Kincses Kalendárium, 1961
Petőfi Sándor: A csárda romjai
12. PETŐFI SÁNDOR A CSÁRDA ROMJAI Te vagy, oh szép alföld végtelen rónai». Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell. De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél. Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél. Amelyet egyszerre általolvashatok. S vannak beléd írva szép, nagy gondolatok. Mint sajnálom én, hogy egész életemet Itt kinn a pusztákon töltenem nem leheti Itt szeretnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. ^Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, E És, szabadság, te vagy lelkem istensége! Szabadság, istenem, még csak azért élek. Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg. S síromnál, ha érted onthatom véremet. Meg fogom áldani átkos életemet. De mi ez? sír... halál... hova nem vetődtem! Nem csoda különben, mert rom van előttem. Nem váromladék ez. Csárdának romjai. Hanem hiszen azt az idő nem keresi. Melyik milyen épület? vár-e avvagy csárda? Ennek is, annak is reálép falára. S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas. És neki semmi nem alacsony, nem magas. — Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle? Holott kőtermésnek nyoma sincs körűle. Itt régente falu avvagy város állott Míg nem nyögte hazánk a török rabságot. (Szegény Magyarország, szegény édes honom. de sokféle bilincs volt már lábaidon!) E hajdani várost földúlta az ozmán, Kő kövön nem maradt, csak az isten házán. A templom maradt meg — de az is betegen — Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen És gyászolt a templom több hosszú századot. Míg végre bujában össze nem roskadott.