Kis Ujság, 1927. szeptember (40. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-01 / 197. szám

KIS ÚJSÁG 1927 szeptember 1 KERT ÉS GAZDASÁG A szarvasmarhatenyésztés fejlesztésének eszközei A gazdálkodásnak általában véve a jövedelem­szerzés a legfőbb célja, így ez a célja az állattenyész­tésnek is. Ezúttal én most csakis a szarvasmarha­­tenyésztéssel óhajtok röviden foglalkozni. A jövedelmező állattenyésztésnek elengedhetetlen feltételei : a tenyészcélnak leginkább megfelelő fajták kiválasztása, a jószágok okszerű és bőséges takarmányo­zása, jó elhelyezése és gondos ápolása, kiváló apaállatok alkalmazása. Mindezek a feltételek tulajdonképen ebben a né­hány szóban volnának összefoglalhatók , a­ gazdának jószágait szeretnie kell. Ezzel szemben, különösen a kisgazdák körében és különösen a szarvasmarhánál azt tapasztaljuk, hogy azt a gazda csak mostoha gyermeknek tekinti és ennek megfelelő bánásmódban részesíti. Hiszen csak végig kell járnunk, különösen itt a nagy magyar Alföldön, a falusi és tanyai istállókat, s könnyen meggyőződ­hetünk arról, hogy bizony azok a tehenek és borjúk legnagyobbrészt kukoricaszáron és tere­ken telelnek ki, s alacsony, szűk, sötét és bűzös istállókban összezsú­folva vagy semmi, vagy csak nagyon kezdetleges ápo­lásban részesülnek. Ilyen viszonyok között nagyon természetes, hogy a szarvasmarhatenyésztés nem sok jövedelmet biztosít a gazdának. Ezzel szemben a helyes eljárás az volna, hogy ne sajnáljuk azoktól a tehenektől és borjúktól a jó és elégséges takarmányt, mert ez is olyanforma, mint az éléskamra: ha nem töltjük meg a nyár folyamán, akkor nem is lesz ott mihez hozzányúlni az éléskamra gazdájá­nak a hosszú tél alatt. Különösen áll ez a fiatal növendékmarhákra, mert ha ezeket már borjúkorukban koplaltatjuk, fejlődésük­ben elmaradnak és ezt a mulasztásunkat később már a legbőségesebb takarmányozással sem pótolhatjuk. Az ilyen elcsenevészedett, elkényszeredett borjúból értékes tehén már sohasem lesz. Erre vonatkozólag tehát szabályul állíthatjuk fel azt, hogy a gazda mindig takarmánykészletének mennyi­ségéhez képest szabja meg tenyészmarháinak létszámát és ha nincs elegendő takarmánykészlete, akkor inkább tartson csak fél annyi jószágot, de­­ azoktól azután ne sajnálja az eleséget, mert ugyanaz a takarmánykészlet, ha pontos számítást csinálunk, sokkal jobban fog érté­kesülni és több jövedelmet hoz a gazdának abban a kevesebb jószágban, minthogy ha több marhát tar­tott volna szűkre fogott koszton. Nagyon fontos az is, hogy jószágai tiszta, köny­­nyen szellőztethető tágas istállóban legyenek elhelyezve, s gondoskodjunk ott nekik bőséges almozással, kényel­mes fekvőhelyről, hogy ha már jól laktak, nyugodtan pihenhessenek. A bőséges almozás azért is szükséges és kívánatos, hogy így több istállótrágyát nyerjünk, amire szántó­földjeink, rétjeink, gyümölcsös- és szőlőkertjeink jó termőerőben tartása céljából oly nagy szükségünk van. Említettem még fentebb a gondos ápolást is, ami arra vonatkozik főleg, hogy jószágainktól a vakarát és a kefét ne sajnáljuk és e két eszköznek a használatát egy nap sem mulasszuk el, mert a jószágok fejlődésére ez is nagy befolyással van. Az olyan marhának ugyanis, amelyet nem tisztogatnak rendszeresen, a szőre külö­nösen télen nagyon megnő, s aközé mindenféle por és piszok lerakódik. Az ilyen állatnak a bőre azután folyton viszket, s emiatt nem is