Kincses Kalendárium, 1961

Petőfi Sándor: A csárda romjai

Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének Belőle e helyen csárdát építenek. Az isten házából csárda!... és miért ne ott léleknek, testnek szolgált itt enyhére. És nem úgy részünk-e a test, mint­­ lélek! Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek Az isten házából csárda!... és miért ne' Itt és ott élhetünk az isten kedvére. S láttam én csárdákban tisztább sziveket már Mint kit naponként lát térdelni az oltár. — Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned Utasok vigadtak, utasok pihentek! Fölépít tégedet újra képzeletem. S vendégidőt színről-színre szemlélhetem. Itt görcsös botjával egy vándorlólegény. Ott zsíros subában egy pár szegénylegény. Itt hosszú szakállal egy üveges zsidó. Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csaplárné fiatalságával! Mostan ölelkezik egy hamis deákkal. Kinek a bor kissé megzavarta fejét. De a szép menyecske még jobban a szivét S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan! Kazal végén akkor, most már lenn a sírban És a szép fiatal menyecske is ott van És a hamis deák s mind, akik itt boroztak. Ők valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Lenté fejéről a szél a kalapot A födelet... ekkép áll hajadon fővel. Mintha urával beszélne, az idővel S kérné alázattal, hogy kissé kímélje; Hanem sikertelen esdeklő beszédje. Düledez, düledez, élig ismerni csak; Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak. Még áll s emelkedik az éghez kéménye. Mint a haldoklónak utolsó reménye. Pincéje beomlott, a kút is mellette. Honnan az ostorfát valaki elvitte. Csak az ágas és a gém van meg épségben Egy mogorva sas ül a gém tetejében. Legmagassabb hely a pusztán e gém vége. Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn ül és merően maga elé bámul. Mintha gondolkodnék a mulandóságról. Fölötte lángol a nap, az égnek ifja. Lángol, mert kebelét a szerelem vívja. Szeretője, aki epedve néz rája Délibáb, a puszták szép tündérleánya. 121

Next