Kincskereső, 1985 (12. évfolyam, 1-9. szám)

1985-05-01 / 5. szám

ENYEDY GYÖRGY gy­avaszt vártam... ” „Egy hal úszik nálunk a kádban; a lányom kenyérrel és hússal eteti, s reggelenként még friss vizet is kap. Ilyenkor a vízcsobogástól a kád falához lapul; így lapulok én is a falhoz, ha meglátom a Gestapo embereit” - így vall „Egy önérzet története” című befeje­zetlen önéletrajzában Gelléri Andor Endre, ,,/­ szállítóknál”, a „Szomjas inasok” és „A vén Panna tükre” tündöklő tehetségű szerzője 1944 késő tavaszán, amikor - mint Rad­nóti Miklós írta - „szálltak a gyors behívók, szaporodtak a verstöredékek...” Gelléri is mindennap remegve várja az újabb behívót. Az utóbbi négy év során ugyan­is többször behívták munkaszolgálatra: Monor, Aszód, Nagykáta, Jászberény, Gyer­tyánliget - ezek munkaszolgálatos állomáshelyei. 1944 nyarának elején aztán végleg elszakítják családjától. XI. 28-án szálláshelyéről, a Vörösmarty utcai iskolából a József­városi pályaudvarra indítják azt a munkaszolgálatos századot, amelyhez Gelléri is tartozik. Az ötven marha­vagonból álló szerelvény még aznap elindul utasai előtt ismeretlen rendeltetési helye felé. Ezzel megkezdődik Gelléri Andor Endre és társai több mint 5 hónapig tartó kálvá­riája. A mintegy 2000 fős munkaszolgálatos különítmény XII. 2-án érkezik Engerauba (Po­­zsonyligetújfalu), és közel negyedévig ez a kis község lesz az állomáshelyük. Gépfegyverfészkeket, tankcsapdákat ásnak, fakitermeléssel és bunkerek építésével foglalkoznak. 1945. III. 29-én Gellériéket gyalog elindítják az ausztriai Bad Deutsch-Altenburg felé. A 18 kilométeres utat erőltetett menetben teszik meg, és mire a csoport másnap Bad Deutsch-Altenburgba érkezik, a géppisztolyos SS-legények „jóvoltából” az áldozatok száma több mint 180. A testileg-lelkileg megtört emberek a Duna-parton, a szabad ég alatt éjszakáznak, és III. 31-én a Bécs felől érkező Dyonisos nevű vontatóhajó három uszályára terelik őket. Április 1-én érkeznek Bécsbe, és másnap folytatják útjukat felfelé a Dunán. A hat napig tartó keserves hajóút után az életben maradottakat századokba sorakoztatják, és elindít­ják őket a 3 kilométerre lévő mauthauseni koncentrációs tábor felé. Tíz nappal később, IV. 16-án reggel riadóztatják a munkaszolgálatosokat, és ötszázas csoportokban a gunskircheni táborba indítják őket. A végsőkig elcsigázott emberek IV. 18-án érkeznek Gunskirchenbe. Nádass József író így számol be Gelléri­vel való utolsó találkozásáról: „A zsúfolt tö­megben egy járkáló alakot pillantok meg: Gelléri Andor Endre. Vastag könyv a hóna alatt, néha megáll valamelyik társa mellett, szól hozzá néhány szót, magyaráz, gesztiku­lál, aztán továbbmegy. Mintha mit sem változott volna. Feltűnő, hogy viseltes, folto­zott ruhája tisztának, alig gyűröttnek látszik; széles válla, férfias termete, a magas, sima homlok, a csillogó szemüveg mögött az okos barna tekintet­­ nem látszik törődöttnek; a tengernyi szenvedés, az undorító megaláztatás ennyire nem tudott hozzáférni?” 1945. V. 4-én az amerikaiak felszabadították a gunskircheni tábort. „Tavaszt vártam; a költők, a szabadság tavaszát. Munkatáboraink történetét akartam megírni; a megbékélt vándor hangján, aki elbeszélése közben gyermekei fején tartja fá­radt kezét” - írta Gelléri 1944 késő tavaszán az „Egy önérzet történeté”-ben. Tervét, sajnos, nem valósíthatta meg. Negyven éve, 1945. V. 5-én meghalt a Linz közelében fekvő Wels egyik kórházában. A végelgyengülés és a kiütéses tífusz végzett vele. 39 éves volt.

Next