Kincskereső, 2004. (31. évfolyam, 1-9. szám)

2004-01-01 / 1-2. szám

KÁNYÁDI SÁNDOR: Szerelem, ó, jóságos nénike Betoppan, kedvesen körülnéz, nem mentegetőzik, csak mosolyog megértően a zavarunkon. 'Az ördög, hogy vinné el, biztosan hallotta a veszekedést!' - Nem vártatok ugye, lelkeim - ül le megszokott helyére -, nem kellek én már ide, ej, ej, az a megszokás... - Ó, dehogynem, dehogy. - Ugyan miket beszél! - Tudom, amit tudok, sokat megértem én már. 'Szent isten, megint kezdi" (s a háta mögött): „Hová az isten haragjába tetted már megint!" „Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?" - Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye, hogy meg se ismertetek volna soha. - Ó, hogy mondhat ilyeneket! 'Tudja, amit tud.' - Tudom, tudom, de ha én egyszer lehunyom a szemem „Csak hunyná már!' - De én erősebb vagyok, mint a sír, és keményebb a halálnál. 'És makacsabb a kősziklánál.' 'Te vagy makacs, a gyermek is tőled örökölte.' - Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam. - Dehogy fáraszt, el ne menjen. - Itt ne hagyjon! - Hová menne ilyen későn. - Már a busz se jár. - Megágyazok, legfönnen egy kicsit összébb szorulunk. - Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok. - Azt a verset, azt is elmondja, ugye? - Elmondom, hogyne mondanám: „John Anderson, szívem, John, kezdetben valaha hajad koromsötét volt s a homlokod sírna..." Hajnalra tündérré fiatalodik.­­Túléli ez még magukat, lelkem. Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak.

Next