Kincskereső, 2013. (37. évfolyam, 1-4. szám)

2013-10-01 / 2. szám

beszélt. Meg is gazdagodott, méghozzá annyira, hogy 1919-ben a vörösterror idején mint burzsujt túszul ejtették, és a Marosba akarták lőni. Egyik segédje szabadította ki. Kucses Károly és néhai Tóth Etelka Pál fia megkérhette a jómódú szegedi Bartos Lipót és Schaffer Zsófia lányát. A fiatalok 1924 júniusában há­zasodtak össze. Kucses Pál autókereskedő, sőt, autóver­senyző is volt. Amikor Jani­­kovszky túl a hatvanon meg­tanult autót vezetni, az édes­anyja felsóhajtott: „Hiába a vér nem válik vízzé.” A gazdasági válság idején autóra volt pénzük a legkevésbé az emberek­nek, és Kucses Pál tönkrement. A házassága is megromlott. 1933 telén a házasságot hivatalo­san felbontották. Amíg Bartos Lili a haláláig ko­moly szerepet játszott a lánya életében, az apa csak szívesen fogadott vendég, ahogy mondják, bejáratos a családba. Kucses Évi 1939 karácso­nyán írta ezt a naplójába: „Apunál ebédeltem. Most voltam először náluk.” Egy hónappal ko­rábban ugyanitt arról írt, hogy találkoztak az utcán, és a 13 éves kamaszlány, mint egy kis­gyerek, az apja nyakába ugrott. Szerette és bi­zonyára hiányzott is neki. Akkor Kucses Pál már újraházasodott, és gyermekei is voltak. Tu­dunk arról, hogy a háború előtt elköltözött Szegedről, s hogy katonaként orosz fogságba került. Hazakerülvén családostól Ausztriába menekült, és kitűnő üzleti érzékkel gyorsan lábra állt. Továbbra is autókban „utazott”. 120 szerszámgéppel az amerikai hadsereg hátraha­gyott gépkocsiparkját javította a cége. Egy leve­léből tudjuk, hogy nem feledkezett meg lányá­ról. 1500 schillinget küldött neki. Vejét pedig a cég magyarországi képviseletére kérte fel. De ez az utolsó nyomunk Kucses Pálról. Janikovszky Évát nem mindennapi módon kárpótolta a sors ezért az elvesztett édesapáért. Amikor ötéves volt, a szü­lei már külön éltek. Elváltak a szüleim - mondta egy interjú­ban. Ezután valami elkopta­­tottan közhelyszerűt várnánk, de minden másképpen volt. Az óvodás Kucses Évike ka­pott egy fantasztikusnak ne­vezett nevelőapát. Úgy hív­ták, hogy Donászy Kálmán, ő kisapának nevezte. Akárcsak édesanyja, ez a nevelőapa is holtig része volt az életének. Akkor is, amikor szülei már mindketten egy másik házas­ságban éltek. Nincsenek szemtanúk, nem jegyzett le senki semmit. Magától Janikovszky Évától tudjuk, hogy ki mesélt, mit mesélt neki, amikor gyerek volt. Szerencsére „vallott” minderről, tegyük hozzá, hogy szinte az „utolsó percben”, az élet egy kivételes pilla­natában, mert nem volt amolyan vallomásos lélek, sőt, kevés visszafogottabb személyiség élt nála a földön. Ezért olyan becses érték egy in­terjú a Bartók Rádióban Andersen születésnap­ján (Mese­beszéd, 2002. ápr. 5.) és egy beszél­getés Hollósi Zsolttal ugyanezen esztendőből. A család mesélője a Kisapa volt. Reneszánsz egyéniség, az utolsók közül való. Kivételesen művelt és sokoldalú. Újságíróként dolgozott, de megjelent egy verseskötete is. Zenét szerzett, jól zongorázott, szép tenorhangja volt; a Szege­di Filharmónia titkári teendőit is ellátta. Köz­életi, sőt, politikai szerepeket vállalt, és volt egy nagyon mindennapi, tisztes polgári hivatala is: a szegedi paprikanemesítő intézetet igazgatta. Janikovszky Éva a mondókakorszak utáni iro­dalmi élményeit ennek a nevelőapának kö­szönhette. Nem mindennapi módon folyt a gyerek irodalmi-művészeti nevelése. A fent em­lített interjúk jóvoltából felidézhetjük. Az egyetlen gyerekvers, amit cím szerint kis­gyermek korából megőrzött (a szerző neve nél­kül), az a Mesebeli kiskirályhoz. Nemcsak a

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék