Képes Világ, 1945 (1. évfolyam, 3-21. szám)
1945-09-28 / 20. szám
Bocsodi István: A magyar kérdés A nagyhatalmak külügyminisztereinek londoni konferenciája megkezdi a magyar béke előkészítését. A Magyarországgal kötendő békeszerződés újra rendezi majd a magyar kérdést, amelyet negyedszázaddal ezelőtt oly kevés tárgyilagossággal igyekeztek megoldani. Reméljük, Londonhoz szebb emlékeink fognak fűződni, mint Párishoz. Reméljük, a londoni békekonferenciának nem lesz oly rossz csengése a magyar történelemben, mint amilyen kellemetlen hangzása volt nálunk mindig a párisi békekonferenciának és a páriskörnyéki békéknek. Most nem lehet erejük az olyan érveknek, amelyek a két háború közt sűrűn hangzottak el, s amelyek azzal utasították vissza a trianoni békeszerződés ellen emelt magyar panaszokat, hogy háború veszélye nélkül nem lehet megbontani a békés rendet, nem lehet változtatni a békeszerződéseken. Európa most még vajúdik, halmazállapotban van. Az új rend még nem alakult ki, az egykor elkövetett hibák jóvátételének megvan a módja, anélkül, hogy ezzel megzavarnánk a kialakult helyzetek nyugalmát. Sőt a jövő békés fejlődését éppen azzal biztosíthatjuk a legjobban, ha óvakodunk a régi hibák megismétlésétől és elejét vesszük annak, hogy jogos panaszok, indokolt elégedetlenségek zavarják meg a majdan kialakuló békerendszert. Sajnos, vannak olyanok, akik szeretnék visszaállítani a régi helyzetet, ők a negyedszázaddal ezelőtt elkövetett balítéletek haszonélvezői voltak és nem tudnak beletörődni abba, hogy a jövőben lemondjanak a múltban méltánytalanul élvezett előnyeikről. Nem tudnak beletörődni abba, hogy a népeknek egymáshoz való viszonyát az egyenjogúság, az egyenrangúság szabja meg. Mindenféle jogcímen előjogokhoz akarnak jutni és a régi áldatlan helyzet visszaállításán fáradoznak. Tudjuk, hogy Magyarország elvesztette a háborút és a békekonferencián sem léphet fel követelésekkel, igényekkel. Ám a tárgyilagosság, amit a magyar kérdés tárgyalásánál elérni szeretnénk, nem olyan kívánság, amit a nagyhatalmak ne honorálhatnának. Hiszen eddigi tapasztalataink azt bizonyítják, hogy a győztes nagyhatalmak nem kívánják Magyarország megbüntetését, hanem az a céljuk, hogy a magyarság megtalálja végre helyét a demokratikus népek közösségében. Ebből logikusan következik, hogy a nagyhatalmak tárgyilagos békét kívánnak kötni Magyarországgal. S ha ez így van, akkor reményünk lehet arra, hogy a magyar kérdést kielégítő módon fogják rendezni az új békekonferencián Az első háborút követő trianoni békeszerződés megfosztotta Magyarországot attól a jogától, hogy egyenlő elbánásban részesüljön. A trianoni béke minden esetben szomszédaink javára és a mi kárunkra ítélkezett a vitás kérdésekben. A trianoni béke hátterében olyan politikai erők érvényesültek, amelyek a magyarok rovására szövetkeztek egymással és a közös haszon érdekközösségéből később megteremtették a rosszemlékű kisantantot. A kisantant-politika arra az elvre épült, hogy Magyarország három szomszédját szövetségre kell hozni, mert mind a hárman részesedtek a Magyarország rovására szerzett javakból, közös érdekük hát, hogy szerzeményüket megtartsák és védekezzenek a magyarok revíziós kísérletei ellen. Három barát, egy ellenség — ez volt a trianoni szerződés, utána pedig a kisantant jelmondata. Ha most az új békekonferencián a magyar kérdés tárgyilagos megvitatására sor kerül, semmi esetre sem lehet helye ennek a régi kisantant-szellemnek. A három barát, egy ellenség helyébe a négy barát elvének kell kerülni, mert csak ebben a szellemben jöhet létre a tartós béke a négy egymásrautalt nép és ország: Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és Magyarország között. Sőt az ötödik sorstárst, Ausztriát is olyan szellemben kell belekapcsolni ebbe az