Kincskereső, 1995. (22. évfolyam, 1-9. szám)
1995-10-01 / 7. szám
Az első hólabdát a legnehezebb elhajítani. Most Kiskunhalasról indult útjára. Lapunk elején már beszámoltunk az új gimnázium évnyitójáról. Májusban ugyanebben a városban emléktáblát avattak. Kétszáz éve, hogy itt járt egy debreceni legátus diák. Ebben még nem lenne semmi különös. Bevett szokás volt annak idején, hogy a debreceni kollégium szétküldte az országba legjobb diákjait. Ezek aztán prédikáltak az istentiszteleteken a híveknek. Öregbítették a kollégium hírnevét, és különféle adományokkal a kollégium pénztárát. A halasi legációban még az sem igazán szenzáció, hogy a nagyorrú, hórihorgas pap- és tudósnövendéket úgy hívták, hogy Csokonai Vitéz Mihály. Csokonainak azonban ez volt az utolsó legációja. Visszatérve Debrecenbe, azon nyomban törvényt ülnek felette, és örökre kicsapják a kollégiumból. Híres per volt ez, sokáig emlékeztek mindazok, akik akkoriban a kollégium falai között éltek. A legátus diák megszegte a rá vonatkozó szabályokat, késve érkezett vissza útjáról, nem tudott elszámolni hiánytalanul a rábízott adományokkal sem. Különben is, már sok volt a rovásán. Ivott, mulatozott, és ami még ennél is nagyobb bűn, fegyelmezetlenségre szoktatta a gondjaira bízott kisdiákokat is. Tanórák idején nem átallotta őket kivinni a debreceni nagyerdőbe, hogy ott vezesse be őket a növény- és állatvilág rejtelmeibe. Közben - jelentették az éber megfigyelők - előfordult, hogy pipáztak, énekeltek és más, iskolához méltatlan kihágást engedett nekik meg a praeceptor úr. A bűnös egyáltalán nem tagadott, úgyis mondhatjuk: együttműködött az iskolai hatóságokkal. Kizárását tudomásul vette, csupán búcsúbeszédében tett rá egy-két lapáttal problémáira néhány érthetetlen mondat erejéig. ...Jól esmértek engemet, magam hordozását, tudományom egész voltát; ti legközelebbről néztetek engemet minden fordulásaimban, titeket hívlak tanúnak akkor, mikor már tanúra nincs szükség; de a szívek tribunáljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál, a törvény, a nyelv a békákat vagy nyakakat elvágó éles szablya, ezen törvényszék előtt hívlak én tanúknak benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiesméretű oskolai gazember, voltam-e, ha sokat ímmel-ámmal tanultam is, amit itt kellett volna tanulnom, korhel, idővesztegető here? Ti tegyetek erről bizonyságot a ti szívetekben és mások előtt... A bizonyságtevőknek könnyű dolga van. A huszonkét éves fiatalember életének legnagyobb részét a kollégiumban töltötte el. Tíz éve tartja számon legalább mint büszkeségét, az ősi iskola. Tizenöt évesen pedig már költő, latinul is kitűnően ír, görögül, olaszul, németül, franciául olvas, épp az angol nyelv a soron következő feladat, amikor megszakad ez a folyamatosság. Pedig már úgy nézett ki, hogy semmi sem menti meg Debrecent Csokonai Vitéz Mihály elkövetkezendő professzorságától. De most hirtelen minden érdem feledésbe merült, és minden hiba bűnné változott. Még az is, hogy a távozó diák ilyen nyilvánvaló módon célozgatott arra: nem is olyan bűnös ő, mint amennyire be lett feketítve. Ezt már nem bocsátotta meg neki a kollégium, amely pedig szülői szeretettel nevelgette a református lelkész unokáját, a tudós borbély és seborvos gyermekét. Még elkövetkezendő életében is utána nyúlt, ha tehette. Bárhol próbált tanulni, tanítani, új életet kezdeni a régi életét elveszített fiatalember, Debrecen kérlelhetetlenül igyekezett lebeszélni róla mindenkit. Tulajdonképpen régóta kíváncsiaknak kellene lennünk: mi ez a titok, amely a hirtelen feje tetejére állított megítélés mögött lappang? * Nehéz szavahihető tanúkat keresni. Akik példátlan sürgősséggel és példás szigorral eltávolították a nagyot hibázott diákot, gondoskodtak arról is, ne derüljön ki egy könnyen az igazság. De azért akadnak kéretlen tanúk is. Az egyik Jókai Mór. Nem ismerhette ugyan a költőt, húsz évvel született annak halála után. De református kollégiumok növendékeként bőven találkozhatott olyanokkal, akik emlékükben hordozták az igazságot, ha ugyan - érthető okokból - nem is nagyon igyekeztek a világ elé tárni titkukat. És mégis mo