tud nyugodtan pihenni és emészteni, amely körülmény kívánatos fejlődését hátrányosan befolyásolja. Ettől eltekintve azonban több gyönyörűségét is leli a gazda a jól táplált és gondosan ápolt marhákban, amelyek tágas, tiszta és világos istállóban vannak elhelyezve. A tenyészállatok kiválasztására és az apaállatok tartására ezúttal nem akarok bővebben kiterjeszkedni, csak még egy körülményre óhajtom kedves gazda­társaim figyelmét felhívni. Tudjuk azt, hogy a szarvasmarhát, habár annak a hasznosítása többoldalú, mégis főleg tejtermelés céljából tartjuk. Ennélfogva tehát arra kell töreked­nünk, kivált a nyugati fajta vörös-tarka marhánál, hogy ennek a tejelő képességét, vagyis a tejtermelését minél magasabb fokra emeljük. Ezt a célt szolgálják újabban a tej­elést ellenőrző egyesületek, amelyek a földmívelésügyi minisztérium irányítása és ellenőrzése mellett, különösen a dunán­túli részeken és a Duna-Tisza-közén vannak s igen jelentékeny és hasznos munkálkodást fejtenek ki. Legfőbb céljuk ezeknek az egyesületeknek, hogy a belekapcsolódott tehenészetek tejtermelését hivata­losan ellenőrizzék és később azokat a teheneket, amelyeknek fejési évi átlaga bizonyos meghatározott mennyiségen már felülemelkedett, törzskönyvezzék, amelyik pedig alul van, azt kiselejtezzék. Ennek a törzskönyvezésnek azután az a haszna, hogy az ilyen törzskönyvezett tehenek a piacon sokkal jobban értékesíthetők, mint amelyek nincsenek törzs­könyvezve. Ilyen egyesületeket nemcsak a közép- és nagy­birtokosok, hanem a kisgazdák is létesíthetnek köz­ségenként, ha elegendő mennyiségű és elég jó minő­ségű tehenekkel rendelkeznek. Ez esetben a fejőseket saját maguk közül választott fejő­biztosokkal ellenőriz­tetik, akik a közigazgatósági hatóság előtt előzőleg fogadalmat tesznek arra, hogy ebbeli feladatukat lelkiismeretesen és részrehajlás nélkül fogják teljesí­teni. Ahol a tehéntartó gazdákban meg­van a hajlandó­ság ilyen tejelést ellenőrző és törzskönyvező egyesület alakítására, azok forduljanak az illetékes Mezőgazda­­sági Kamarához, amely e r­észben a legnagyobb kész­séggel adja meg a szükséges útbaigazításokat és min­den rendelkezésére álló eszközzel igyekszik a gazda­közönséget támogatni. Ezek után azzal fejezem be ezt a kis rövid elme­futtatásomat, amivel kezdettem : szeressük állatainkat, szeretettel tápláljuk és gondozzuk azokat, mert az állat a jó bánásmódot minden bizonnyal meghálálja, ellenben ha úgy bánunk velük, mint a mostoha gyermekkel szok­tak, akkor azután ne is csodálkozzunk, ha ráfizetünk az állattartásra, mert a mostoha gyermektől hálát nem is várhatunk. Kemény Szilárd, a Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara titkára. A szamóca ültetésére legalkalmasabb augusztus vége azért, mert ebben az időben ültetett tövek őszig még jól megerősödnek és a következő évben ter­mést hoznak. A szamóca legjobban kedveli a televény­­ben gazdag középkötöttségű talajt. Ültetés előtt a területet érett istállótrágyával megtrágyázzuk, gon­dosan aláássuk, a gazt a földből kiszedjük. Az indáról szedett és előnevelt palántákat egymástól legalább 40 cm. távolságra kell ültetni. Ennél sűrűbb ültetés káro­san hat a tövek fejlődésére. Ültetés után a töveket beöntözzük és a talajt érett trágyával vékonyan be­terítjük. Lehet a töveket 80 cm. távolságban haladó sorokba is ültetni egymástól 40 cm. távolságra. A sorok közt aztán egyéb kapásnövényeket termeszthetünk. 