Tájépítészet 4. (2003)
2003 / 2. szám
A gyula-városerdei parkerdő felújítási lehetőségei a folyamatos látogathatóság biztosításával Reconstruction possibilites and concept of the recreational woodland of Gyulatown Lektor: Sólymos Rezső A tervezési terület megközelítőleg 300 ha-on terül el, amelyet két részre lehet felosztani. A parkerdő Gyulától és Sarkadtól is 8 km-re, a Fekete-Körös bal partján helyezkedik el. Ez a 20 ha-os, a Dél-alföldi Erdészeti Rt. által kezelt erdő közel 50 éve esőbeállókkal, kijelölt tűzrakó helylyel, padokkal, kúttal, kiépített gépjárműparkolóval szolgálja a környékbeliek kikapcsolódását. A központi parkerdő területéhez kapcsolódik a Litkai főcsatornától északnyugatra eső 250- 280 ha-os erdőterület, amely gazdasági hasznosítású. Javaslataim egy része ezt a területet is érinti. A cikkben a fejlesztési programok közül a parkerdőt érintő felújítást és a mai erdők kialakulásának történetét elemeztem. A fejlesztési programot a DALERD Rt. Városerdei Tájékoztatási Központjának felkérésére készítettem el, melyet diplomamunkaként is beadtam. A dolgozatomban szereplő javaslatok az elkövetkező időszakban megvalósulnak, illetve egyes részei már kivitelezésre is kerültek. A feladat legfőbb nehézsége az volt, hogy a meglévő feltételekhez, a megrendelő elvárásaihoz kellett alkalmazkodni. A fejlesztés legfőbb célja a terület állapotának javítása, rendezése, a Tájékoztatási Központ számára kedvező, a környezeti nevelést, tudatformálást elősegítő állapotok megteremtése volt. A feladat részeként vizsgáltam a terület központjának, Gyulának és a környező tájnak a fejlődését, kialakulásának történetét, amely részét képezi majd az erdei iskolában oktatott anyagnak. Az erdők és a környező táj története A táj eredeti, természetes állapotában egy vízjárta, erdős és az évenkénti elöntések által erősen befolyásolt mocsaras vidék volt. A különböző méretű vízfolyások (folyók és erek) partján puhafás ligeterdők, a vízfolyásokat kísérő hátakon - különféle öntéstalajokon - elegyes keményfás ligeterdők húzódtak. Az övzátonyokon túli mélyebb fekvésű részeken a vízállás miatt ritkás, nem záródott, gyakran átmeneti állományok alakultak ki. A köztük levő szélesebb laposokban nedves rétek, magassásosok és mocsarak, pangóvizes mélyedéseikben helyenként pedig égeres és kőrises láp- és mocsárerdők lehettek. Ezeket az erdőfoltokat népiesen egereknek hívták. A vízmentes területeken, a hátakon a neolitikum óta gyakran letelepedett az ember. A mocsaras területeken feltehetőleg már az Árpádkortól kezdve fontos megélhetési forrást biztosított a fokgazdálkodás. Az erdőket makkoltatásra, méhészkedésre és erdei legeltetésre használta a lakosság. Az itt élők törekedtek az erdők fenntartására, területük megőrzésére, a - középkortól bizonyíthatóan - nagyarányú fakitermelés ellenére is. A váruradalmak és a birtokközpontok védelme érdekében szükség volt a rendszeres erdőhasználatra (sánc- és várépítés). A lakosság a disznóit az év nagy részében a mocsaras területen tartotta, majd ősszel a tölgyet egyes erdőkben hizlalta fel. Az erdei legeltetés a disznók mellett feltehetően marhával és lóval is folyt, mely elősegíthette az erdők ligetesedését és a nagy kiterjedésű fás legelők kialakulását. A 18-19. században a települések mellett újra megjelentek a kertkultúrák, a gyümölcsösök, a szőlők. Távolabb egyre nagyobb területeket alakítottak szántóvá, legelővé, kaszálóvá. A megmaradt erdőtömbök általában uradalmi használatban voltak, és felújításuk valószínűleg természetes úton, elsősorban szálaló vágással vagy sarjaztatással történt. Az erdőirtásoknál, legeltetésnél jóval drasztikusabb beavatkozást jelentettek a folyószabályozások. A 18. század 50-es évei és 1895 közt a Fehér- és a Fekete-Körös szabályozása erősen megváltoztatta a táj arculatát. A talajvízszint folyamatos csökkenése és az egyre kevesebb csapadék jelentős mértékben hatott az erdők használatára, minőségére és fafaja összetételére is. A vízrendezéseket követően nagyobb erdőtömbök csak kivételes nagyságú árvizek során kerültek víz alá, így lehetővé vált a magról, illetve csemetéről történő mesterséges felújítás, a vágásterek tarvágás utáni tuskózása, a felújítások intenzív ápolása. Az erdőket egyenes nyiladékokkal tagokra osztották, mely sajátos, máig fennmaradó térbeli szerkezetet eredményezett. Az uradalmi erdők területét a második világháború után államosították. A szocialista korban a nagyüzemi erdőgazdálkodás az erdők hagyományos kezelését, felújítási módjait megtartotta. Később technológiai váltás következett be, a fogatokat felváltották a nehézgépek. Gyorsult a természetes fafajok tájidegen fajokkal (nemesnyár, feketedió, akác) való fokozatos lecserélése. Ezen változások ellenére a területen a kocsányos tölgy mai aránya meghatározó, eléri a 64%-ot. Az 1950-es években nagyobb arányú erdősítési program indult be azokon a területeken is, amelyeken már évek óta nem volt erdő. Erdőfelújítás A parkerdő területén található erdőállományt 1909-ben (153/A és 153/B erdőrészlet) és 1948- ban (153/C), tarvágás után újították fel. A közel egykorú, idős fákból álló erdőtömb felújítását rövid időn belül el kell kezdeni. A terület látogathatóságát változatlanul biztosítani kell a felújítás időtartama alatt, ezért különleges, az Alföldön máshol nem jellemző megoldásokat kellett találni. A fokozatos felújításra való áttérés első lépéseként először kiscsoportos felújítást alkalmazva változatos korszerkezetet kell kialakítani, majd fokozatosan át lehet térni a lombos szálaló üzemmódra. Ez a fák szálankénti kiválasztását és kitermelését jelenti. Az erdőfelújítás, erdőnevelés, véghasználat folyamatosan történik. Ez a módszer biztosítja az állandó erdőképet, amely a rekreációs hasznosítás mellett nagyon fontos. PUSKÁS Lajos 1-----1 Erdőrészleti határ l-X., Fafajcserje _1 Tisztáskialakítás ii ütem Felújítási ütem 1. sz. ábra: Felújítási és ütemezési terv TÁJÉPÍTÉSZET 15