Kereskedelmi Szemle, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
ta, s így az árcsökkentő verseny idején elszenvedett veszteségek behozhatók voltak. Nyilvánvaló, hogy a verseny ármérséklő hatásának bizonyos korlátai vannak. Az ár nem csökkenhet a társadalmilag szükséges költségek szintje alá, mert ez esetben a termelés folytatásának feltételei nincsenek meg. Kitűnt tehát, hogy az ár- és versenyszabályozó megállapodások, kartellek működése bizonyos helyzetekben kifejezetten hasznos lehet. Az ily módon szervezett termelési tevékenység kiegyensúlyozottabb lehet, ami előnyökkel jár mind a termelők, mind a fogyasztók számára, és biztosítja a foglalkoztatás stabilitását is. A kartelleken belül a verseny a termelési technika, a termelési eljárások tökéletesítésében folyik, s a termelési kvóták, minőségi szabványok, egyenletes áralakulás olyan előnyöknek bizonyulnak, amelyekért érdemes a viszonylag magas árszínvonalat elviselni. Mindezek miatt a jogi szabályozás egy idő után kénytelen volt alkalmazkodni a realitásokhoz. Franciaországban pl. az 1791-ben hozott, a hasonló foglalkozást űzők közötti mindenfajta egyesülést tiltó törvényt 1884-ben hatályon kívül helyezték. Az ebben az időpontban a törvény ellenére megtűrt szindikátusok számát a francia kereskedelemügyi miniszter 530-ra becsülte (Rácz L., i. m. 1905). A kartellek minden áron való tilalmát azok nyilvánosságra hozatalának szorgalmazása, ellenőrzése, szabályozása követte. A mai, modern piacgazdaságok versennyel, piaccal, árakkal kapcsolatos felfogása és gyakorlata felé vezető fejlődés a két világháború közötti válságok idején gyorsult fel ismét. Ekkor a tervgazdálkodás szorgalmazásától a különböző szabályozott, kötött gazdaságok kialakítására irányuló elveken és próbálkozásokon át a roosevelti New Deal-ig számos megoldás merült fel, amelyek egy része beépült a piacgazdaságok jogi-közgazdasági-társadalmi-intézményi infrastruktúrájába, s a második világháború utáni években elvezetett a tőkés piacgazdaságok viszonylag stabil, kiegyensúlyozott fejlődéséhez. A szorosan vett árszabályozás területén lényegében ma is két alapvető irányzat együttes érvényesülése figyelhető meg. Az egyik az árak állami (hivatali, közigazgatási) úton, közvetve vagy közvetlenül történő alakítása, befolyásolása, a másik a különböző érdekszervezetek, kamarák stb. által szervezett vagy szorgalmazott megállapodások gyakorlata. Ugyanakkor, részben legálisan, részben megtűrt formában a mai fejlett piacgazdaságok mindegyikében számos ár- és versenykorlátozó egyesülés, kartell működik. Árszabályozás hazánkban a korai kapitalista fejlődés, majd a válságok és háborúk idején Az árszabályozás hazánkban is nemzetközi tendenciákat követve alakult a korai kapitalizmus idején. A múlt század második felében az árak alakulásába csak rendkívüli körülmények között és akkor is csak korlátozottan avatkoztak be (pl. katasztrófák, tűzvész, járványok idején). A céhrendszer és az ennek keretében megvalósuló árszabályozás felbomlása után a szabad versenyes kapitalizmus liberális szelleme érvényesült e téren is. Ugyanebben az időben azonban megkezdődött a verseny anarchikus és káros vonásait kiküszöbölni törekvő megállapodások kialakulása is. 1890 és 1905 között több mint 40 kartell jött létre, s a kartellbe tömörült vállalatok száma 3 és 50 között változott. A magyar jogban nem volt kifejezett kartelltilalom, sőt egyes jogszabályokban (kereskedelmi törvény, 1875. XXXVII. tc. 179. §) egyenesen a kartellszerződés kifejezett elismerése található. A bírósági gyakorlatban ennek ellenére a liberalizmus szelleme érvényesült, s a kartelleket mint a verseny kizárását s a fogyasztók megkárosítására irányuló kezdeményezést, semmisnek tekintették, s ezeket a szerződéseket bíróság előtt nem lehetett érvényesíteni. A kartellszerződések betartását így kezdetben becsületszóval biztosították, majd választott bíróságokkal gondoskodtak érvényesíthetőségükről. A századforduló körül megkísérelték a kartellek működését szabályozó törvény megalkotását. Ennek oka az volt, hogy a kartellek elismerésének hiánya akkor is hátrányosnak bizonyult, ha az egyes visszaéléseket elkövető kartellek ellen a megkárosítottak jogorvoslást szerettek volna szerezni. Kartelltörvény kiadására azonban végül is csak 1931-ben került sor (1931. XX. tc. a gazdasági versenyt szabályozó megállapodásokról). A kartellek nemcsak az árak lefelé történő túlzott mozgását kívánták megakadályozni, hanem stabilizált kereskedelmi viszonyokkal, az üzletek lebonyolításának kockázatát csökkentve — az árak túlzott emelkedésének is elejét tudták venni. Voltak azonban természetesen olyan kartellek is, amelyekről ki lehetett mutatni, hogy áremelő hatásuk van (pl. a cukorkartell 1890—1900 között, amely a trieszti cukorár süllyedése esetén is a budapesti ár állandó emelését eredményezte). A kisiparban a versenykorlátozó egyezmények létrehozása nehezebbnek bizonyult, mint a gyáriparban, ilyen egyezmények kialakítására végül is az ipartestületek szakosztályainak kezdeményezésére került sor. Az ekkor érvényben levő ipartörvény értelmében e testületeknek ugyanis kifejezetten kötelessége volt „az iparosok anyagi érdekeit szövetkezetek alakításával” is előmozdítani (lásd Rácz L., i. m. 1905). Az európai gazdasági erőviszonyok változása, a német gazdasági terjeszkedés, valamint a kezdődő háborús készülődések miatt a század első éveiben inflációs jelenségek léptek fel, s ezek miatt megkezdődött az állami beavatkozás kiterjesztése az árak alakulásába. 1912-ben jogszabályt hoztak (LXIII. te.), amely háború esetére szóló kivételes intézkedésekre adott felhatalmazást a kormánynak. Ezt követte a felhatalmazás kiterjesztése (1914. évi L. te.), majd egy sor egyéb rendelkezés. 1914-ben országos