Kincses Kalendárium, 1957
Jókai Mór: A béka
А Ш A Ж A irta: JÓKAI MÓR "Vagyon jól emlékszem rá. Az ulén 1’ éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk ünnepi vakációra Halasra, ahol a barátom szülei laktak. Fel is dűltünk útközben a szekérrel, de nem lett semmi bajunk. Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, aminél különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. Aki ezt végigjárja, ugyan elmondhatja, hogy „mégiscsak mozog a föld”. Ez itt egyre változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton : egymás fölé forduló habok a fövényből, köztük egy-egy „angyalhullás”, amit a forgószél kerekített ki , majd meg hepehupás dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátakoporyás bakhátak, amik az öreg buckákat egymással összekötik. Az öreg bucka már dacol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett msigának valahonnan valami gycsörtös nyírfákból, ezüst levelű nyárból felvert bozótot, az megvédelmezi ; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei mint a kígyók nyúlnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak; míg az új buckákat, amiket az idei böjti szél alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csúcsából mered elő az eltemetett nyírfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerű iglice-tövis marad itt meg és a kék iringó , abból is ördögszekeret csinál a szél, amit végig karikáztat a sivatagon. S amennyire a legmagasabb buckatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehérlevelű fák, szürke bozótok ; egy-egy öreg kánya károg a szárazfa tetején , más állat nem vetődik ide. De amíg arra a buckatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen, térdemen, mint a talpamon, mert a homok szalad az ember lába alól, s lejtenek fel, visszafelé segít. lefelé már könnyebb? ott kész az orosz csuszkapálya, csak le kell rá ülni. Itten fordultunk fel a szekerünkkel, mert útnak nyoma sincs ; a kerékvágás rögtön összefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert; pedig hát ez a fő közlekedési út két nagy alföldi város között. S ennek az útnak a fele járóját képezi a híres fehértói csárda. Ahogy a neve elárulja, itt a homokpusztát egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuksótól (így hívják az alföldön a sziket). A víz közelében összerepedezett vastag rétegekben fekszik a nyers szóda , míg a tó északi részében sűrű nádas verte fel a bugáit. Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda. Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén, ökörnyom, patkányom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, ahol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, amit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, amiből az egész legelő áll, s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között sulyokkal összevert szalmás agyag , olyan tartós, mint a római sánc.) A fedele minden szárnyuknak nád. Távol a háztól egy kankalikos kút, melynek gémkoloncára esett birkabőre van száradni kiterítve. A ház hátamögött füstölög a trágyahalom, amiből télire tőzeget készítenek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag. A kocsisunk behajtott az állás alá, elővette a saraglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk a csárdába. A tornácból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, ami a „betekintést” akadályozhatná. A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és Milfait, meg a párizsi divatképek a múlt évtizedeiből. Azok közé szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye : „Statárium”. Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tíz esztendővel ezelőtt eltűnt vala-