3 évi termesztés után a sorközöket bőven megtrá­gyázzuk és felássuk s az indákat a sorok közepére vezetjük, ahol az indanövények begyökereznek. Az indákat úgy vezetjük, hogy azok éppen középen és sorban egymástól 40 cm.-re verjenek gyökeret. Ha ez megtörtént, úgy az elvénült töveket kiszedjük, eldob­juk, mivel az új szamócasorok már kifejlődtek. Ha azután ez az új telepítés is elvénül, úgy éppen ilyen módon visszavezetjük az új indanövényeket a régi sorok helyére. Vagyis egy helyben 3 évenként állandóan új telepítést és váltógazdálkodást folytatunk s ezáltal a területet is jól kihasználjuk, viszont a talaj táp­erejét egyoldalúan fel nem éljük. A trágya elraktározása. A melegágyak készítésére éretlen istállótrágya a legalkalmasabb, azonban a leg­többször éppen a melegágy készítése alkalmával nincs elég friss trágya rendelkezésünkre és így munkánkban meg vagyunk akasztva. Ennek a fennakadásnak el­kerülése végett már a nyáron át gondoskodhatunk a melegágy készítéséhez szükséges trágya elraktározásá­ról. A raktározásnak egyszerű módja az, hogy a szalmás friss lótrágyát nem hagyjuk beérni, hanem minél előbb és gyorsabban kiszárítjuk. A kiszárítást akként végez­zük, hogy a nyáron át összegyűlő szalmás lótrágyát 2 vagy legfeljebb 3 méter széles, 4—5 méter magas, a trágya mennyiségéhez képest tetszés szerinti hosszú­ságú kazalba rakjuk és tetejét domborúan fejezzük be. Az ily keskeny és magas ,kazalba» rakott trágyát a le­vegő minden oldalról éri, hogy jól átjárja, úgy deszka-,vagy bádogcsöveket is helyezhetünk el benne, melyek oldalán apró nyílásokat készítünk. A kazal nedvessége ily módon gyorsan elpárolog. Tavasszal a trágyát a melegágyak mellett kupacokba rakjuk és langyos vízzel beöntözzük és esetleg friss trágyával is keverjük, mi­által begyulladásra kényszerítjük. Ez az eljárás a gya­korlatban jól bevált s ezért melegágy készítésénél figye­lembe venni ajánlhatom. Ellenkezőleg kell a trágyát kezelnünk, hogyha érett trágyát kell készítenünk, mert akkor inkább szélesen és laposan, mint magasan és kes­­kenyen rakjuk össze a trágyát és tetejét­ homorúan­­ fejezzük be. Ha a trágya száraz, úgy jól be is öntözzük­­ s évente néhányszor át is rakjuk. csonti Szabó. A trágyát magas és keskeny halmokba rakjuk, hogy beszáradjon Augusztus végén, szeptember elején ébredezik hosszú nyári álmából a körtefák egyik leg­veszedelmesebb ellensége , a körtefarügy-likasztó bogara. Hosszú nyári alvása után a hidegebb idők beálltával­ felocsúdik szendergéséből, meglepi a körtefát s annak rügyeit kezdi vizsgálni nagy szakértelemmel. Különö­sen a vegyes (virágos­ és leveles) rügyeket válogatja ki, ezeket megfúrja s belé rakja petéit. A kikelt kukac nagyon jól érzi magát a rügy belsejében. Falatozik benne, egyre nő, s nem törődik a tél szigorával, amely ellen megvédi őt a rügy pikkelytakarója. Mikor tavasz­­szal fesleni kezdenek a rügyek, a bogár által meglepet­tek szárazon, sárgán maradnak a fán. A kukac tönkre­tette, elpusztította azokat. Kártevése különösen azért igen nagy, mert egy-egy pondró egész nyárshajtásokat tesz tönkre s kártevése több évre kihatással van a ter­mésre. Mint kártevő, társa és rokona az almafabimbó­­fúró bogár ellen, ellene is főként lerázással védekezhe­tünk. A fák aljára, egészen a csurgóig ponyvákat, lepe­dőket kell teregetni s ezekre a bogarakat zökkenésszerű lökéssel a fáról