Kincskereső, 1984 (11. évfolyam, 1-9. szám)

1984-05-01 / 5. szám

zus legnagyobb óriásáig, az Elbruszig. Másfél évig csak követ tört a többiekkel, utat, hi­dakat épített, s a munkaszünetekben csikkel rajzolt arcokat, mozdulatokat cigarettatár­cája oldalára, hogy ne felejtse el a keze a rajzolást. De ekkor is tanult, talán a legfonto­sabbat: megismerni az embereket. - Sohasem felejtem el a kis öregasszonyt, aki még itt, Magyarországon kis kosárban élelmet vitt be a szegény hadifoglyoknak, és akinek a kezéből úgy tépték ki a kosarát, hogy a karja is majdnem veleszakadt. - A körülmények ilyenné teszik az embert. - Egyes embereket, ilyenné, másokat pedig éppen megjavítanak. Egyszer munkából hazafelé menet, egy elgurult diót pillantottam meg az útszélen. Szorongva vártam hátha nem veszik észre az előttem menők. Majdnem szerencsém volt, de az előttem ballagó Csonka bácsi, aki otthon a salgótarjáni szénbányatröszt udvarát szokta söprögetni, az utolsó pillanatban komótosan lenyúlt a dióért. Aztán kisvártatva hátranyújtotta nekem a felét, azzal a bölcsességgel kísérve: te is fölvehetted volna, csak mafla vagy, fiam. - És hogy kezeltél festeni? - Véletlenül. Papírunk nem volt. Egyszer mégis rámáldoztak egy cigarettapapírt, amelyre lerajzoltam a tábor egyik könyvelőjét, úgy, hogy éppen a papíron található lyukból alakítottam ki a szemüvegét. Jót nevettek, és kaptam még papírt, ceruzát, ké­sőbb krétát, festéket, ecsetet. A festék legnagyobb része okkersárga volt, amivel kitű­nően tudtam a katonaköpenyek színét eltalálni. - Amikor hazajöttél, már nem is akartál más pálya után nézni. - Ez látszott a legkézenfekvőbbnek. Először a Szabad Száj című szatirikus újsághoz kerültem, ott dolgoztam a lap megszűnéséig. Később a Ludas Matyi munkatársa vol­tam, egészen 1959-ig. - A közvélemény mint karikaturistát ismert meg. - Pedig nem vágytam az ismertségre. Nem névvel, csupán kezdőbetűmmel és egy kis figurával szignáltam rajzaimat. - Könyvet hogy kezeltél illusztrálni ? - Véletlenül. Valakinek eszébe jutott, hogy a Botrány Chlechmerben című könyvet velem kellene illusztráltatni. Aztán lassan szivárogni kezdtek a megbízatások. Igyekez­tem tisztességgel megfelelni vállalt kötelességeimnek. - Ezt most úgy menet­el, mintha nem lenne benne örömöd. - Hogyne lenne. Ha valóban könyvet akarnak a művésszel csinálni. És nem arról van szó, hogy megrendelnek tőle ez meghatározott számú rajzot. - Azt hiszem, a Janikovszky Évával készített könyveidet is az ére­ekes feladatok közé so­rolod? - Igen, de nem egyformán. Nagyon jó volt kitalálni ezt a nyelvezetet. - Azt hiszem, ez a Ha én felnőtt lennék-ben sikerült legjobban. - Igen, ezt a könyvet szokták említeni a külföldi könyvészeti szakmunkák is. De ér­dekes volt kísérletezni régi fényképekkel az Akár hiszed, akár nem című kötetben is. Ám a legtöbbször a kiadó és a nyomda nem szereti, ha túl változatos a tükör, sokféle be­tűtípusból kell szedni a szöveget, így viszont túlzottan megkötik a művész kezét, és megfosztják a könyvtervezés fontos eszközeitől. - Most min dolgozol? - A következő munkámon. Abból vettük el most az időt erre a beszélgetésre.­­ Akkor megköszönöm szívességedet a magam és az olvasók nevében. Elvégre nekik ké­szíted a rajzaidat is. RIGÓ BÉLA 42

Next