössze. Nem viruló falu ez, csak olyan, mint lakói többségének alkonyatba fordult élete. De szeretnénk megérni ennek az útnak a meg­fiatalodását. S ha mi ezt meg­érjük, az a pár fiatal, aki gon­dolkozik, hogy itt építsen-e há­zat, vagy ahol dolgozik, biztos nem mond búcsút szülőfalujá­nak. Aztán fordított a szón Ábra­­hám Béla: — Van még egy kérésem. Szeretném megmutatni­ a hárs­fáinkat. Nagyapámtól tudom, hogy a régi öregek sírja mögé hársfát ültettek. A falu fölött a dombtetőt ko­ronaként fogják körbe a hár­sak. Alattuk süppedt halmok, takaros fejfákkal. Egyáltalán nem olyan ez a hely, mint egy temető. Szépségében, méltósá­gában parkhoz hasonlít. — Ilyen szép hársfák nin­csenek a környéken. Szeret­nénk, ha tovább élnének, vé­detté nyilvánítanák őket még a mi életünkben, hogy amikor mi elmegyünk, senki idegen ne vághassa ki őket. Az út, a moz­gó bolt, a hársfák, s a jó levegő Iborfia aranyat érő kincsei. Er­re vigyázunk, ezt hagyjuk majd örökül a bennünket túlélőknek. Sok mindent megtermelünk magunknak. Jut ebből bőven a városiaknak is — mondja Ábrahám Béláné A falu lakói szeretnék, ha az öreg hársfákat többnyire temetésre húzzák meg a harangot védetté nyilvánítanák 11

Next