Kincskereső, 2013. (37. évfolyam, 1-4. szám)
2013-10-01 / 2. szám
beszélt. Meg is gazdagodott, méghozzá annyira, hogy 1919-ben a vörösterror idején mint burzsujt túszul ejtették, és a Marosba akarták lőni. Egyik segédje szabadította ki. Kucses Károly és néhai Tóth Etelka Pál fia megkérhette a jómódú szegedi Bartos Lipót és Schaffer Zsófia lányát. A fiatalok 1924 júniusában házasodtak össze. Kucses Pál autókereskedő, sőt, autóversenyző is volt. Amikor Janikovszky túl a hatvanon megtanult autót vezetni, az édesanyja felsóhajtott: „Hiába a vér nem válik vízzé.” A gazdasági válság idején autóra volt pénzük a legkevésbé az embereknek, és Kucses Pál tönkrement. A házassága is megromlott. 1933 telén a házasságot hivatalosan felbontották. Amíg Bartos Lili a haláláig komoly szerepet játszott a lánya életében, az apa csak szívesen fogadott vendég, ahogy mondják, bejáratos a családba. Kucses Évi 1939 karácsonyán írta ezt a naplójába: „Apunál ebédeltem. Most voltam először náluk.” Egy hónappal korábban ugyanitt arról írt, hogy találkoztak az utcán, és a 13 éves kamaszlány, mint egy kisgyerek, az apja nyakába ugrott. Szerette és bizonyára hiányzott is neki. Akkor Kucses Pál már újraházasodott, és gyermekei is voltak. Tudunk arról, hogy a háború előtt elköltözött Szegedről, s hogy katonaként orosz fogságba került. Hazakerülvén családostól Ausztriába menekült, és kitűnő üzleti érzékkel gyorsan lábra állt. Továbbra is autókban „utazott”. 120 szerszámgéppel az amerikai hadsereg hátrahagyott gépkocsiparkját javította a cége. Egy leveléből tudjuk, hogy nem feledkezett meg lányáról. 1500 schillinget küldött neki. Vejét pedig a cég magyarországi képviseletére kérte fel. De ez az utolsó nyomunk Kucses Pálról. Janikovszky Évát nem mindennapi módon kárpótolta a sors ezért az elvesztett édesapáért. Amikor ötéves volt, a szülei már külön éltek. Elváltak a szüleim - mondta egy interjúban. Ezután valami elkoptatottan közhelyszerűt várnánk, de minden másképpen volt. Az óvodás Kucses Évike kapott egy fantasztikusnak nevezett nevelőapát. Úgy hívták, hogy Donászy Kálmán, ő kisapának nevezte. Akárcsak édesanyja, ez a nevelőapa is holtig része volt az életének. Akkor is, amikor szülei már mindketten egy másik házasságban éltek. Nincsenek szemtanúk, nem jegyzett le senki semmit. Magától Janikovszky Évától tudjuk, hogy ki mesélt, mit mesélt neki, amikor gyerek volt. Szerencsére „vallott” minderről, tegyük hozzá, hogy szinte az „utolsó percben”, az élet egy kivételes pillanatában, mert nem volt amolyan vallomásos lélek, sőt, kevés visszafogottabb személyiség élt nála a földön. Ezért olyan becses érték egy interjú a Bartók Rádióban Andersen születésnapján (Mesebeszéd, 2002. ápr. 5.) és egy beszélgetés Hollósi Zsolttal ugyanezen esztendőből. A család mesélője a Kisapa volt. Reneszánsz egyéniség, az utolsók közül való. Kivételesen művelt és sokoldalú. Újságíróként dolgozott, de megjelent egy verseskötete is. Zenét szerzett, jól zongorázott, szép tenorhangja volt; a Szegedi Filharmónia titkári teendőit is ellátta. Közéleti, sőt, politikai szerepeket vállalt, és volt egy nagyon mindennapi, tisztes polgári hivatala is: a szegedi paprikanemesítő intézetet igazgatta. Janikovszky Éva a mondókakorszak utáni irodalmi élményeit ennek a nevelőapának köszönhette. Nem mindennapi módon folyt a gyerek irodalmi-művészeti nevelése. A fent említett interjúk jóvoltából felidézhetjük. Az egyetlen gyerekvers, amit cím szerint kisgyermek korából megőrzött (a szerző neve nélkül), az a Mesebeli kiskirályhoz. Nemcsak a