lerázni. A lerázott bogarak aztán a ponyvákról könnyen összeszedhetők és megsemmisít­­hetők. A rázást már legkésőbb szeptember közepén meg kell kezdeni. Először egy-két próbarázással győ­ződjünk meg a bogarak megjelenéséről, s ha látjuk, hogy bogár került a ponyvára, folytassuk a rázást mindaddig, amíg csak bogárra akadunk. Nagyobb fákat ágról-ágra haladva, kampós bottal rázzuk meg. A bot kampóját ajánlatos valamilyen ronggyal becsa­varni, nehogy az ágakat megsértsük. Természetesen az olyan fáknál, amelyeken még termés van, a rázás nehézségekbe ütközik, az ilyen fáknál a rázást hagy­juk áprilisra, amikor a bogár már előbújt az elpusztí­tott rügyekből. Ezzel az idei kártevést ugyan már nem tudjuk meggátolni, de elejét vehetjük a jövő évi pusz­tításnak. Áttelelő fejes- és kelkáposzta. A káposztafélék korai termesztését tavasszal melegágyban előnevelt palánták útján szoktuk eszközölni. Lehet azonban melegágy nélkül még az előző év augusztus végén szabadföldi ágyásba is vetni és az így nyert palántákat a szabad földben kiültetve teleltetni át, amikor is tavasszal még hamarabb vágható fejeket nevelnek. A palántaágyást jól megmunkált területen jelöljük ki, a vetést árnyé­kolva tartsuk és száraz időben naponta öntözzük, annál is inkább, hogy a bolhákat a palántáktól távoltartsuk. Szeptember végén a palántákat állandó helyére kiül­tetjük. Lehet a palántákat kelet-nyugat irányba húzott 15 centiméter mély barázdákba is ültetni, hogy ott télen némi védelmet nyerjenek. Téli fejeskáposztául a braunschweigi kelkáposzta és az ulmi kései fajta a legalkalmasabb. A téli káposzta júniustól, a kelká­poszta május végétől kezdve ad felhasználható fejeket.. A palánták telelése nem sikerül minden esetben és ta­vasszal gyakran túl apró vagy laza fejek fejlődnek. Méhszúráskor, ha a méh fullánkja a sebben ma­radt, legelőször azt kell kihúzni apró csiptetővel, mert más mód csak zúzza a sérült helyet s a fullánkon eset­leg meglevő mérget még jobban elkeni a bőr alá. Ha a fullánkot kihúzzuk, akkor a megszúrt helyre egy csepp ammoniákot (szalmiákszeszt) csepegtetünk, mit minden gyógytárban kaphatunk. A méh szúrása azonban sehol sem válhat veszedelmessé, csak a nyakon, szemen, de főkép a nyelven és garaton ; ez utóbbi olyankor eshetik meg, ha lépes mézet esznek kifüstölt méhek után és a lépben elbódult, de meg nem halt méhek vannak. Falu­helyen szoktak hidegvizes agyagot, sarat a szúrás he­lyére tenni, de ez nem ajánlható, mert a föld is szeny­­nyezett lehet s ekkor igen veszedelmes bajokat okozhat. Ugyanazt az enyhítő hatást pedig elérjük a hidegvizes borogatásokkal is. Annál jobb háziszer a vöröshagyma leve, melyet a sérülésre csepegtetünk, miután a fullán­kot eltávolítottuk. A napraforgó magja igen jó takarmány a tyú­koknak, de csak úgy, ha mással keverik. Habár nagyon tápláló ez a mag, de mindenesetre ocsúval vagy más gyönge eledellel kell vegyíteni. Nem lehet pontosan kiszámítani, mennyit kaphat, naponként egy tyúk, mert ez a tyúk nagyságától, fajától és keresetképességétől függ (tudniillik bír-e sok boga­rat, legyet, csigát, magot stb. keresni?). Száz tyúkra legföljebb 5 kiló napraforgómagot lehet számítani, a többi eledelük inkább könnyebb emész­tésű legyen, másodrendű búza, rozs, forrázott ku­korica stb. Az olyan izgató eledeleket, mint a napraforgómagot, húst, vért, kendermagot stb. csak mellékeledelnek kell nekik vetni.

Next