Kincskereső, 1998. (25. évfolyam, 1-9. szám)
1998-01-01 / 1. szám
Gelléri Andor Endre OTOS Máskor mintha negyven-ötven kis csengettyű lenne ebben a teremben, és rázná őket a nevetés, a fecsegés, úgy zsibongtak a gyerekek. Most az ajtót nézték, amely tejszürkén és hallgatag méltósággal bámult rájuk. Nemsokára ki kell nyílnia. Minden arcocska - mintha rózsát rejtett volna magában. Pirosak voltak a fiúk, a hajuk lenyalt, és csak lesték az ajtót szívdobogva, amelyen át a tanító bácsinak kellett belépnie a bizonyítványokkal. Nagy csöndesség volt, egyszer csak az egyik fiú óriásit sóhajtott, és erre mindenfelől mély és izgatott sóhajok törtek föl. - Belépett a tanító úr. - Robajozva felálltak a kisdiákok, a tanító áthúzta a katedrán a széket, megvárta, míg lecsöndesedtek, imádkoztak, aztán leült, és hideg szemüvegén át, mintha osztálya szívébe nézett volna nagy, sötét tekintetével. És akkor kinyílt a szája - s az első fiú, alig-alig tudva magáról, valahogy mégis odakerült a katedrához, azután sebesen nevük hallatára, a többiek is. Hol elsápadtak, hol kipirultak a kis gyerekek. Virgil onnan a hátsó padból - szomorú fejecskéjével most következett sorra. Aprócska volt, szokatlanul vékony még a sápadtak közül is. Tiszta volt a ruhája, de azért foltos... Tudta, mi van a bizonyítványában, mégis reménykedett, hátha a tanító úr meggondolta éjjel a dolgot. Átadta magát a félelmetes reménykedésnek, hogy talán nem bukott meg. Átvette a kis szürke füzetet, amelyen a tanító gyönyörű betűivel az volt ráírva: Pancsák Virgil, I. oszt. tan. Nem nézett bele, hanem a tanító úr szemét kereste, de abban nem volt se igen, se nem, és máris kiáltotta a következő fiú nevét. A padjába ment, de nehezen tudta fellapozni ott, ahol az osztályzatok álltak. Szépen volt - bár ő tudna olyan szépen írni: ötös az olvasásból, és ha lehet, még tündéribb pofácskával volt kirajzolva a másik ötös írásból. Hogy ne legyen nagy különbség a kalkulusokban, a számolás megakadt a négyesnél, s a többiek is, mint jó testvérek, kivéve a magaviseletét és a hittant, ugyanezen a jelen maradtak. S ekkor a kis Virgil felnézett a tanító bácsira... furcsa, mintha a szeme és a tanító bácsi között megjelent volna az idősebb Pancsák Virgil alakja. Mintha levegőből szőve ott állna az atyja ,olyan hajlott háttal, mint amilyen az ötösnek van, borostás állal, és a kezei szüntelenül reszketnének a tanító felé. A kiosztás után Virgilke nem szólt senkihez, kivált a zsibongó gyerektáborból, áttörtetett a Mihály utca gödrös vonalán. Nagy zúgolódásában és fájdalmában majdnem elment Krisztus keresztje előtt. Pityeregve visszasietett, és lekapta alázatosan Jézus előtt a sipkát és gondolta: Segíts meg, Mindenható Atyám - s ezt mondogatta egészen a Bécsi útig. Ott aztán hirtelen megint még egyszer megnézte a bizonyítványt. De Jézus talán valami mással törődhetett, talán az angyalokat oktathatta a felhők fölött, mert a bizonyítványban megmaradt a két ötös, akár a fehér ruhában a tin-