együttesbe, hogy az Anschluss helyébe a dunai népekkel való együttműködés váljék az osztrák politika alapjává. Jószomszédság, barátság, béke a dunai népek között csak az egyenjogúság, egyenrangúság szellemében válhatvalóra. Amíg különböző rendű és rangú népekre osztják a sorstársakat, addig köztük a közös sors tudata meg nem erősödhetik. A sérelmes megkülönböztetések, az örök vetélkedést táplálnák tovább és lehetetlenné tennék a modern nacionalizmus kora óta immár másfél évszázada háborgó gyűlölködés lecsillapodását. A magyarságnak kulcshelyzete van a dunai népek között, ha az új békeszerződés elmulasztja kibékíteni Magyarországot szomszédaival, akkor az együttműködés megint csak kudarcba fulladhat. A magyar kérdés tárgyilagos rendezésének így tehát nemcsak szűk helyi jelentősége van. Ezen múlik a Szudétáktól a Fekete-tengerig és a Kárpátoktól az Adriáig élő kis dunai népek sorsának alakulása is. Ha a magyar kérdést úgy oldják meg, hogy az együttműködés Magyarország és szomszédai között őszinte, minden hátsó gondolattól mentes lehet, akkor Európának békés, boldog zúga válhat a most még forrongó Délkelet-Európából. I . Farkas Ferenc: „Ahhoz, hogy az ország elesettségéből felkeljen, mindenkinek két ember helyett kell dolgoznia“ Farkas Ferenc képviselő, a Nemzeti Parasztpárt vezetőségének tagja, a Párt gazdasági ügyeinek legfőbb irányítója, a romjaiból feltápászkodó, újjáéledő ország embere. Az, akire ma szükség van. Annak él, hogy a jó ügyért harcoljon és áldozatot vállaljon. Rengeteget dolgozik: az Országos Földhitel Intézet elnöke, a Művészeti Tanács főtitkára, az Országos Gazdasági Tanács elnökségének a tagja, a Szövetkezeti Tanács alelnöke, az Országos Bérmegállapító Bizottság elnöke, stb., stb. Azt mondja: — Ez a sok cím és hivatal nem jár fizetéssel, de rengeteg munkával. Ezt nem azért mondom, hogy sajnáljanak. Ellenkezőleg: szeretek dolgozni, nagy megnyugvással és örömmel tölt el az az érzés, hogy én is hozzájárulok a romok eltakarításához és az ország felépítéséhez, én is segítek. — De mégis, hogyan tud ennyit dolgozni? — Ahhoz, hogy az ország elesettségéből felkeljen, mindenkinek két ember helyett kell dolgoznia. Nincsenek csodák: úgy jutunk csak előbbre, ha nem elégszünk meg a pillanatnyi eredménnyel, hanem nagyobb távlatra, való visszatekintéssel mérjük fel azt, amit elértünk. Gondoljunk csak arra, milyen volt Budapest januárban, a felszabadulás pillanatában és milyen ma, nyolc hónap elmúltával. Amikora városnak ezt az erőteljes életképességét látjuk, minden okunk megvan a reményre. — Kérem, mondjon valamit a Művészeti Tanács munkájáról! — A felszabadulás után művészeink java nagy nyomorban, szociális elesettségben élt. Sokankéten és megbeszélésen vitatták ré meg, miképpen lehetne művészeinket ezen a fenyegető esztendőn átsegíteni. Ez az első hónapokban volt, amikor íróink nem tudtak dolgozni, a kiadók nem működtek, a lapok kis számban és kis terjedelemben jelentek meg, folyóiratok, képeslapok pedig egyáltalában nem voltak még. Képzőművészeink műterem, festék és vásárló közötség nélkül várták, hogy csoda történjék. Zenészeink, építészeink, színészeink, filmművészeink a gazdasági csőd szélén álltak. A kormány a fokozott újjáépítés céljaira hitelakciót szervezett. Ekkor arra gondoltam, hogy a nyomorban élő művészeinken is segítenünk kell. Ha a kiskereskedők megsegítésére 50 millió pengő áll a kormány rendelkezésére, akkor egyetlen sértetlen értékünket, a magyar szellemet is meg kell mentenünk. Ha a szellem reprezentánsain nem segítünk, akkor éppen a legnagyobb kincsünk pusztul el. A problémával először a kultuszminiszterhez, majd az újjáépítési miniszterhez fordultam. Elvben mindkettő megértett, mégis szükségesnek látták, hogy az ügyet a miniszterelnök vegye a kezébe. Kodály Zoltánnal, a Művészeti Tanács elnökével együtt elmentem a miniszterelnökhöz, aki rendkívül nagy megértéssel karolta fel a művészek megsegítésének az ügyét. Szokatlan gyorsasággal vitte a minisztertanács elé és tető alá hozta. Körülbelül 600 művész és tudós kap most a kormánytól 3000 pengőt havonta. Tisztábanvoltunk azzal, hogy a 600 élvonalbeli művész természetesnek látja a kormánynak ezt a gesztusát, viszont tudtuk azt is, hogy az a 6000, aki saját ítélete szerint a 600 közé sorolja magát, nem egészen tárgyilagosan bírálja majd az ösztöndíjak odaítélését. Ez az elképzelés valóban bekövetkezett. Az elmúlt tíz évben művészi életünk vezetőit egyszer sem érték akkora támadások, mint éppen az ösztöndíjak kiadásával kapcsolatban. — Hogyan válogatta ki a Művészeti Tanács az ösztöndíjasokat? — Ebben a munkában kizárólag minőségi nézőpontok vezettek. A névsor rendkívül lelkiismeretes közösségi munka eredménye. Ennek ellenére a támadások mindjobban fokozódtak. Megtámadták Kodály Zoltánt is, aki a legnagyobb önzetlenséggel és áldozatkészséggel fáradozott az ösztöndíjasok érdekében. Megtámadták azért, mert önmaga 50, illetve csak 40 ezer pengő úgynevezett újjáprtési kölcsönt kapott a kormánytól. A művészeti Tanács zenei szakosztálya követelte, hogy Kodály megkapja ezt az összeget, annál is inkább, mert a nagy művészt a háborús események annyira megkárosították, hogy egyetlenegy ruhája maradt meg, amelyet tíz hónapja visel már. Kodály lakásának nagy része romokban hever, kéziratai, kottái, lemezei jóformán mind elpusztultak és ennek ellenére ő maga semmiképpen sem akarta elfogadni az újjáépítési kölcsönt. Noha nem érzem magamat tökéletesen illetékesnek a megfellebbezhetetlen művészi értékelésre, mégis szerényen meg akarom jegyezni azt, hogy Kodály Zoltán az egyetemes magyar művészetnek olyan nagy értéke, amelyet semmiképpen sem nélkülözhetünk. — A Parasztpárt egyik vezetője ennyire érdeklődik a művészetek iránt? — A Parasztpárt,, megalakulása óta, a minőségi érteknységet akarja kiváltoztatni. Kezdetben ironikusan hangoztatták, hogy ez a párt a parasztságnak meg az íróknak a pártja. Nos ez az igazság. De nemcsak az íróké, hanema tudósoké és a művészeké is. Vagyis : pártunk, a parasztság, munkásság és értelmiség öszszefogásából ennyit gyakorlatilag megvalósított már. — Melyik a legkedvesebb munkaköre? . — A szövetkezeti mozgalom gyakorlati kérdéseinek a szolgálata. A Mezőgazdasági Szövetkezeti Központ alakulásának kérdéseivel foglalkozom. Ez az agrárszövetkezeti központ az összes magyarországi mezőgazdasági szövetkezetek központja lesz. A mezőgazdaság terméseredményeinek értékesítési problémáit úgy oldja meg, hogy az értékesítésből származó hasznot a termelőknek, vagyig a parasztságnak juttatja. De hogy visszatérjünk a művészethez: véleménye szerint művészeink hogyan kerülnek ki ebből a nyomor kátyúból, milyen jövő vár rájuk? — Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar művészet renaissanceja előtt állunk. A demokrácia mind a munkás, mind a parasztság körében nagy szellemi érdeklődést ébreszt. Az írók és a művészek, akik a múltban tulajdonképen csak a középosztály értelmiségéhez szóltak, a jövőben a parasztság és a munkásság milliós tömegeihez is utat találnak. Ennek természetesen nemcsak erkölcsi, hanem anyagi jelentősége is lesz a művészek számára. Ahogy az új választójog révén a paraszt és a munkás politikai jogainak a gyakorlásával a politikai nemzet fogalmába belekerül, úgy a magyar kultúra is megnyílik ezeknek a rétegeknek a számára. A falu és a munkások számára könyvtárak ezreit kell a jövőben felállítanunk, a falvakat és munkásokat vándorkiállításokkal kell felkeresnünk. Ha hittel és bizalommal dolgozunk a jobb és igazabb Magyarországért, minden tervünket megvalósítjuk és minden célunkat elérjük. G. M.